Francia vélemény: olimpiát Budapestnek!

1955-ben ezen a napon jelent meg az az MTI-hír, amely idézte az Union Francaise d'Information szerzőjét. Rober Penillault a következőket írta:

„A Nemzetközi Olimpiai Bizottság a közeljövőben dönt az 1960. évi olimpiai játékok színhelyének kérdésében. A jelöltek között van Európából Magyarország, Svájc, Olaszország és Belgium is. Kétségkívül a magyarokat kellene megbízni a rendezéssel, elsősorban a londoni és a helsinki eredményeik alapján. Ez mintegy jutalma lenne Magyarországnak a sport terén kifejtett erőfeszítéseiért, amelyek hatásaként a magyarok majdnem minden sportágban – labdarúgásban, vívásban, úszásban, atlétikában, ökölvívásban, stb. – nagyszerű eredményeket mutatnak fel. És vajon kell-e külön magasztalni a budapesti sportpályákat?"

A következő napokban a Népsport kiküldött munkatársa a hollandiai asztalitenisz-vb vendégei (sportvezetők, újságírók, szakemberek) között amolyan kisebbfajta közvélemény-kutatást végzett, és a megkérdezettek szavaiból a szokásos udvariassági formulákon is átütött az őszinte meggyőződés, hogy Budapest megfelelő választás lenne.

Hogy miért is lehettek szerte a világon támogatói a magyarországi játékok gondolatának, nagyjából kiderült a fent idézett nyilatkozatból. Persze nem árt tisztázni, hogy az UFI a határozottan baloldali szellemiségű (szocialista, kommunista) lapokat információkkal ellátó hírügynökség volt, amely értelemszerűen szimpatizált a népi demokráciák „törekvéseivel", hiszen a nyugat-európai elvtársak az SZKP-nak a személyi kultuszt leleplező XX. kongresszusa, meg az 56-os magyar forradalom véres leverése előtt még nem ábrándultak ki a (mifelénk is megnyilvánuló) sztálinizmusból. A szovjet blokk államai pedig, ha másért nem, a felülről rájuk kényszerített összetartás miatt támogatták a kezdeményezést.

Voltak azonban más okok is. Hazánk akkoriban sportnagyhatalomnak számított, számos eseménynek adott otthont (többnyire nagy szakértelemmel), és a világháború után (is) jó néhány új sportlétesítmény épült. Ezek ugyan mai szemmel nagyon egyszerűnek, sőt mostanra elavultnak tűnhetnek, de akkor még mások voltak az elvárások, a rendezőnek nem kellett hiper-szuper fedett stadionokkal, sok tíz- és százezernyi szálláshellyel, valamint 21. századi biztonsági intézkedésekkel és közlekedési infrastruktúrával rendelkeznie. Kezdetlegesebb volt minden – és egyúttal nagyságrendekkel kevésbé üzleti alapú, jóval inkább emberközpontú.

Aranyak, pályázatok

Visszatérve a sportbeli tekintélyünkre: már 1936-ban az olimpiai éremtábla 3. helyén végeztünk (csak a viszonyítás kedvéért: nem 302 lehetőségből, amennyi manapság van, hanem 130-ból), holott Berlin idején még nem állt a teljes állami gépezet a sport mögött. A háború rombolásai után újjáéledve – már az új rendszerbe vezető átmeneti korban – is meg tudtuk ismételni a 10 elsőséget (138 számból), ami az 1948-as londoni játékokon a 4. pozícióhoz volt elegendő, 1952-ben pedig következett az igazi, felülmúlhatatlan diadalmenet: 16 győzelem 149 esélyből. Ez több mint tízszázalékos részarány!

Nyilvánvaló, hogy e mögött ott volt a szocialista állam felsőbbrendűségét bemutatni szándékozó politikai támogatás, és az ebből fakadó kiemelt körülmények megteremtése is: sok esetben ez amatőr köntösbe bujtatott profizmust takart. A külvilág mindenesetre a magyar sportolók hódításait láthatta, 1955 táján ebben a dicsfényben „sütkéreztünk". Továbbá számosan tisztában lehettek vele, hogy a magyarok a modernkori olimpizmus „szülőatyjai" közé tartoztak, a budapesti rendezés azonban már számos alkalommal elcsúszott valamin.

Először az 1916-os eseményt szerette volna megkapni Budapest, de végül visszalépett Berlin javára. 1914 júniusában viszont a párizsi ülésén a Nemzetközi Olimpiai Bizottság fővárosunknak helyezte kilátásba az 1920-as játékok megrendezését, ám a hamarosan kitörő Nagy Háború elsöpörte a '16-os összejövetelt, valamint a mi szándékunkat is. A vesztes oldalon álltunk, ezért a NOB 1919 áprilisában nemcsak elvette a házigazdai megbízásunkat – átadva azt Antwerpennek megbecsülése jeléül, a harcok során elszenvedett károkért jóvátételül –, hanem már a részvételünket sem engedélyezte Belgiumban.

Az 1936-os ötkarikás seregszemlére 12 másik várossal kellett vetélkedni, és nem volt komoly sansz – újra Berlin lett a befutó, de most már valójában is (még a náci hatalomátvétel előtt adták neki a jogot, és a németek korrekt körülményekre vonatkozó ígéreteire hallgatva később sem vették azt el). 1940-re és 1944-re is jelentkeztünk, de az előbbit Tokió (majd 1938-as visszalépése után a beugró Helsinki), az utóbbit London kapta meg – és közös bennük az is, hogy mindkettő elmaradt. Ha úgy vesszük tehát, akkor az ötvenes évekbeli kandidálásunkig az öt sikertelen kísérletből csak egyet bánhattunk igazán, hiszen háromszor az egészből nem is lett semmi, egyszer pedig lett ugyan, de – saját szándékunkkal ellentétben – totálisan nélkülünk. 1936-ra pedig nem mozgósított túl sok energiát Magyarország.

Helyszínek, sportágak

1955-öt sem jellemezték a maiakhoz mérhető hatalmas előkészületek, igaz, akkoriban ez legtöbbször nem is volt szokás. A MOB ülésén a legfelső sportvezetőink szinte mellékesen méltatták a pályázat jelentőségét, és buzdították ez ügyben erőfeszítésre a tagságot. A Népsport május 6-i száma viszont végigvette a számba jövő lehetséges helyszíneket, tekintettel a NOB közelgő, június 18-i döntésére:

Atlétika és labdarúgás: „Mindkét sportágban olimpiai verseny rendezésére kiválóan alkalmas a korszerű Népstadionunk, amely már sok tűzpróbán esett át, és modern pályáival, műszaki, technikai berendezésével eddig is kivívta a világ sportközvéleményének elismerését. Befogadóképessége mintegy 100 ezer fő."

Teremsportok: „A Nemzeti Sportcsarnok előnye, hogy a Népstadiontól alig néhány száz méterre van. Gyűlések, ülések tartására is alkalmas. Rövidesen vívótermekkel, társalgókkal és öltözőkkel bővítik ki. Folyamatban van a Népstadion szomszédságában felépülő, 20 ezer néző befogadására alkalmas nagy sportcsarnok tervezése, valamint befejezés előtt áll a sportcsarnok közelében fekvő edzőcsarnok építése is." (A tervezett nagy csarnok végül más formában, BS-ként jött létre, de csak 27 esztendővel később.)

Úszás: „A margitszigeti sportuszoda már sok esetben látta vendégül a világ legjobbjait, és sok új csúcs született ott. Edzésekre és vízilabda-mérkőzésekre alkalmas a Törekvés Szőnyi úti uszodája is."

Kerékpározás: „A Millenáris sporttelepet tavaly kétmillió forint beruházásával újjáépítették, korszerűsítették, a labdarúgópályát füvesítették. Alkalmas gyeplabdameccsekre is. Világítóberendezése a korszerű technika elvei szerint készült."

Vízi sportok: „Evezős-, kenu- és kajakversenyek a soroksári és ráckevei Duna-ágban bonyolíthatók le. A Balatonon vitorlásversenyek rendezhetők."

Öttusa: „A lovaglást Örkénytáborban, a Szabadság-hegyen vagy Gödöllőn, a vívást sportcsarnokainkban, a céllövést a Marczibányi téren, az úszást a Sportuszodában, a futószámokat a Szabadság-hegyen tarthatnák."

Díjugratás: „Erre Népstadionunk kiválóan alkalmas."

Sportlövészet: „Több lőtér áll jelenleg is rendelkezésre, így például a Marczibányi téri, a mexikói úti, a nagytétényi, a ságvári-ligeti lőtér és a margitszigeti koronglövőpálya.

Továbbá: „Nem jönnénk zavarba az edzéslehetőségek biztosításával sem: kevés világváros büszkélkedhetik azzal, hogy a nagyméretű stadionokon kívül annyi sportteleppel és létesítménnyel rendelkezik, mint Budapest. A labdarúgótorna selejtezőire hét 15-45 ezer nézőt befogadó pálya áll rendelkezésre az országban, köztük az Újpesti Dózsa-stadion (45 ezer) és a Bp. Vörös Lobogó sporttelepe (40 ezer).

Az olimpián részt vevő minden nemzet sportolóinak külön edzőtermet vagy sportpályát tudnánk biztosítani az előkészületekre Budapest területén, ahol 106 sporttelep, 205 tornaterem, 19 uszoda, 110 kosárlabdapálya és 33 lőtér állna rendelkezésükre – ha történetesen ma kellene a játékokat vendégül látnunk.

Mi az 1960. évi olimpiára tartunk igényt. Öt esztendő alatt – ismerve pártunk, kormányunk s népünk áldozatkészségét – igazi olimpiai várossá építhetjük Budapestet!"

Voksok, „túlélők"

Nos, erre aztán nem kerülhetett sor. A párizsi NOB-ülésen megtartott szavazás első fordulójában ugyan a harmadik legtöbb voksot (8) kaptuk, és ezzel megelőztük Brüsszelt, Mexikóvárost, Tokiót, valamint a negyedikként még továbbjutó Detroitot is, ám a második körben már csak egy NOB-tag állt mellénk a véleményt formáló 59-ből, így még az amerikai pályázó is elénk került. A döntő, harmadik menetben Róma 35:24-re múlta felül Lausanne-t.

Így is szép eredmény volt ez, amilyenhez hasonlóra manapság már sokkal nagyobb befektetéssel és lobbizással is kicsi az esély a sokkal nagyobb kívánalmak és a sokkal erősebb konkurencia miatt. A BOM a 2020-as olimpiát célozta meg, ehhez keres pártfogókat a nagypolitikában is, de ebbe mi most ne mélyedjünk el.

Érdekes lehet viszont megemlíteni azt a néhány létesítményt, amely hatvan évvel a legutóbb megpályázott esemény után is helyszínné válhat(na) – az egyesület megrendelésére készített megvalósíthatósági tanulmány szerint. Nem meglepő módon a felújítandó Puskás Ferenc Stadion lehetne a játékok központja, és a környezetében is több kisebb csarnok épülhetne. A már az ötvenes években is tervezett nagy sportcsarnok Budapest Sportaréna néven létezik jelenleg, és korszerűnek mondható. A jelek szerint a Millenáris is „örökéletű", mert erőteljes átalakítás esetén otthont adhatna a pályakerékpáros számoknak. Ezeken felül pedig csupán a nehezen lecserélhető nyílt vizeink kapnának szerepet a jövőben is: Balatonfüreden vitorlás-, a soroksári Duna-ágban pedig kajak-kenu-viadalokat láthatnának a nézők.

Előbb természetesen ténylegesen is pályázni kellene, már ha egyáltalán esélyt akarunk elnyerni egy olimpia házigazdai jogát. A NOB alapító országok közül Európából már csak mi nem kaptuk meg eddig...

1935-ben e napon jelent meg a hír a Népsportban „vizes" sportküldöttségünk afrikai túrájának második versenynapjáról. Úszóink Tuniszban ezúttal is minden számban nyertek, ahol elindultak, ráadásul leendő berlini ötkarikás aranyérmesünk, Csik Ferenc 58.6 mp-es idejével alig maradt el saját legjobbjától 100 méter gyorson. A helyiek tudásának színvonalát jelzi, hogy mögötte a második helyen egy vízilabdaklasszis, Brandi Jenő végzett (persze jócskán, majdnem hat mp-cel lemaradva). Pólósaink az első meccsen 21:0-ra győztek, természetesen a tunéziaiak csupán amatőrként űzték a sportágat, s így próbálták felvenni a versenyt a mi egy- vagy kétszeres olimpiai bajnokainkkal. Németh Jamesz ekkor még a gólok egyharmadát szerezte, a második meccsen viszont (amikor „csak" 20:0 lett ide) már a felét, azaz tízet.

1965-ben e napon játszotta le Lisszabonban a BEK elődöntőjének visszavágóját a Benfica és a Győr. A portugálok néhány nappal korábban a Népstadionban 1:0-ra nyertek (az egyetlen védelmi megingást kihasználva), és a tisztességes vereség után még úgy is mindenki dicsérte Hidegkuti Nándor Rába-parti csapatát (beleértve Schwartz Eleket, a vendégek mesterét), hogy sejteni lehetett: a „sasok" tartalékoltak az erejükkel. Így is történt: a visszavágón már az első félidőben négyet rúgtak – Eusébio és Torres is duplázott –, ezért a szünet után már nyugodtam megtehették, hogy inkább a látványos játékra fektessék a hangsúlyt: tudósítónk szerint a korszak egyik legfőbb sztárcsapata (amely néhány héttel korábban a nagy Realnak is ötöt vágott...) mindent bemutatott, ami szép a labdarúgásban.

1975-ben e napon a Magyar Olimpiai Bizottság elnöksége egyetértett azzal a javaslattal, hogy 1976. január 1-től a Margitszigeti Sportuszoda a Hajós Alfréd Sportuszoda, míg az építés alatt álló új és a felújításra kerülő régi Császár uszoda a Komjádi Béla Sportuszoda nevet viselje. A két intézmény azóta is úszó-, illetve vízilabdasportunk e két nagyságának emlékét viseli „címében", annyi változtatással, hogy végre tényleg rendbe hozták a Csaszit, így a budai Duna-parton található komplexum immár Császár-Komjádi uszoda névre hallgat.

1995-ben e napon két nemzetközi női kézilabdakupában is a döntő visszavágóján lépett pályára egy-egy magyar csapat. A Vasas a City-kupában nem tudott mit kezdeni a termetes oroszokkal, csapatjátéka meglehetősen gyorsan szétesett, és egyetlen taktikai terve sem valósult meg (a lesújtó értékelés magától Zsiga Gyula edzőtől származott). Az ötgólos volgográdi vereség után ezúttal négy találattal, 24–20-ra veszítettek a Kántor Anikó és Erdős Éva fémjelezte angyalföldiek. Eközben a KEK-ben a Dunaferr a kétgólos németországi kudarc után ellentmondást nem tűrően iskolázta le (26–18) az Elekes Csillával felálló Lützellindent. Mátyás Auguszta 11-szer volt eredményes (ebből hétszer büntetőből), de Németh Helga és Siti Bea (5-5 találat) is megszórta magát a Perger István, illetve Laurencz László által felkészített együttesben.

2005-ben e napon Sebestyén Júlia, Szilágyi György és Novotny Zoltán mellett az FTC futballszakosztálya vehette át a Magyar Olimpiai Bizottság Fair Play-bizottsága 2004-es főbb díjainak egyikét. A ferencvárosi labdarúgó-szakosztály a rasszizmus- és erőszakellenes kampányával érdemelte ki az elismerést.