Cantona ezúttal a kapura volt veszélyes

A marseille-i születésű Éric Cantona „zaklatott" franciaországi esztendők után – hat különböző csapatban szerepelt felnőttként –, 26 évesen kelt át a Csatornán, miután egyik kilengését követően (piros lapja miatt dühből a bíróhoz vágta a labdát, majd a fegyelmi bizottság tagjait egyenként idiótának nevezte) éppen több hónapos eltiltás várt volna rá. 1991 decemberében ezért vissza akart vonulni, de néhány szakember (köztük az akkori szövetségi kapitány, Michel Platini), illetve a pszichiátere rábeszélésére meggondolta magát, hogy Angliában újraépíthesse a karrierjét.

Beajánlották a Liverpoolhoz, de ott nem kellett – Graeme Souness menedzser féltette az öltözői harmóniát a vehemens déli vérmérsékletét meghazudtolni nem képes támadótól –, a Sheffield Wednesdaynél pedig ráunt a hosszúra nyúló próbajátékra. Inkább aláírt a Leeds Unitedhoz, amely akkoriban nagyágyúnak számított. Jó döntés volt: a patinás yorkshire-i együttes 18 év után ismét bajnok lett az új légiós hathatós közreműködésével, aki nem annyira gólokat lövöldözött, mint inkább fantasztikus passzokkal tömte Lee Chapmant.

A nyáron aztán jól „beintett" az őt korábban nem akaró Liverpoolnak – mesterhármast vágott a Wembleyben a 4–3-ra megnyert Szuperkupa-meccsen (Charity Shield) –, majd nem sokkal később bajnokin a Tottenhamnek is. Folytatódó jó formája ellenére eredetileg nem volt szó a klubváltásáról, de az ősszel a Leeds mestere (Howard Wilkinson) és az MU elnöke asztalhoz ült Dennis Irwin ügyében (az ír védő végül maradt az Old Traffordon), és ennek során vetődött fel Cantona átigazolása is. Mint kiderült, volt az a pénz, amelyért átengedték őt a „vörös ördögöknek".

Cantona tehát 1992 novemberében került az MU-hoz, és bő fél évvel később már ismét bajnoki címet ünnepelhetett. Ez azt az érzetet kelti, mintha átvitte volna magával az aranyérmet az Elland Roadról Manchesterbe – és nem járunk messze az igazságtól! Alex Ferguson alakulata már hónapok óta gólínségben szenvedett (Dion Dublin megsérült, a walesi Mark Hughes és a skót Brian McClair formán kívül volt), és ezen a problémán segített a francia, aki sokszor maga is betalált, de közben megtartotta gólpasszadó jó szokását.

Mielőtt megérkezett volna, az MU nemcsak az erősítésekre sokat költő Aston Villával és Blackburnnel, hanem a meglepetésgárda Norwich és QPR együttesével is bizonytalan kimenetelű küzdelemben állt, a végére azonban kitisztult minden, és a Premier League első idényét fölényesen nyerte meg a United. A klub 26 éve várt erre a sikerre – most viszont Cantonával elkezdődött a Ferguson-féle aranykor, miközben a PL előtti „régi" élvonal utolsó szezonjában megkoronázott Leeds eladott legjobbja nélkül visszasüllyedt az alsóházba.

A következő esztendők történetét nem részletezzük e helyütt, csak röviden említünk meg két dolgot. Az egyik, hogy a francia zseni volt a Manchester United esze és karmestere, miközben a dán kapusóriásból (Peter Schmeichel), valamint a saját nevelésű fiatal generáció tehetségeiből kiépült körülötte a csapat új magja (tagjai: a valamivel korábban befutott Ryan Giggs és Roy Keane – utóbbi az említettek közül egyedüliként már előtte máshol, a Nottinghamben is elismert játékos volt –, majd a még ifjabb Paul Scholes, David Beckham, Nicky Butt, Gary és Phil Neville stb.).

A másik pedig számos zűrös ügye közül a legnevezetesebb: 1995 januárjában a Crystal Palace elleni idegenbeli meccsen kiállították, és levonulása közben egy kungfurúgással beleszállt az egyik helyi fanatikusba, amit még némi ütésváltás is követett. A lefényképezett mozdulat bejárta a világsajtót, és utóbb beépült a popkultúrába is – felejthetetlen pillanat volt. Maga Cantona is így gondolja – egy későbbi nyilatkozatában a következőt mondta: „sok nagyszerű élményem volt, de a legszívesebben arra emlékezem, amikor megrúgtam azt a huligánt".

 Az illetőről amúgy kiderült, hogy büntetett előéletű, és a futballista szóbeli inzultálásáért is megkapta a maga pénzbírságát, elzárását, illetve stadionokból való kitiltását. Ettől még persze az önbíráskodó légióst is elmeszelték, mindenféle szankciókkal sújtották (úgy a liga, mint a klubja), és nyolc hónapig nem léphetett pályára. Ez neki és együttesének is sokba került: le kellett mondania a csapatkapitányi karszalagról a francia válogatottban, és mire visszatérhetett volna, Aimé Jacquet újjászervezte a gárdát, mégpedig immár a felemelkedő sztárjelölt, Zinedine Zidane köré. Cantona így lemaradt az 1996-os Eb-ről, majd a hazájában rendezett 1998-as vb aranyérméről is... Az MU pedig elbukta a Blackburnnel szemben a bajnoki címet.

Utóbbi adat azért érdekes, mert összes többi angliai idénye végén ligaelsőséget ünnepelhetett a rakoncátlan francia – egyedül tehát akkor nem, amikor tartósan nem szerepelhetett. A manchesteriekkel öt évadból négyet megnyert (kettőt a kungfus bajnokság előtt, kettőt utána), és más sikerekben is része volt. Az egyik ilyen kötődik 1996. május 10-hez, amikor a Wembleyben a 115. FA-kupa-finálét rendezték.

Néhány nappal korábban értek véget a Premier League küzdelmei, és az utolsó körben még a Newcastle is révbe érhetett volna, ám nem bírt a Spursszel, míg az MU simán győzött Middlesbrough-ban. A másik döntős, a Liverpool a kieső Manchester Citynél végzett 2–2-re, majd ezen a nagy meccsen búcsúztatta legendás csatárát, a walesi Ian Rusht. Az első percekben az ezúttal zöld-fehér szerelésben feszítő Pool támadott, ám nem tudta feltörni az ellenfél precízen záró védelmét. Szünet után is nagy volt az iram, de azt nem lehetett mondani, hogy a színvonal a legszebb napokat idézte.

A szurkolók már azon töprengtek, mi lesz a hosszabbításban, amikor Cantona a 85. percben a David James által kibokszolt labdát egyből, 17 méterről az embersűrűn át és a gólvonal előtt álló három védő fölött a Mersey-partiak kapujába rúgta. Utóbbiak megpróbáltak egyenlíteni a hátralévő percekben, de már nem jártak eredménnyel. A Manchester United ezzel történelmi tettet hajtott végre, hiszen az első csapat lett, amely kétszer is duplázni tudott: bajnokság és FA-kupa egyazon idényben (1994, 1996).

 „Nem volt különösebben jó mérkőzés, többen nagyon visszafogottan futballoztak. Még szerencse, hogy Éricnek mindig a helyén van a szíve" – dicsérte a lefújás után a rossz modorú, de páratlan tehetségű franciát Alex Ferguson.

„Hajtós, ám nem túl színvonalas finálét vívtunk, amelyet a mezőny legkiválóbb tagja döntött el..." – tette hozzá Roy Evans, a Liverpool menedzsere.

Hősünk 1997-ben, 30 esztendősen – nem egészen öt év alatt szerzett 80 manchesteri gól után – némiképp váratlanul bejelentette a visszavonulását, amihez ekkor már tartotta is magát a nehezen kiismerhető, öntörvényű francia (így meg a két évvel későbbi BL-győzelemről csúszott le...). Később számottevőnek mondható filmszínészi (és -rendezői) karrierbe kezdett, de hogy a labdától se szakadjon el, a francia strandfoci-válogatottat gardírozza.

Nem egy átlagos életmű, annyi szent...

1956-ban e napon jelent meg a Népsportban a hír, mely szerint a szovjet labdarúgó-bajnokság hetedik fordulójában hatalmas meglepetésre az újonc Burevesztnyik Kisinyov Moszkvában 4:1-re kiütötte a Torpedót, azt a csapatot, amely előzőleg megfosztotta veretlenségétől az éllovas Szpartakot! A moldovai együttes „jutalmul" felkapaszkodott a negyedik helyre, azaz beékelődött a fővárosi nagyágyúk (Szpartak, Dinamo, Torpedo és CDSZA) közé. Az idény végén aztán az előkelő 6. pozícióban kötött ki a tizenkét csapatos ligában, amivel a második legjobb nem orosz alakulat lett – csak az ukrán Dinamo Kijev hagyta le e tekintetben, amely öt évvel később, 1961-ben majd megtörte a moszkvai gárdák addig megingathatatlan egyeduralmát.

1966-ban e napon került sor a brüsszeli Heysel Stadionban a Real Madrid–Partizan Beograd BEK-döntőre, amelyet nagy küzdelemben a spanyolok nyertek meg 2:1-re, miután a második félidő elején hátrányba kerültek, majd fordítani tudtak. Az előző évtizedben rengeteg sikert arató együttes legnagyobb sztárjai közül Puskás, Di Stéfano vagy Kopa ekkor már nem játszott (legalábbis a blancóknál), de így is olyan fantasztikus futballisták ostromolták a jugoszlávok kapuját, mint Pirri, Amancio, Zoco vagy Gento. A meccs érdekessége volt, hogy a szurkolók háromszor is beözönlöttek a pályára: először a madridiak első, aztán a második góljánál, végül a 87. percben, amikor egy lesállás lefújását a nézők a mérkőzés végét jelző sípszónak hitték – ekkor már sportszerűtlen jelenetek is történtek, és csak nehezen sikerült helyreállítani a rendet. A Real ezután 19 éven át nem nyert nemzetközi kupát – egészen a Videoton elleni 1985-ös UEFA-kupa-sikeréig.

1976-ban e napon olyan eredmény született egy magyarországi felkészülési mérkőzésen, amely ma már elképzelhetetlen volna: a Diósgyőr hazai pályán, 2000 néző előtt 2–1-re legyőzte Ghána válogatottját – mégpedig úgy, hogy három kapufája alapján nagyobb is lehetett volna a különbség! Ráadásul Koleszárik az utolsó negyedórára lesérült, és mivel már nem állt rendelkezésre csereként mezőnyjátékos, a tartalékkapus, Veréb állt be a bal szélre...  A miskolciak góljait egyébként Görgei és Oláh (11-esből) szerezte. A tudósítás szerint az ellenfél „jó képességű együttes volt". Mára ez a jó képességű afrikai válogatott éppen a nyári vb-re készül mint titkos esélyes, miközben az NB I-ből kieső DVTK a másodosztályú folytatás gondolatával barátkozik ezekben a hetekben... (Hozzá kell tenni viszont, hogy  a hetvenes évek második felére az egyik legerősebb magyar csapattá nőtte ki magát!)

1986-ban e napon Belgrádban megszületett a magyar cselgáncssport második – összességében pedig harmadik – Európa-bajnoki aranyérme: ezúttal az újonc Csák József diadalmaskodott, aki a 60 kg-os súlycsoport döntőjében a nyugatnémet Jupkét fejen átdobással múlta felül. Dzsúdósaink diadalmas szereplése azonban már az előző napon katartikus magaslatra jutott, amikor Hajtós Bertalan a 71 kilósok között lett első – Tuncsik József 1976-os győzelme óta vártunk erre a pillanatra. Mi több: mivel minden más nemzet legfeljebb csak egy aranyat szerzett a jugoszláviai kontinensbajnokságon, Magyarország nyerte meg az éremversenyt! Az ekkor remeklő generáció lendülete egyébként kitartott az 1992-es barcelonai olimpiáig, ahonnan Kovács Antal győzelme mellett két ezüstöt (éppen Hajtós és Csák révén), valamint egy bronzot (Csősz Imre) vihettünk még haza.

2006-ban e napon az Olasz Kupa döntőjének visszavágóján az Inter hazai pályán 3–1-re megverte a Romát, és ezzel 4–2-es összesítéssel elhódította a trófeát – története során ötödször. Az odavágón a fővárosban Cruz gólját a brazil Mancini egyenlítette ki a második félidő elején, de a „farkasok" mentségére szólt, hogy ekkor még nem játszhatott karmesterük, Totti. A hosszú sérüléséből visszatérő támadó a Giuseppe Meazza Stadionban már pályára merészkedett (az 54. perctől), viszont nem tudott fordítani a meccs menetén: addigra már 2–0 volt a fekete-kékeknek, akik Cambiasso és Cruz találatát a hajrában Martins révén megtoldották még eggyel (majd Nonda szépített). A Romát különösen elkeseríthette, hogy (mint az ideit...) az előző évi finálét is az Interrel szemben bukta el (kettős vereséggel) – viszont egész Itáliának jó hír volt, hogy Totti felépült a vb előtt. A történet végét ismerjük: Olaszország vele együtt világbajnok lett!