Beckhaméken kifogott a portugál ellencsapás

Ez volt a második alkalom, hogy 16 résztvevővel került sor a labdarúgó Eb döntőjére, de az első, hogy a tornát két ország közösen lássa vendégül. Belgium és Hollandia külön-külön valószínűleg „kevés" lett volna egy ekkora volumenű eseményhez, ám az UEFA belátta, hogy kisebb országoknak is lehetőséget kell adni a rendezésre (két évvel megelőzve a Japán- és Dél-Korea-féle távol-keleti vb-t).

A másik nagy újdonság az volt, hogy soha korábban a címvédő világbajnok nem tudta megnyerni az Európa-bajnokságot is, 2000-ben viszont a (végjátékban többször is szerencsés) franciáknak sikerült. Ezt azonban megelőzte egy s más.

Az angolok például egy csoportba kerültek a négy évvel korábbi „saját" Eb-jükön őket az elődöntőben tizenegyesekkel búcsúztató németekkel, de végül nem a címvédőbe tört bele a bicskájuk. Az első körben ugyanis a tehetségesnek tartott, ám nagy eredményt még sosem elérő (az 1998-as vb-ről is lemaradó) portugálokkal kerültek szembe.

A két érintett országban a két 7-es, azaz Beckham és Figo különmeccseként felvezetett találkozót a szigetországiak várhatták kedvezőbb előjelekkel, hiszen míg náluk Shearer, az 1996-os Eb gólkirálya teljesen felépült a sérüléséből, addig a másik oldalon Paulo Sousa után az egyik edzésen a csapat tervezett gólfelelőse, Sá Pinto is kidőlt a sorból. Ráadásul két évvel korábban Londonban a házigazdák 3–0-ra megverték a felkészülési meccsre hozzájuk látogató luzitánokat (9–6–2-re javítva ezzel az egymás elleni, amúgy is egyoldalú örökmérlegüket).

Az angolok egyébként némi dilemmázás után a stabilabbnak tartott Martyn helyett a sokkal rutinosabb, ám sérülésekkel tarkított idénye után kissé ingadozó formájú Seamannel a kapuban kezdtek; összeállításuk: Seaman – G. Neville, Campbell, Adams (Keown, 82.), P. Neville – Beckham, Ince, Scholes, McManaman (Wise, 59.) – Owen (Heskey, 46.), Shearer. A portugálok felállása: Vítor Baía – Abel Xavier, Jorge Costa, Fernando Couto, Dimas – Paulo Bento, Rui Costa (Beto, 85.), Vidigal – Figo, Joao Pinto (Sergio Conceicao, 76.) – Nuno Gomes (Capucho, 91.).

Az angol válogatott számára álomszerűen kezdődött a meccs: Phil Neville csavart be a 3. percben balról, a labda átszállt Owen feje felett, Beckham azonban utánaeredt, és a jobb partvonal mellett lestoppolta. A sokszor megcsodált manchesteri jobb láb mértani tökéllyel ívelt Scholes fejére, a „vörösök" kis vöröse pedig kilenc méterről a lécre bólintott, és a labda a  jobb saroknál a gólvonal mögé vágódott (1–0).

A 18. percben tovább mélyült a portugál gödör. Beckham ezúttal Owen tanári átadása nyomán adhatott be a jobbösszekötő helyéről, McManaman pedig jobb belsővel hét méterről dropból a léc alá lőtt (2–0). A 22. perc végén aztán Figo vezetgette egy kicsit a labdát, majd jó huszonöt méterről megcélozta Seaman kapuját. A lövés kicsit megpattant Adamsen, és mintha zsinóron húzták volna, a bal felső sarokba vágódott (2–1). Fújtak egyet a felek, majd máris elolvadt az angol előny. Rui Costa a 37. percben jobbról élesen adott középre, Campbell ki akarta rúgni a labdát, ám Joao Pinto röpült és pazar mozdulattal fejjel a jobb kapufára csúsztatott, ahonnan a labda a hálóba pattant (2–2).

A szünet után feljöttek az angolok is, érezték, hogy több kell, de csak mezőnyfölényig jutottak. A 60. percben Rui Costa sokadik elsőrangú passza után Nuno Gomes a rosszul helyezkedő Adams mögött finoman átvette a labdát, majd mielőtt a védő és Seaman odaért volna, jobb külsővel nyolc méterről a léc alá bombázott (2–3).

Lassan átköltöztek a portugál térfélre, ám amíg az álombeadásokat számolatlanul gyártó Beckham labdáiból ritkán lett helyzet, a túloldalon Nuno Gomes minden megmozdulása életveszélyes volt. Figóék tanári módon őrizték a minimális előnyt, enyhén szólva is lopták-csalták a hátralévő perceket. Aztán vége lett – Anglia vereséggel nyitott, míg Portugália hajnalig ünnepelhetett.

Az öt szebbnél szebb gól, a nagy fordulat, a kiváló hangulat és a rettegett brit szurkolók balhéjának elmaradása után egyértelmű volt a vélemény: a portugálok és az angolok az Eb addigi legjobb mérkőzését vívták.

„Ellenfelünk olyan futballt játszott, amilyent én is szeretek, és semleges nézőként azt mondanám, hogy fantasztikusan szórakoztam. Csak az a baj, hogy nem vagyok semleges néző. Talán túlságosan is tiszteltük őket. Nem védekeztünk úgy, ahogyan tudunk, engedtük, hogy ők uralják a pálya közepét, és bizony hozták is ránk a labdát eleget" – húzta száját keserű mosolyra Kevin Keegan, a háromoroszlánosok szövetségi kapitánya.

„Kétgólos hátrányban könnyű pánikba esni, de a futballistáim nem veszítették el a hidegvérüket, és kitartottak a saját játékstílusunk mellett. Úgy vélem, a látottak alapján igazságos eredmény született. A védelmünk jelentős gondok nélkül oldotta meg a feladatát, a kapott gólokat pillanatnyi összpontosítási hibákkal magyarázom" – fogalmazott a másik fél részéről Humberto Coelho, aki szerint a siker csapatmunka eredménye volt, de Figo érdemeit ő is elévülhetetlennek tartotta.

Tény, hogy sokan játszottak jól ezen a találkozón, például Rui Costa és Joao Pinto, vagy Beckham és Ince, de legfőképpen Figo. Ő volt a portugálok kulcsjátékosa: góljával lelket öntött csapatába, megtartotta a labdát, és nagyszerűen kezdeményezte az összjátékot Rui Costával. A látványos és hullámzó futballt hozó fantasztikus első félidőben 0–2-nél nem estek pánikba a déliek, ehelyett játszották tovább a játékukat. A harmadik gól után pedig Figo vezérletével az eredménytartás magasiskoláját mutatták be.

Korábban mindössze háromszor fordult elő az Eb-k történetében, hogy egy csapat kétgólos mínuszt ledolgozva nyerni tudjon – nem véletlen, hogy e meccs után Portugália esélyei a végső győzelemre jelentősen javultak a fogadóirodáknál...

Miután a következőkben Romániát (1–0), Németországot (3–0), illetve a negyeddöntőben a feljövőben lévő törököket (2–0) is felülmúlták – ráadásul újabb kapott gólok nélkül! –, tényleg bármit kinézett volna belőlük a közvélemény. Ám a világbajnok franciák egy hosszabbításba torkolló emlékezetesen viharos csata végén, az Abel Xavier kezezését megtorló Zidane-büntető révén aranygóllal elbúcsúztatták a portugálokat – akik bronzéremmel, illetve az év végén Figo jól megérdemelt Aranylabdájával vigasztalódhattak.

Négy esztendővel később pedig, a hazájukban rendezett következő kontinenstornán még nagyobb sanszhoz jutottak – más kérdés, hogy az egyszeri bravúrgárda görögök az utolsó pillanatban megakadályozták a nagy áttörést, azaz hogy Portugália végre nyerjen valamit válogatott szinten is.

Eközben az angolok a 2000-es csoportküzdelmek további szakaszában hiába fektették két vállra az ősi rivális németeket (1–0), védelmük újabb csődje miatt a románok ellen (2–3) még a nyolc közé jutást is elbukták, és máig is várnak valamilyen kiugró sikerre...

1930-ban e napon Hugo Meisl, az osztrák „futballpápa" a Népsport tudósítójának adott exkluzív interjújában – sok más küldött nevében is – elragadtatással beszélt a néhány nappal korábban Budapesten megtartott FIFA-kongresszus lebonyolításáról és a magyarok vendéglátásáról. A szakember utólag is köszönetet mondott a felejthetetlen szép órákért, és csak egyetlen kritikát fogalmazott meg, azt sem a saját nevében, hanem hallomás alapján: külföldi delegátusok szerint ugyanis az FTC-pálya talaja – amelyen a futballvezérek gyűlésével egy időben a magyar válogatott 6:2-re lemosta Hollandiát – méltatlan volt a magyar sport rangjához...

1960-ban e napon jelent meg a hír a Népsportban, hogy a texasi Houstonban megrendezett atlétikai versenyen „az amerikai néger Charles Tidwell 100 méteren 10.1 mp-cel beállította a Williams, Murchison és King által közösen tartott világcsúcsot". Akkoriban még kézi időmérés volt, és csak tizedmásodpercnyi pontossággal tudták megállapítani az eredményeket.

1970-ben e napon is sok helyen játszottak labdarúgómeccseket, azzal együtt, hogy Mexikóban éppen zajlott a világbajnokság. Az Olasz Kupában körmérkőzést rendeztek az első négy hely eldöntésére, és mivel a Bologna 2:0-ra megverte a Torinót, elhódította a serleget. Harmadikként a Cagliari, negyedikként pedig a Varese végzett. Eközben a Werder Bremen a Távol-Keleten túrázott, és bár nincs hírünk arról, hogy esett-e vajon az eső a jakartai bemutató mérkőzésen, mégis vízilabdás eredmény született: 6:1-es félidő után a német vendégek 8:4-re diadalmaskodtak indonéz házigazdáik felett!

1980-ban e napon a magyar vízilabda-válogatott a második helyen végzett a négycsapatos bogliascói tornán, miután a záró napon 8–8-as döntetlent játszott a házigazda olaszokkal. A mieinknek nyerniük kellett volna az elsőséghez, mégpedig nem is kis különbséggel, mivel a nagy rivális szovjetek ellen nem bírtak egymással a nyitányon, majd a hollandokat mindketten felülmúlták, s riválisaink a vendéglátókat is. Csakhogy a németalföldiekkel vívott meccsen megsérült csapatunk első számú ásza, Faragó, aki az utolsó napon felkötött karral jelent meg az uszodában. A mérkőzés végén azonban elfogytak az embereink (a kiállítási arány az osztrák játékvezető „jóvoltából" 12–5 volt a mi terhünkre...), ezért Tonónak is be kellett állnia – mire dobott is egy hatalmas gólt tíz méterről. Az olaszok aztán egyenlítettek, ezért be kellett érnünk a második hellyel.

1990-ben e napon Nelson Piquet, a Formula–1 háromszoros világbajnoka (1981, 1983, 1987) határozottan cáfolta azon híreszteléseket, melyek szerint országa nehéz gazdasági és politikai helyzete miatt szeretné brazil állampolgárságát portugálra változtatni. Azt viszont nem tagadta, hogy portugál útlevélért folyamodott, de csak a könnyebb utazási lehetőségek érdekében. Elmondta: visszavonulása után hazájában, Brazíliában szeretne élni.