Dél-Afrikát visszafogadta a (sport)világ

Napjainkban az egész világ Dél-Afrikára figyel a legnagyobb globális esemény, a labdarúgó-világbajnokság kapcsán, és a közvélemény – a játék színvonalán és az eredményeken kívül – leginkább a (rossz) közbiztonságra, illetve a helyi emberekre és kultúrájukra figyel, beleértve a vuvuzelát. Tizenkilenc évvel ezelőttig azonban ilyesmiről szó sem lehetett: fajüldöző rendszere miatt az országot a nemzetközi életben szinte minden téren kiközösítették.

Az apartheid 1948-tól épült ki a fehér kisebbség afrikáner (búr) dominanciájú vezetésének törvényei révén, melyek a fekete többség (valamint az egyéb színesek) fizikai elkülönítésével, jogaik csorbításával járt. Sportolóik 1960-ban, Rómában vehettek részt utoljára olimpián, majd a NOB 1964-ben már visszavonta a meghívásukat Tokióba, így összesen 32 évig kellett távolmaradniuk az ötkarikás játékoktól (1968-ban Mexikóvárosban még hajlandó lett volna visszafogadni őket a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, ha „megkülönböztetés-mentes" vegyes csapattal érkeznek, ám a többi afrikai állam tiltakozott).

Hivatalosan 1970-ben szűnt meg Dél-Afrika NOB-tagsága, és ezzel párhuzamosan a különböző sportágak nemzetközi szövetségei is sorra megszakították velük a kapcsolatukat. Amikor aztán a hidegháború megszűntével a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján átalakult a világ (s főleg Európa) politikai térképe, az általános enyhüléssel összefüggésben a később Nobel-békedíjat kapó Frederik Willem de Klerk vezette kormány 1990-ben megkezdte az apartheid felszámolását. Szabadon engedték Nelson Mandelát, az ismert emberjogi harcost (aki összesen 27 évet töltött börtönben), egyben elismerték az Afrikai Nemzeti Kongresszust, a feketék legjelentősebb ellenzéki mozgalmát.

A NOB korábban létrehozott „apartheid és olimpizmus” bizottsága felvette a kapcsolatot Dél-Afrika legfontosabb sportszervezeteinek képviselőivel, amelyekkel tárgyalóasztalhoz ültek a kontinens sportéletével vezetői is. E közeledés eredményeként, több egyeztetés után 1991 márciusában NOB-küldöttség látogatott az országba, majd öt pontban fogalmazta meg azokat a feltételeket, amelyek megvalósulása esetén szóba kerülhetett az ország visszafogadása.

Júniusban – a búr államelnök ígéretét beváltva – a három utolsó, még életben lévő, a faji megkülönböztetést rögzítő törvényt is törölték az alkotmányból. Sam Ramsamy kezdeményezésére megalakult a Dél-afrikai Ideiglenes Nemzeti Olimpiai Bizottság (INOCSA), melynek elnökévé a hosszú emigrációból hazatérő sportvezetőt választották. A sportolók visszatérésének ügyével a NOB Birminghamben megtartott 97. ülésén is kiemelten foglalkoztak, és ekkor a közgyűlés Juan Antonio Samaranch elnök és a végrehajtó bizottság hatáskörébe utalta a végső döntést.

Miért volt szükség erre a szokatlan felhatalmazásra? Mert a NOB a Charta előírásai szerint csak az olimpiák helyszínén, a versenyek előtti napokban tart ülést, amúgy pedig évente egyszer gyűlik össze (mint ekkor éppen Angliában tette). A következő teljes kongresszusra így csak 1992 februárjában Albertville-ben került sor, a végrehajtó bizottság viszont addig is foglalkozhatott a dél-afrikai kérdéssel. A vb határozata pedig azon múlt, hogy az elnök által vezetett delegáció márciusi látogatása után megszabott határidőig, vagyis fél éven belül (szeptemberig) felszámolják-e a dél-afrikai sportban az apartheidet.

Amikor Birminghamben véget ért az ülés, a három említett fontos törvény közül az egyik – néhány napig még – érvényben volt, azt csak június 18-án törölte el a dél-afrikai parlament (ekkor szűnt meg az úgynevezett lakossági bejegyzés kötelezettsége, amely alapján 1950 óta bőrük színe szerint tartották nyilván az állampolgárokat).

Két nappal később, azaz június 20-án Kenya – az afrikai országok közül elsőként – felújította kapcsolatait a Dél-afrikai Köztársaság sportjával, amit akkor sporttörténelmi lépésként értékeltek a hírügynökségek. Konkrétan a 39 sportági szakszövetséget tömörítő Kenyai Nemzeti Sportbizottság döntése szerint az ország attól fogva nem bojkottálta a dél-afrikai sportot: az egyes sportági szövetségek csapatokat, versenyzőket, versenybírókat, szakembereket küldhettek a kontinens legdélibb államába, illetve fogadhattak onnan sportembereket. Ezzel húszéves tilalmat oldottak fel!

Ezt követően a NOB végrehajtó bizottságának nevében – a szenegáli Keba Mbaye alelnök vezetésével – július első napjaiban újabb küldöttség járt Dél-Afrikában, ahol többek között megállapították, hogy már tizenegy sportágban megalakították az előírásoknak megfelelő egységes nemzeti szakszövetséget (benne fehérekkel és feketékkel közösen), s további tizennégyben eredményes előkészítő munkát végeztek el addigra.

S végül, de nem utolsósorban a Legfelső Afrikai Sporttanács is javasolta a visszafogadást. (A teljes és gyors rendezést nehezítette, hogy egyes sportágakban a színes bőrűek anyagiak hiányában nem jutottak megfelelő lehetőségekhez, míg némely estekben, mint például atlétikában egyesekben még élt az előítélet.)

Ezután Lausanne-ban, a NOB székhelyén tárgyalások kezdődtek az ötkarikás szervezet illetékesei és a Sam Ramsamy vezette öttagú INOCSA-küldöttség között. A sportvilágban nagy érdeklődéssel kísért megbeszélések végén Samaranch elnök személyesen jelentette be: a NOB visszavette tagjai közé a Dél-afrikai Olimpiai Bizottságot (SASCOC)! Július 25-én pedig, egy évvel az ünnepélyes megnyitó előtt megküldték a címére a meghívót a barcelonai nyári játékokra. (E lépésnek csak nagyon kevés ellenzője akadt: olyan emberjogi harcosok, akik a demokrácia teljes helyreállításának megtörténte előtt nem érezték helyesnek az ország „rehabilitációját".)

A folytatásról annyit, hogy Barcelonában a régi-új tagország vegyes csapata – már nem a régi, de még nem is a ma használatos új zászló, hanem a SASCOC lobogója alatt – két ezüstérmet szerzett, mégpedig fehér sportolók (egy női hosszútávfutó, illetve egy férfi teniszpáros) révén. Aztán 1994-ben – békés, általános választások útján – ténylegesen is átkerült a hatalom a feketék politikai pártjai és képviselőik kezébe.

Bár a visszafogadás katartikus 1991-es napjaiban egyes dél-afrikai körökben még az is felvetődött, hogy már 2000-ben vagy 2004-ben Fokváros, Durban vagy Johannesburg rendezhetné az olimpiát, ez a lelkesedés még korai volt, viszont az 1995-ös rögbi-világbajnokságnak valóban a sportágban nagyhatalomnak számító ország adhatott otthont. A végén pedig maga az új államfő, Mandela köszönthette a veretlenül, a döntőben Új-Zéland hosszabbításos legyőzésével diadalmaskodó házigazda dél-afrikai válogatottat! (Ezt a történelmi sikert dolgozta fel Clint Eastwood Invictus – A legyőzhetetlen című, tavaly készült filmje Matt Damon és Morgan Freeman főszereplésével.)

E sportág és sikere még hagyományosan elsősorban a fehérekhez kötődött, ám a labdarúgást zömmel feketék űzik arrafelé, vagyis a jelenleg is zajló futball-vb már valóban az ország többségi lakosságát állítja a világ közvéleményének fürkésző tekintete elé – ami akkor is nagy lehetőség és áttörés, ha ahhoz hasonló sikereket nem remélhetnek a rendezők, mint 15 éve a tojáslabdás változatban...

1941-ben e napon összefoglaló írás jelent a Nemzeti Sportban a labdarúgó-bajnokság még nyitott kérdéseiről. Részben arról, hogy ki végez a legjobb helyen az öt újonc közül (végül a következő esztendők bajnoka, a csepeli WMFC), illetve arról, hogy vidéki együttes szerezhet érmet – a liga történetében másodszor, hiszen a debreceni Bocskai egyszer már be tudott furakodni egy kis időre a fővárosi nagy hármas (Ferencváros, Újpest, Hungária) közé, mégpedig az utóbbi helyére 1934-ben. Most, hogy a kék-fehér klub ellehetetlenült és már nem volt tagja a mezőnynek, megnyílt az út az újonnan feltörekvők előtt – közülük elsőként a Szegednek sikerült dobogóra állnia. A harmadik boncolgatott téma az volt, hogy vajon melyik csapat kerül fel az élvonalba Erdélyből, ahol az NB II Kolozsvári csoportjának bajnokát, a leendő NB I-es aranyérmes Nagyváradot automatikusan beosztották az első osztály mezőnyébe, míg a 2. helyezett Nagybánya a sepsiszentgyörgyi Textilt, a Kolozsvár (3.) pedig a Marosvásárhelyt múlta felül, hogy aztán a semleges nagyváradi pályán egy mérkőzésen eldöntsék, ki nyeri az osztályozót (végül a Kolozsvár).

1961-ben e napon érdekes nyugat-európai futballeredményekről számolt be a Népsport. Franciaországban a Monaco lett a bajnok, amely élt az esélyesebbnek tartott Racing Paris indokoltnál több könnyelmű pontvesztésével az idény folyamán. A címvédő Reims – amely két évvel korábban még BEK-döntőt vívott a Real Madriddal – a harmadik pozícióból nem igazán tudott beleszólni az éllovas duó vetélkedésébe. Olaszországban azért rendeztek ekkor körmérkőzést, hogy kiderüljön, melyik csapat búcsúzik a 14–16. helyen azonos pontszámmal végző Udinese, Lecco, Bari hármasból. Végül az utóbbi végzett legrosszabbul – s ezzel csatlakozott a „csont nélkül" kieső két patinás klubhoz, a Napolihoz és a Lazióhoz...

1971-ben e napon Földi Imre a szófiai súlyemelő Európa-bajnokságon megnyerte az ötödik összetett Eb-aranyérmét is. A légsúlyú versenyző nyomásban (125 kg) és lökésben (137.5) is első lett, míg hagyományosan leggyengébb fogásnemében, szakításban (105) a végül mögötte ezüstérmes szovjet Csetyin megelőzte őt, de csupán könnyebb testsúlyával azonos eredmény mellett. Az összesen 12.5 kiló előnnyel diadalmaskodó Földi egy évvel később, Münchenben – két olimpiai ezüst után – végre az ötkarikás aranyérmet is megszerezte.

1981-ben e napon a labdarúgó MNK (vagyis a kupa) Szegeden megrendezett elődöntőjében a Diósgyőr színvonalas mérkőzésen 2–1-re legyőzte az Újpesti Dózsát (gólszerzők: Tatár, Görgei, illetve Törőcsik), míg a Vasas taktikus játéka révén hasonló különbséggel verte meg a Bp. Honvédot (g: Kiss L., Szabó, illetve Esterházy). Másnap aztán – ugyancsak a csongrádi megyeszékhelyen – a Bundzsák Dezső vezette angyalföldiek Izsó találatával a DVTK-t is felülmúlták, míg a harmadik helyet a Tichy Lajos-féle kispestiek szerezték meg Szusza Ferenc lilái elől (2–0, gólszerző Dajka és Gyimesi). 

2001-ben e napon sajtótájékoztató keretében jelentették be, hogy a Formula–3000-es Prost Junior Team az év végéig szóló szerződést kötött Baumgartner Zsolttal, aki már a néhány nappal későbbi nürburgringi viadalon is ott lehetett a rajtrácson (emellett az F3-as német bajnokságban is folytathatta szereplését). A szakértők egyértelműen úgy értékelték a sikeres magny-cours-i tesztelést követő fejleményt, hogy ez hatalmas lépés a Formula-Renault Eb 1999-es 3. helyezettje számára, hogy közelebb kerüljön végső célja, a Formula–1 elérése felé. És így is lett: Baumgartner 2003-ban (egy Jordan volánjánál) bemutatkozhatott a száguldó cirkuszban is, amelynek 2004-es idényét a Minardi állandó pilótájaként teljesítette.