Elsőként ért célba, azaz negyedik lett

Gerhard Berger a debütáló (1984, ATS) és a tanulóévét (1985, Arrows) leszámítva szimmetrikus pályaívet futott be a Formula–1-ben. Az élversenyzést a Benettonnál kezdte (egy idénnyel), és ott is fejezte be 1997-ben (két szezon után), míg a kettő közötti kilenc esztendőben lehúzott hat évet a Ferrarinál, a közepén megszakítva egy háromévados McLaren-időszakkal (e 12 vb-kiírást mindig az első nyolc között fejezte be).

A legpontgazdagabb periódusát a remek McLaren-Hondával élte át, amelynél 1990-ben mutatkozott be, az akkor már egyszeres világbajnok Ayrton Senna csapattársaként. Miután a címvédő Alain Prost elvitte magával az 1-es rajtszámot a Ferrarihoz, nem volt kérdés, hogy az osztrák csak másodhegedűs lehet a brazil mellett (részben talán ezért, de a pályán kívül is jóban voltak).

Berger már az első „wokingi" idényében az addigi legtöbb pontját gyűjtötte (43), és összesítésben a negyedik lett, amivel csak éppen hogy elmaradt karriercsúcsától, az 1988-as harmadik pozíciótól. Addig minden idényben nyert futamot, amióta erős istállónál dolgozott – a pályája során elért tíz GP-elsőséget 1986 és 1997 között rendkívül egyenletesen osztotta el –, és 1990-ben is megvolt erre minden esélye. Remek autóban ült, de ő maga is gyors volt: a szezon ötödik állomásán már harmadszor fűződött a nevéhez a legjobb köridő, és a pole pozíciót is megszerezte egyszer, még a nyitányon (utána viszont mind a négyszer Senna zárt az időmérő élén).

Érdekes, hogy amikor a montreali hétvége előtt megkérdezték a mezőny nagy öregjét, a harmadik versenydiadalát éppen kevéssel előtte (hét év várakozás után, Imolában) arató Riccardo Patresét, ő Senna külön klasszisának kiemelése mellett azt is megjegyezte, hogy Berger egyre-másra ott volt az élen végzők nyakán, és a Gilles Villeneuve-pályán „beérhet a győzelme".

Az előtte zsinórban háromszor is dobogós osztrák (kétszer második lett) a Kanadai Nagydíjon is jó helyről, a második kockából, Senna mögül-mellől indulhatott az esőtől csúszós aszfalton. Azonban míg a dél-amerikai simán megtartotta a vezetést, ő kiugrott a rajt pillanata előtt, és csak némi megtorpanás után folytatta. Nem előzte meg senki, a gond mással volt: egyperces büntetést szabtak ki rá, ami nem azt jelentette, hogy netán ki kellett mennie a boxba, hanem hogy majdani idejéhez hatvan másodpercet hozzáadtak. A döntéstől kezdve ő már csak virtuálisan küzdött a többi pilótával, mindenki tudta, hogy nem ott lesz a helye a végelszámolásnál, ahol épp haladt a ringen.

Az élen tehát Senna száguldott, és csak akkor adta át a helyét, amikor a száradó pályán mindenki kiment kereket cserélni, és ő is felrakatta a slick gumikat. Ekkor rövid ideig Alessandro Nannini állt a mezőny élén, ám hamarosan szintén meglátogatta a szerelőit új abroncsokért, a brazil pedig ismét éllovas lett. Bergerrel a következőképpen rendezték a helyzetet: mivel társát jókora időbüntetést sújtotta, nem volt értelme harcolnia vele, így az osztrák baj nélkül el tudott menni mellette, majd végig elöl autókázott. Ez azonban már legfeljebb csak annyiban számított, hogy a pontszerzésre szintén apelláló vetélytársakhoz képest hogyan állt a körözés folyamán.

Közben látványosabb dolgok is történtek a nedves felületen: az előző évi montreali GP-t megnyerő Thierry Boutsen (Williams-Renault) kicsúszása közben nekiütközött Nicola Larininak (Ligier), míg Nannini előbb egy mormotát ütött el, majd miután visszatért a gyorsszerelésből, nemsokára a gumifalba csapódott. Aztán követte őt Jean Alesi (Tyrrell) is, aki telibe kapta az olasz immár elhagyatott autóját, és felmászott annak tetejére... Mindannyian kiestek. Senna mögött Prost, Nelson Piquet (Benetton-Ford), Mansell (a másik Ferrarival), Patrese (Williams) és Derek Warwick (Lotus-Lamborghini) volt a sorrend ebben a szakaszban (Patrese később fékhiba miatt feladni kényszerült a versenyt).

A „Professzornak" akadt már jobb napja is ennél: előbb a rég nem látott elánnal száguldó Piquet hagyta le – az ebben az évben a régi eredményeit meg-megcsillantó háromszoros világbajnok brazilt a Benetton állítólag úgy ösztönözte, hogy alapból járó fizetés helyett kiharcolt pontonként jutalmazta –, majd Mansell is megelőzte Prostot. A francia tehát negyedik lett volna – ha a távolban magányosan köröző Berger ideje nem előzi meg egy másodperccel az övét (Mansell hátrább szorításához, vagyis a pezsgőzés jogához azonban már kevés volt a mclarenes fórja).

Az év végén amúgy Senna visszaszerezte a trónt Prosttól, aki azért annyira nem maradt le tőle (mint e futam esetleg előrevetítette) – míg Berger az összesített harmadik helyet is egy hajszállal bukta el, Piquet-vel szemben.

1930-ban e napon hazaérkezett kéthetes németországi túrájáról a MAC vízilabda-együttese (1929 magyar bajnoka). A korabeli sajtó nagy sikernek könyvelte el a portyát, amelyen többnyire erős ellenfelekkel mérkőzött az alakulat, és valamennyit megverte, kettőt leszámítva nagy gólaránnyal. Az „áldozatok" között volt a holland válogatott, illetve Brüsszel vegyes csapata is – a belgák a két világháború között még pólóshatalomnak számítottak (1920-ban és 1924-ben is ezüstérmest szereztek az olimpián, de még 1936-ban is majd bronzot), míg a mieink még előtte voltak első ötkarikás diadaluknak. A hét meccs összesítése 52:15 volt a Magyar Athlétikai Club javára.

1960-ban e napon jelent meg a hír a Népsportban: „Két év múlva, 1962-ben nem közvetítik tévén a labdarúgó-világbajnokságot Chiléből, mivel az országban még nincs televízió, és a földrengés okozta károk miatt egyhamar nem is lesz." A Valdiviai földrengés, vagy más néven Nagy chilei földrengés május 22-én érte az országot, és a különböző becslések szerint 2-6000 ember halálát okozta. A legnagyobb mértékben Valdiviát és környékét sújtotta, míg a rengés által keletkezett cunami egyes partszakaszokon 25 méter magas hullámot okozott, és károkat okozott a Csendes-óceán túlpartján, legfőképpen Hawaii néhány szigetén is.

1970-ben e napon a labdarúgó Közép-Európa-kupa döntőjének első mérkőzésén a címvédő Inter Bratislava Krnác két találatával 2:1-re megverte a Vasast, amely Török révén szépített a 72. percben. A kupában négy korábbi győzelmükkeel örökranglista-első angyalföldiek a végére egészen belejöttek, ám Vidátsnak a 88. percben lőtt nagy gólját a bíró nem adta meg, mondván, a játékos kézzel tette maga elé a labdát. A magyar csapatnak duplán ártott, hogy Tamás kapus már a 6. percben megsérült: egyrészt az első számú hálóőr kivált a játékból (a később két világbajnokságot megjáró és a portugáliai légióséletet is kipróbáló fiatal Mészáros „Bubu" állt be helyette), másrészt ezután még két mezőnyjátékost is cserélt a Vasas, amit a szlovákok megóvtak, arra hivatkozva, hogy összesen csak két ilyen lehetőséget engednek a KK szabályai, függetlenül a futballisták posztjától és a mostanihoz hasonló váratlan esetektől. Az illetékes testület utóbb elutasította a pozsonyiak beadványát (noha a magyar együttest 1000 svájci frankra megbüntette), a budapesti visszavágón pedig Mészöly Kálmánék – nem utolsósorban Farkas Jancsi két góljával – 0:1-es félidő után 4:1-re fordítottak, és ezzel öt év után ismét elhódították a kupát!

1980-ban e napon Margaret Thatcher, a brit miniszterelnök fogadást adott az immár kétszeres BEK-győztes Nottingham Forest labdarúgócsapatának tiszteletére. A meghívottak közül általános meglepetésre hiányzott Brian Clough, az együttes világhírű – és mára már legendás – menedzsere. A kormány szóvivője szerint ez csak véletlenül, feledékenységből történt, hiszen a szakvezető már több ízben részt vett hasonló fogadásokon. A konzervatívokkal – a kor otthoni szocialista szellemének megfelelően – nem túlzottan szimpatizáló NS mindehhez hozzátette: a szabad véleménynyilvánításáról közismert Clough a brit Munkáspárt fanatikus híve, így könnyen lehet, hogy a fogadási listáról nem feledékenységből hagyták le a nevét...

2000-ben e napon Mary Pierce lett a Roland Garros új királynője. A francia versenyző a viadal két hete alatt talán élete formájában játszott, hiszen a negyeddöntőben Szeles Mónikát, a négy között pedig a világelső Martina Hingist verte meg. A fináléban aztán Conchita Martínezt is felülmúlta (6:2, 7:5), és ezzel élete negyedik Grand Slam-döntőjében megszerezte a második győzelmét egyesben (az elsőt még 1995-ben Melbourne-ben aratta). A kanadai születésű teniszező – aki másnap Hingis oldalán a párosok között is diadalmaskodott a Ruáno-Pascual, Suárez duó ellenében – 1967 (Francoise Durr) óta az első francia női bajnok volt Párizsban, ahol 1983-tól (Yannick Noah) idáig egyáltalán nem nyert hazai induló egyéniben.