Maradonáék pórul jártak az afrikaiakkal

Nem a legkedvezőbb előjelekkel készült húsz esztendeje a világbajnok Argentína a Kamerun elleni nyitó mérkőzésre. Most nem arra gondolunk, hogy nyolc évvel korábban – szintén címvédőként – kínos vereséget szenvedett a „magyaros" csoportban Belgiumtól, hanem hogy a csapat labdarugóit több kisebb sérülés mellett a felkészülés hajrájában influenzajárvány is sújtotta, aminek nem kevesebb mint fél tucat játékos esett áldozatául. A hat belázasodott futballista között volt az együttes ásza, Diego Maradona is, akinek nyilatkozatából a gondok ellenére is áradt az optimizmus.

„Nem élhetek a szép emlékekből, már alig várom a kezdőrúgást. Jó erőben érzem magam, kellően feltöltődtem, és súlyproblémáim sincsenek" – mondta a harmincéves világsztár, a mexikói vb első számú hőse.

A nagyszabású és színpompás megnyitó-ünnepség 1990. június 8-án az újjávarázsolt milánói Giuseppe Meazza Stadionban, a legendás San Siróban zajlott, melynek díszpáholyában persze ott volt számos államelnök, kormányfő és a FIFA egész vezérkara is. A két együttes a következő összeállításban játszott: Pumpido – Lorenzo, Simón, Ruggeri (Caniggia, 46.), Fabbri – Basualdo, Batista, Burruchaga, Sensini (Calderón, 69.) – Balbo, Maradona, illetve N'Kono – Tataw, Kunde, Massing – Makanaky (Milla, 82.), Ebwelle, M'Bouh, M'Fedé (Libiih, 66.), Kana Biyik, N'Dip – Omam Biyik.

Öt világbajnok (Pumpido, Ruggeri, Batista, Burruchaga, Maradona) idézte az 1986-os Mundialt, míg a másik oldalon – jóval kisebb pedigrével – 11 ébenfekete „szobor" állt harcra készen. Az afrikaiak már az elején fölényes (olykor fölényeskedő) technikai megoldások tömkelegét mutatták be. Láthatóan kedvük telt abban, hogy gyakori labdakeresgélésre kényszerítették az argentinokat. Kedélyes focifilozófiájukba az is tökéletesen beleillett, hogy kétpercenként adták el a labdát, lehetőséghez juttatva ezzel az állandó ritmus- és helyezkedési zavarokkal küszködő vb-címvédőt.

Makanaky aztán egyre több zűrzavart okozott jobb oldali megvillanásaival. A keret feléhez hasonlóan Franciaországban légióskodó középpályás – aki a selejtezőkön összesen 95 percet szerepelt... – felismerte, hogy az argentinok ügyetlenül időzített váltásai révén szabad folyosó nyílik előtte. Három ízben is remek ritmusban érkezett az üres területre, középre adásait viszont Omam Biyik egymás után elszerencsétlenkedte.

Ettől függetlenül csapata jól fedezte s tartotta a labdát, és egyre bátrabban ütött rajta a hátráló dél-amerikai védőkön. Közben az első félidőben csak eséseivel és azokat követő szónoklataival kitűnő Maradona – akit a világsajtó előzetesen nagyon féltett a „fejvadászoktól" – már a második őt bántó kamerunit „sárgította be".

Szünet után a csereként beálló Caniggia viharsebes elfutásokkal vétette észre magát, és egyik szólója alkalmával Kana Biyik teljesen feleslegesen összeakasztotta a bokáját. A francia Vautrot ezért a 61. percben felmutatta neki a piros lapot, az elsőt a tornán. Aztán az „elsők rovatába" egy társa is feliratkozott, de ez már kisebbfajta szenzációval ért fel: az előzetesen lesajnált Kamerun a 67. percben vezetést szerzett! Egy beívelt szabadrúgás után Lorenzo lábáról magas ívben felperdült a labda, a gólvonaltól hét méterre Sensini próbált volna menteni, de az őt megelőző Omam Biyik a felhőkbe emelkedve fejelt, a fölre vágódó labda pedig meglepte Pumpidót és a lábáról a hálóba csorgott.

Rémisztő kapushiba juttatta tehát vezetéshez az afrikaiakat és sarkallta kétségbeesett rohamozásra riválisukat. Kamerun tíz főre fogyatkozott legénysége az utolsó emberig rombolt hátul, de amint tehette, kivitte a labdát a szélekre és tartotta azt, sőt mutatós húzásokkal olykor ott termett a csak foghíjasan őrzött argentin kapu előtt.

A 88. perctől már kettős emberhátrányban húzta az időt a kameruni gárda, mivel a szinte feltartóztathatatlan Caniggia két gáncsot átlépett ugyan, de a harmadikat már nem, amiért Massingot is kiállították. A folytatásban még M'Bouh, Milla, majd Kunde is bevehette volna a világbajnok hálóját – de ez már talán sok is lett volna a jóból...

„Micsoda varázslat!", „Az afrikai futball csatát nyert!" – ilyen és ehhez hasonló címekkel jelentek meg a másnapi olasz lapok. Kamerun ugyanis, amellyel már 1982-ben sem bírt Peru, Lengyelország, illetve a későbbi végső győztes Itália (azaz három döntetlennel, veretlenül, nagy balszerencsével esett csak ki!) bebizonyította, hogy az afrikai labdarúgást immár tényleg nem lehetett félvállról venni. Nemcsak fizikailag múlta felül kissé talán elbizakodott, de mentálisan és erőállapot terén mindenképpen kudarcot valló világbajnokot, hanem a találkozó nagy részében játékban és taktikai fegyelemben is.

„Sérülés miatt nem tudtam igazán felkészülni erre a mérkőzésre. Szeretném azonban leszögezni, hogy nem becsültük le Kamerunt, de azt is tudomásul kell venni, hogy az afrikai együttes kifejezetten érett csapat, csak gratulálni tudok neki" – fogalmazott utóbb Maradona, akinek vergődéséről sokat elmond, hogy nagyjából az első félidő feléig minden labdaérintését füttykoncerttel fogadta a milánói publikum, ám a második játékrészben már leírta őt a közönség és nem bántotta többé...

„Ez volt a legiszonyatosabb kilencven perc eddigi pályafutásom során. Hiányzott játékunkból a pontosság, a tudatosság, az argentin futballt jellemző alkotóképesség. Önkritikát kell gyakorolnom, mert Caniggiát talán már a kezdőcsapatban is szerepeltetnem kellett volna. A legnagyobb meglepetés számomra az volt, hogy Maradona egyszer sem lőtt kapura" – értékelt Carlos Bilardo kapitány.

Buenos Airesben a meccs lefújása után mintegy hétezer szurkoló tüntetett Bilardo ellen, amiért Caniggiát egy félidőn keresztül a kispadon jegelte. Tény, hogy a vb egyik nagy felfedezettjéről a szakemberek hozsannákat zengtek az összecsapást követően, dacára annak, hogy az Atalanta 23 éves tehetsége a vesztes oldalon szerepelt...

Eközben Kamerun a boldogságban úszott, míg Valerij Nyepomnyascsij, a válogatott szovjet szakvezetője – aki egy helyi edzőkollégával párban dolgozott, és sem a vb előtt, sem utána nem volt más nagy dobása – így foglalta össze az általa látottakat: „Tudtam, hogy ez lesz a vége. Ismerem a játékosaimat, és nem csalódtam bennük!"

Ami a folytatást illeti, az afrikai gárda a továbbiakban sem okozott csalódást: a románok 2–1-es felülmúlása révén már két forduló elteltével biztos továbbjutó volt, ezért a Szovjetunió elleni tét nélküli 0–4-ből sem származott baja, hiszen még a csoportelsősége is megmaradt. A legjobb 16 között Kolumbiát verte meg emlékezetes módon, hosszabbításban (2–1), és a „szelídíthetetlen oroszlánok" legendájához a negyeddöntőben százhúsz perc alatt 3–2-re elbukott Anglia elleni párharc is szervesen hozzátartozik. Soha előtte csapat nem jutott be a nyolc közé a fekete földrészről, és azóta is csupán Szenegál volt képes e bravúrra 2002-ben (talán majd most, „hazai pályán" újra sikerülni fog – sőt akár még az elődöntő is!).

Ha egyvalakit akarunk kiemelni, akkor Roger Millát kell, akinek „elhallgatása" szinte bűn lenne egy vb-visszapillantó jelegű írásban. Az akkor már 39. évében járó csatár, a komplett mezőny legidősebb mezőnyjátékosa a nyitó meccsen is beállt, hét perccel a vége előtt, de az igazán nagy alakításai csak később következtek.

A Kundéval és N'Konóval együtt a 82-es vb veteránjaként bevetett támadó – aki államelnöki kérésre került be újra a keretbe, holott 1990-ben már csak levezetett egy óceáni kis szigeten – összesen négy gólig jutott Olaszországban, és hagyott ezzel (meg az örömtáncaival) kitörölhetetlen nyomot. És ezt még képes volt megtoldani azzal, hogy négy esztendővel később újra szerepelt, sőt be is talált ismét! Egy olyan játékos, aki már 1976-ban Afrika aranylabdása lett, tehát elvileg lett olna rá 14, illetve 18 éve, hogy a csúcsra érés után meginduljon a lejtőn és végül eltűnjön a süllyesztőben...

Visszatérve a vesztes dél-amerikaiakra: a Nemzeti (nép)Sport vb-szakértője, az argentinok ellen két vb-n is játszó Martos Győző úgy látta, hogy a csapat még csak lépességei töredékét mutatta meg, és a rossz rajt ellenére – miután Maradona végre többet nyújt majd és őt sem hagyják magára a védők gyűrűjében – biztosan továbbjut csoportjából. Nos, nagyjából igaza lett, mivel az albiceleste továbblépett, de csupán a harmadik helyen, mert a szovjetek felülmúlása után (2–0) Romániával sem bírt (1–1). Később Brazíliát (egy közös Maradona-Caniggia-villanás révén, 1–0-val), Jugoszláviát (0–0) és Olaszországot (1–1, megint a Goycochea kapusbravúrjai révén megnyert szétlövéssel) is elbúcsúzatták, mielőtt az NSZK egy árva Brehme-büntetővel fölébük nem kerekedett a döntőben.

Még a világbajnokság előtt lapunk szakírója a következő elemzéssel hangolt a nagy eseményre: „Most már világszerte aggasztóan sokan mondják a labdarúgásról, hogy eljárt felette az idő. Kevés benne a látványosság, kevés a gól, a második cselt senki nem meri, vagy nem tudja megcsinálni, mert felrúgják. A szó szoros értelmében harc folyik a pályákon, s ez okozhat izgalmakat, de ép lelkű embereket nem gyönyörködtet. Egységes a vélemény, hogy ennek a vb-nek fontos mérföldkővé kell válnia, a futballnak ugyanis új színekre, ízekre és főleg más hangulatra van szüksége. Vissza kell varázsolni a pályára a játék szépségét és örömét!"

Ha azt vesszük, hogy a Kamerun ellen szégyent valló argentin csapat úgy lett ezüstérmes, hogy mindössze kétszer nyert, összesen ötször talált be hét meccsen, és a kétszer eredményes Caniggia volt a gólkirálya, mindjárt megértjük a jól ismert elemzések és visszatekintések tüzetesebb átolvasása nélkül is, hogy miért tartja számon a köztudat az egyik leggyengébb vb-nek az 1990-es olaszországit... 

1930-ban e napon a tekintélyes La Gazetta dello Sportból idézett a Népsport. Az olasz szaklap szerint a liege-i vívó Európa-bajnokság egyéni karddöntője „ugyanúgy folyt le, mintha a magyar bajnokságot külföldön bonyolították volna le. A magyarok ezért megtakaríthatták volna azt az összeget, amibe a Budapest–Liege út került. Nyugodtan megrendezhették volna otthon az Európa-bajnokságot és csak tudatniuk kellett volna az FIE-vel a végeredményt... Az a három versenyző, aki rajtuk kívül részt vett a döntőben, nem volt ellenfele a győzteseknek..." A dicséret jogos, a május végi belgiumi viadal végső sorrendje ugyanis így alakult: 1. Piller György (a két év múlva rendezett Los Angeles-i olimpia kétszeres aranyérmese), 2. Petschauer Attila (1928 ötkarikás bajnok együttesének hőse), 3. dr. Doros György, 4. dr. Gombos Sándor (ő is ott volt az amszterdami együttesben, viszont Petschauerrel ellentétben a következőben már nem), 5. vitéz Rády József (szintén 1928-as csapattag). Ráadásul a jövő nagy bajnoka, a még csupán húszéves Gerevich Aladár nagyon lámpalázasan vívott és már az előcsatározások során kiesett, míg Garay János és Glykais Gyula (előbbi csak Amszterdamban, utóbbi Los Angelesben is aranyérmes lett csapatban) a középdöntőben búcsúzott – Garay sérülten nem bírta a tempót, Glykais pedig a zsűri működése elleni tiltakozásul visszalépett. Legnagyobb riválisaink, az olaszok egyébként – hasonló okokból – ugyancsak visszaléptek a nyolcas döntő előtt, ám mivel odáig csak két indulójuk jutott el, aligha tudtak volna mit kezdeni a hatalmas magyar túlerővel...

1950-ben e napon egy sor mérkőzést játszottak a labdarúgó NB II-ben, amelynek három csoportjában (Keleti, Nyugati, Déli) 16-16 csapat vetélkedett egymástól. Az eredmények részletes ismertetése helyett inkább arról emlékeznénk meg, hogy a másnapi Népsport nagy terjedelemben, az első két oldalon számolt be a találkozókról, és az egyes párosításokon végigfutva összesen hét Lokomotívot és négy Tárnát lehetett megszámolni (hogy a MESZHART Dinamóról és Bp. Lendületről, illetve a különböző szakmákat jelölő Postásról, Pamutról, stb. ne is beszéljünk). Hiába: előtérbe kerültek (az egységesített nevű) vasutas-, illetve bányászcsapatok. A kíváncsi olvasó hírt kaphatott egy „rangos" barátságos meccsről is: Minőségi cinkográfia–Hungária nyomda cinkográfia 5:1...

1970-ben e napon számolt be a sportnapilap arról a kezdeményezésről, hogy a csehszlovák asztalitenisz-bajnokságot újítás gyanánt sárga színű labdákkal játszották, ugyanis az utóbbiak – az orvosok szerint is – jobban láthatóak, mint a fehérek.

1980-ban e napon ritka egyoldalú férfidöntőt játszottak a Roland Garroson: a sorozatban harmadszor, összesen ötödik alkalommal győztes Björn Borg 6:4, 6:1, 6:2-re verte meg az amerikai Vitas Gerulaitist. A világelső svéd teniszfenomén nem sokkal később Wimbledonban is diadalmaskodott – ott ötödször. Előző nap került sor a női egyesek fináléjára, amelyben az amerikai Chris Evert (akkori nevén, angol férje után, Evert-Lloyd) szintén könnyedén lett Párizs legjobbja: 6:0, 6:3 a román Virginia Ruzici ellen. Ez volt a negyedik sikere a Francia nemzetközi bajnokságon. A férfi párosoknál pedig az ugyancsak egyesült államokbeli Pfister, Amaya duó nyert – ők ejtették ki az elődöntőben a Taróczy Balázs, Bruce Manson kettőst. (A magyar versenyző egy évvel később a svájci Heinz Günthardt oldalán már győzni tudott a Garroson, majd 1985-ben Wimbledonban is.)

2000-ben e napon eldőlt, hogy Partics Katalin immár a görög színeket képviselhette a következő heti pesarói olimpiai kvalifikációs öttusa-világbajnokságon. A csapatban vb-bronzérmes (1998) magyar versenyző az év elején, immár kettős állampolgárként kezdeményezte, hogy a hellének színeiben folytathassa pályafutását, de a két ország illetékesei egészen június elejéig nem jutottak dűlőre. Most azonban a görög sportszövetség elnöke faxon közölte: Particsért cserébe a magyar öttusa-válogatott számára 20 ezer dollár értékű edzőtáborozási lehetőséget biztosítanak Athénban, a 2004-es játékok színhelyén. Mivel a felek megállapodásra jutottak, a nemzetközi szövetség támogatásával kérvényezték a NOB-nál, hogy tekintsen el az ilyen esetekben szokásos háromévi várakozási időtől, és engedje már Sydneyben is görögként elindulni a sportolót. A magyar öttusa, ha úgy vesszük, jól járt az alkuval, hiszen – részben talán az edzőtáborozási lehetőségnek köszönhetően – Vörös Zsuzsanna Athénban ötkarikás bajnoki címet szerzett négy évvel ezután.