Nyert a futballtörténelem legjobb csapata

Az 1970-es mexikói vb-n egy csoportba került két nagy favorit, sőt ha úgy vesszük, a két legnagyobb név: a címvédő Anglia és a britek sikerét megelőzően kétszer is megkoronázott Brazília. Utólag már nem erre a meccsre emlékeznek vissza legtöbben, de a maga idejében hatalmas felvezetés övezte – a sajtó a"földrészek csatájának", vagy éppen „próbadöntőnek" is elkeresztelte a második fordulóban sorra kerülő találkozót.

A nyitányon a selecao a „mi helyünkön" szereplő (a marseille-i pótselejtezőn a magyar válogatottat kiejtő) Csehszlovákiával játszott. A vb „addig legszínvonalasabbnak tartott mérkőzésen" a sokkal technikásabb brazilok többet birtokolták a labdát, és látványosan támadtak, bár kicsit lassan (ebben a hőség is közrejátszhatott). Később viszont egyre nagyobb fölénybe kerültek, egyértelműen jobbak voltak – a közönség roppant mód élvezte az előadást, amely 4:1-gyel ért véget. Rivelino és Pelé mellett Jairzinho is betalált, aki aztán az összes további fellépésén is megtette ugyanezt (ha nem is mindig kétszer, mint ekkor).

A Népsport helyszíni tudósítójának a tavasszal – állítólag Pelével való konfliktusa miatt (is) – leváltott brazil exkapitány, az amúgy edzőként és sportújságíróként is neves Joao Saldanha meglehetősen kritikusan nyilatkozott hazája alakulatáról, amely szerinte „nem jó". Egyrészt arra alapozta ezt, hogy rosszul sikerültek az utolsó előkészületi mérkőzések (természetesen nagyrészt nem vereségekre kell gondolni, hanem döntetlenekre és szűk győzelmekre), másfelől nagy hibának tartotta, hogy az új szakvezető, Mário Zagallo teletömte a csapatot saját együttese, a Botafogo játékosaival, amely pedig erősen védekező szellemiségű gárda.

A szókimondásáról ismert szaktekintély hitelességén gyengített némileg, hogy bár ő vezette ki a válogatottat a vb-re, kényszerű idő előtti távozása miatt kissé csalódottan (és elfogultan) szemlélhette a fejleményeket... Nézetét még inkább cáfolták a bemutatkozó fellépés tapasztalatai és a kollégák véleménye.

A jugoszláv szövetségi kapitány, Rajko Mitics úgy vélte, a dél-amerikaiak mellett szólt a környezet, a közönség szeretete, és hogy őket zavarta legkevésbé az időeltolódás. A Mágus, Helenio Herrera úgy nyilatkozott, hogy „a látottak alapján a vébé favoritja Brazília, amely kitűnő futballistákból áll. Pelé jó formában van, ügyesek a szélsők, és a második félidőre már feljött Tostao is. És ami a nagy pillanatokban döntő lehet: az ő középpályásaik lőnek legjobban távolról". A kétszeres világbajnok Vavá egészen konkrétan fogalmazott az angolok elleni csata előtt: „Ha a következő találkozón győzünk, Brazíliáé a vébécím!"

Eközben az angoloknak a hét emberrel védekező, szinte semmit sem kezdeményező románokkal kellett megkínlódniuk „bemelegítésként". Eleinte kapkodtak, támadójátékuk nem volt folyamatos. Szünet után aztán kihasználták érezhetően jobb erőnlétüket, magukhoz ragadták a kezdeményezést a legfeljebb közepes iramú összecsapáson, és az előző vb döntőjét mesterhármasával eldöntő Hurst révén be is találtak az 55. percben. „Csak ettől a mérkőzéstől féltem! Most már a teher háromnegyed része lekerült a vállaimról" – sóhajtott fel utóbb Sir Alf Ramsey, az angolokat 1966 után ismét legmagasabbra vezetni kívánó kapitány.

Míg az angol szurkolók az utolsó pillanatig azon izgulhattak, hogy egyetlen jól eltalált lövéssel a románok bármikor jelentősen visszavethették volna a szigetországiak további esélyeit, Zagallo a következő erőpróba előtt már emberei testi épsége miatt aggódott a lapok által is fokozott „háborús" légkörben: „Ha az angolok durváskodnak, mi majd válaszolunk. Rúgásra rúgással! Reméljük persze, hogy minderre nem kerül sor, de mi már felkészültünk rá."

Félelmének alapját a rivális szokásos keménységén túl a briteknek az a nem is igen titkolt szándéka jelentette, hogy gyorsaságukon kívül a kulcsjátékosok szoros emberfogására akartak alapozni. Egyedül az volt kérdéses, hogy a négy évvel korábban meghatározó szerepű Stiles, vagy a románok ellen helytálló Mullery játszik-e. Mivel előbbi a sérülése után még nem volt megfelelő állapotban, utóbbi pedig egy nem sokkal korábbi riói meccsen kifogástalanul semlegesítette Pelét, őrá esett a választás – neki kellett mindenhova elkísérnie a Fekete Gyöngyszemet.

Végül elérkezett a nagy nap. Az 1966-os diadaluk óta 17–8–4-es mérleget produkáló angolok Banks – K. Wright, Labone, Moore, Cooper – Mullery, Ball, B. Charlton (Bell, 63.) – Lee (Astle, 63.), Hurst, Peters, míg a selecao Félix – Carlos Alberto, Brito, Piazza, Everaldo – Clodoaldo, Paulo César, Rivelino – Jairzinho, Tostao (Roberto Miranda, 68.), Pelé felállásban vívták meg 72 ezer néző előtt a guadalajarai meccset. 

Hamar kitűnt, hogy a brazilok a megszokottnál gyorsabbak voltak futásban és kombinációban egyaránt, és fokozatosan egyre többet támadtak. Az angolok vegyes védekezést alkalmaztak, azaz a már említett módon Pelét (valamint Tostaót) külön őrizték, a többiek pedig a tizenhatos előterét felügyelték. Mullery az első félidőben remekül fogta az ellenfél legveszélyesebb „fegyverét"! Szünet után is nagy taktikai harc folyt, és mint kiderült, Zagallo nagyszerű haditervet eszelt ki (majd minden további húzása is telitalálat volt). Az ő hátvédjei is keményen zártak, elöl pedig Pelé egyetlen zseniális helyzetfelismerése eldöntött mindent!  

Történt, hogy a 60. percben Tostao két csellel szabadra játszotta magát. A büntetőponton helyezkedő Peléhez ívelt, aki önzetlenül tovább tolta a labdát Jairzinho elé, aki maga elé tette, aztán hét méterről a kiinduló Banks mellett a jobb sarokba vágta. A vesztésre álló európaiak fergeteges rohamokat indítottak, nagyszerű volt a mérkőzés! Astle például óriási ziccerben mellé lőtt tíz méterről, míg Bell lövése nyomán a lécen csattant a labda. Nagy izgalmak közepette ért vége a találkozó, mégpedig megérdemelt 1:0-s brazil sikerrel.

– Azt mondták, hogy gyenge a védelmünk? Nos, a brazil védelem kimagaslóan teljesített. Azt mondták, hogy nincs kondíciónk? Lám, az angolok fáradtak el a második félidőre – fogalmazott a lefújás után Zagallo, míg Ramsey abban talált vigaszt, hogy „a brazilok azért győztek, mert lőttek egy gólt, de tudásban nincs különbség a két csapat között..."

Egy semleges szakértő úgy vélekedett, hogy ez a mérkőzés az atomkor labdarúgását hozta el. Lapunk értékelése is igazat adott a visszapillantóban a (játékosként kétszeres világbajnok) brazil kapitánynak: ez az együttes jobb volt, mint amelyik négy esztendővel korábban Angliában harmadszor is vb-t akart nyerni egyhuzamban: fiataljaik mindent tudtak, a csapat tagjai aránylag fegyelmezettek és példásan harcosak voltak, technikai képzettségükről pedig nem kell külön szólni... (Mindeközben az angolok sem játszottak alárendelt szerepet: a második félidőben, amikor a gólt kapták, tíz percre meginogtak ugyan, előtte és utána viszont nagy helyzeteik is adódtak.)

Elevenítsük fel az egykori tudósítást, hogy mi követte ezt a „döntőnek is beillő mérkőzést", amellyel a selecao már biztosan bejutott a negyeddöntőbe: „Petárdák robbannak, szól a dob, és nem hallgat el egész éjszaka. Guadalajarában 25 ezer, Mexikóban 70 ezer, Brazília városaiban több millió ember táncol a járdán, az úttesteken és az autók tetején. A közlekedés megbénul, a mentők helikopterrel jutnak csak el, ahová szükséges. Az angolok szállását rendőrkordon védi, az ablakok sötétek (csapatuk nem volt túl népszerű a vb-n, a helyiek európaiként és főleg címvédőként ellenük drukkoltak – a szerző). Ramsey a tévé számára egy kicsit kimérten, de azért elfogadhatóan nyilatkozott. Nem szidta, sőt inkább védte játékosait, ám a mérkőzés után szokásos whiskyadagot letiltotta. Kijelentette: mindenki igyekezzen ágyba, mert másnap kemény edzés lesz. Vagy kettő..."

Igazából már ez a szigorúság sem tudta megmenteni az angoplokat: noha a csehszlovákokat egy tizenegyesgóllal 1:0-ra felülmúlták és így szintén továbbléphettek, a nyolc között egy remek találkozón hosszabbításban 3:2-re kikaptak az NSZK-tól. Az azonban, amit az amerikai kontinens sikerére áhítozó mexikói közönség már a „földrészek csatája" után egyértelműnek tartott, vagyis hogy visszavágnak Európának, csak azáltal lett végleges, hogy a brazilok az összes hátralévő meccsüket is megnyerték! Románia (3:2), Peru (4:2) és Uruguay (3:1) után a fináléban az Eb-címvédő olaszokat (4:1) már egyenesen lemosták – egy emlékezetesen magas színvonalú, élvezetes torna méltó záróakkordjaként!   

1950-ben e napon a Varsóban kitűnően szereplő magyar labdarúgó-válogatottat (amely három nappal korábban Szilágyi I három és Puskás két góljával 5:2-re megverte Lengyelországot) a népművelési minisztérium meghívta a Fővárosi Operettszínházba a „Szabad szél" című darab megtekintésére. Ahogy a Népsport írta: a „nagyszerű" művet az előadás előtt „az egyik művész fogja ismertetni a válogatott játékosoknak".

1960-ban e napon közölte a Népsport a hírt, miszerint a román nemzetközi atlétikai bajnokság harmadik napján világcsúcs született női magasugrásban. A bukaresti versenyen, tekintélyes, közel 25 ezer fős közönség előtt Balázs Jolán – vagy ahogy akkoriban a magyar sajtóban is megjelent: Iolanda Balas – 185 centis eredményével egy centivel megdöntötte saját, előző évből származó rekordját. A második helyen végző szovjet Tajszija Csencsik 15 centiméterrel maradt el a házigazda románok klasszisától, aki mind a négy választott magasságát magabiztosan, elsőre vitte, és még a 190-en tett második kísérlete is biztató volt, majdnem sikerült az is. Remek teljesítménye őt magát is meglepte, mert csak augusztusra „irányzott elő" 185 centit.

1980-ban e napon játszották a labdarúgó NB I utolsó előttit megelőző fordulóját, melynek során az éllovas Bp. Honvéd 5–2-re kiütötte a Volánt, és ezzel bebiztosította az aranyérmét – 25 év után az elsőt! A remek meccset követően mintegy 10 ezer néző ünnepelte Kispesten Tichy Lajos együttesét. A 2. helyen haladó Videoton (amelyet az Aranycsapat balhátvédje, Lantos Mihály dirigált a kispadról) 2–1-re kikapott a PMSC otthonában (azért nem írhatunk egyszerűen Pécset, mert a város másik ismert klubja, a PVSK is az élvonal tagja volt ekkor – igaz, sereghajtóként), így a fehérváriakat pontszámban utolérte a Debrecent 6–2-re kiütő Újpesti Dózsa, amelyből Fekete László és Tóth András is két-két gólt szerzett. Végül a liláké lett az ezüst, sőt a Vidit a Vasas még a dobogóról is leszorította.

1990-ben e napon kezdődött meg a Kőbánya '90 elnevezésű nemzetközi nyílt sakkverseny a Törekvés Művelődési Központban. A nagy létszámú mezőny első fordulójában Almási István a szovjet Nyikolaj Monyint kapta ellenfélül. Játékosunknak már a parti elején is feltűnt valami furcsa az orosz viselkedésében. Amikor rádöbbent a valóságra, reklamált a rendezőknél és a bíróknál. Riválisa ekkor már ugyanis nemcsak Almásit zavarta, hanem a környező asztaloknál ülőket is. Monyin tudniillik, ahogy mondani szokás, tajt részeg volt, ráadásul hogy szervezete ne veszítsen szesztartalmából, időnként a paraván mögé lépett – pótolandó az elégetett mennyiséget. A döntés egyértelmű volt: a játszmát nem folytathatta, majd el kellett hagynia a viadal színhelyét, sőt a tizenegy napig tartó esemény alatt vissza sem térhetett oda...

2000-ben e napon fantasztikus izgalmakat, szenzációs küzdelmet hozott a férfi vízilabda-bajnokság mindent eldöntő meccse a Népligetben a BVSC és a Ferencváros között. A negyedik negyedben a vasutasegyüttesnek esélye volt arra, hogy kiegyenlítse az FTC előnyét és kiharcolja az ötödik mérkőzés lehetőségét. Aztán mégis 7–7 lett a vége, és a hosszabbításban a Fradinak állt a zászló, hiszen kétszer is két góllal vezetett. Ám a BVSC nagy hajrával egalizált, így a hirtelen halál következett. A végső döntést (11–10) Székely Bulcsú gólja hozta meg – Vad Lajos 3–1-es összesítéssel felülkerekedő, mások mellett Kósz Zoltánt, Steinmetz Ádámot, Kiss Csabát felvonultató csapata ezzel tíz év után nyert újra aranyérmet a zöld-fehér egyesületnek, amely története során immár huszonegyedszer ünnepelhetett hasonlót.