Shaqkel sokkolták Bryanték a Philadelphiát

A Nyugati főcsoport bajnokaként otthon kezdhette az NBA 2001-es nagydöntőjét a címvédő Los Angeles Lakers, ám rögtön az első mérkőzésen eladta a pályaelőnyét (hosszabbításban kapott ki 107–101-re). Utána viszont egyenlített a Staples Centerben (98–89), majd idegenben is győzött (96–91). 2001-es nagydöntőjét a címvédő Los Angeles Lakers, ám rögtön az első mérkőzésen eladta a pályaelőnyét (hosszabbításban kapott ki 107–101-re). Utána viszont egyenlített a Staples Centerben (98–89), majd idegenben is győzött (96–91).

A negyedik összecsapást aztán nagyon könnyedén nyerték meg a felszálló ágban lévő kaliforniaiak: a nehézkesen védekező philadelphiaiak között a „behemót" center, Shaquille O'Neal kényére-kedvére zsákolhatott, s hamar belőtte magát Derek Fisher és az ifjú titán, Kobe Bryant is. Előnyük felszökött 46–29-re, s ekkor már csupa mosolygós arcú Los Angeles-it láthattunk a parketten és a cserepadon egyaránt. A harmadik negyedben aztán a Lakers húsz ponttal is vezetett, vagyis volt miből „leadni", hogy a vége 100–86 legyen a javára.

„Shaquille O'Neal betölti az egész pályát, és kész. Kérdezem, mi a fenét csinálhatnánk, amikor egy ilyen hatalmas fickó terpeszkedik a palánk alatt?" – tette fel a költői kérdést Allen Iverson, a vesztes 76ers vezére.

A statisztikák szerint a Sixers már semmiben sem reménykedhetett, mivel korábban két csapat tudott csak 1–3-ról egyenlíteni, de a mindent eldöntő hetedik felvonást egyiküknek sem sikerült szintúgy megnyernie. Ám ez még nem volt aktuális, előbb az ötödik menet következett.

Az iménti statisztika alapján, no meg mert három Philly-játékos is törött lábbal vett részt a finálé párharcában, igazából nem lehetett kétséges, hogy a Lakers diadalmaskodik. A kérdés valójában csak az volt, megtörténik-e ez már ekkor. Nos, megtörtént: a Los Angeles-iek kerekedtek felül a harmadik philadelphiai találkozón is, így véget vetettek a küzdelemnek.

A látogatóknak valójában csak az első másfél negyedben volt nehéz dolguk, onnantól az egyébként sem nyugodt Sixers roppant idegesen játszott. A negyedik játékrész elején már egy híján húsz ponttal vezetett a címvédő, amely előtt illett kalapot emelni, hiszen váratlanul rázós úton jutott el a rájátszásig – de ott aztán már nem ismert kegyelmet, rekorddöntő fölénnyel utasította rendre összes kihívóját.

Mindössze egy csatát bukott el a bajnok, amire a philadelphiaiak büszkék lehettek, hiszen szemben a nyugati hatalmasságokkal (Portland, Sacramento, San Antonio) nekik sikerült legalább egyszer megleckéztetniük Phil Jackson alakulatát.

Azt a csapatot, amely halálos támadáskombinációt valósított meg a párbaj ötödik mérkőzésen is. Belül O'Neal tört-zúzott a maga módján, ontotta a pontokat és szedte a lepattanókat, kívülről pedig ismét zuhogtak a triplák. És akkor még nem szóltunk Bryantről (26 pont), aki kiismerhetetlen cseleivel hatékony összekötőként működött a két említett „egység" között.

A meccs eleje a hazaiaké volt, de sokkal elmondott a lelkiállapotukról, hogy mindjárt az első percben három személyi hibát is összegyűjtöttek. Iverson (37) neve mellett három hiba éktelenkedett – és még csak az első játékrész hajrájában jártunk! Az ugyan sokat jelentett a hazaiaknak, hogy Tyrone Hill (18) végre megtalálta a megfelelő ritmust, és több pontot szerzett, mint az első négy mérkőzésen együttvéve – a második negyedtől azonban ő is csupán a felzárkózásért harcolhatott...

A Sixers 32­–31-nél még jobban állt, de 34–34-től egyszer sem volt szinten a Lakersszel. Onnantól kezdve, Shaq duplája, majd két büntetője után már csak a vendégek vezettek. Abban, hogy a felzárkózási kísérletek sorra elvetéltek, fontos része volt az összesen hat hárompontost dobó Derek Fishernek (18), aki a harmadik, majd a negyedik játékrészben is két triplát süllyesztett el a Sixers gyűrűjében.

A szerepe nem merült ki ebben, hiszen a szokásos taktikának megfelelően ő volt Iverson életének fő-fő megkeserítője is. Persze a Philadelphia „kicsijének" is akadtak nagy nekilódulásai – egyedül ő jutott harminc pont fölé a mérkőzésen –, ezúttal azonban ez kevés volt. Viszonylag sima győzelmet aratott a Lakers, kétség sem férhetett hozzá, hogy az edzőként már a nyolcadik bajnoki gyűrűjét nyerő Phil Jackson alakulata megérdemelten diadalmaskodott.

A mérkőzés végén a Lakers emberei örömtáncot jártak a parketten, míg a Sixers öltözője siralomházat idézett. A kudarcot a többieknél rosszabbul viselő Iverson pedig kézfogás nélkül hagyta el a pályát, aztán nem jelent meg az összecsapást követő sajtótájékoztatón sem...

És amíg a First Union Center csendes volt a végső dudaszó után, a Los Angeles-i Staples Center majd' felrobbant a helyi drukkerek örömétől. Telt ház, csaknem húszezer ember jött össze a Lakers csarnokában, hogy kivetítőn egyenes adásban kövess a csapat philadelphiai játékát. Volt miért örülniük...

A Lakers a 13. bajnoki címét szerezte meg, és az első NBA-együttes lett, amely idegenben veretlenül (nyolc sikerrel) csinálta végig a rájátszást. Korábban az 1983-as Philadelphia tartotta 92.3 százalékkal a playoffbeli teljesítményrekordot, amelyet a Los Angeles-i gárda most megjavított (93.8 százalék, 15–1-es mutató). Shaq pedig a hetedik olyan játékos lett a ligában, aki egynél többször érdemelte ki a nagydöntő legértékesebb kosarasának járó díjat (MVP) – ráadásul egyhuzamban többször (mint előtte csupán Michael Jordan és Hakeem Olajuwon).

„Sok csapatnak engedtük, hogy legyőzzön bennünket az alapszakaszban, de a végére összeszedtük magunkat. Nagy érdemei vannak Kobenak, aki mindenkit bevont a játékba. Ő is, a többiek is megdobták a maguk pontjait, az egész csapat sikerre éhesen játszott. Valaki azt mondta, hogy történelmet írunk a rájátszásbeli szerepléssel. Hát, tessék, itt van megint valami, amiről majd beszélhetek a gyerekeimnek, én, a nagy történész. Boldog vagyok, de egyúttal mohó is, hisz még nem fejeztem be a küldetésemet." – mondta a főhős, Shaquille O'Neal.

„Az első bajnoki cím megszerzése olyan volt, mint egy nászút, az idei már más, sok minden keveredik bennem, de nyerni változatlanul jó. Hogy lehet-e belőlünk kosárdinasztia? Hát nem tudom... Ki kell hoznunk magunkból mindent, aztán majd meglátjuk" – magyarázta Kobe Bryant, aki a Shaqkel az idény közben vívott szócsatáiról, akkori távozási szándékáról is beszélt: – Pillanatnyilag azt tudom mondani, hogy ez már a múlté. Aztán ha jövőre megint durván beszélünk egymással, lehet újból találgatni, egészen addig, amíg ismét bajnoki címet nem nyerünk."

Másnap a csapat a nyilvánosságot maximálisan kerülve tért haza Kaliforniába – a nemzetközi repülőtér egy ritkán használt kifutójára érkeztek, ahol mindössze negyven jól értesült szurkolójuk várta őket. A kimerültségen túl az elővigyázatosság is oka volt ennek: az előző évben többek között két rendőrautó is áldozatul eset a túl heves ünneplésből eredő rettenetes dúlásnak.

Újabb két nappal rá, a meghirdetett időpontban viszont becslések szerint úgy 550 ezer Lakers-rajongó szállta meg a metropolisz belvárosát, hogy megünnepelje a duplázást (ezúttal csak egy közvetítőkocsi bánta a duhajkodást...). Ekkor mát teljes volt az összhang a gárda két kulcsembere között: szinte egymás szavába vágva fogadták meg, hogy meglesz a harmadik cím is. O'Neal, vérbeli rapperhez méltóan még szavalókórust is vezényelt, nyomatékosítva, hogy triplázásra („three-peat") készülnek.

Shaq és Kobe megtartotta az ígéretét: a Lakers 2002-ben zsinórban harmadszor is az NBA legjobbja lett, és ezzel a sorozattal már nyugodtan oda lehetett állni a nyolcvanas évekbeli nagy korszak, a Magic Johnson-féle „Showtime Lakers" dicsőségtablója (öt bajnoki cím, valamint további három elveszített finálé) mellé.

A maiak pedig a jelek szerint megirigyelték a régiek sikereit: a csapat – immár (a 2006-ban a Miamival élen végző) Shaq nélkül és Kobeval mint „nagy öreggel" – már tavalyelőtt is döntős volt, majd egy éve felülhetett a liga trónjára. Idén pedig ugyanúgy meglehet a dupla, mint kilenc éve, hiszen bár a Boston jelenleg 3–2-re vezet, a hátralévő meccse(ke)t már a Staples Centerben rendezik – azaz jó eséllyel összejöhet a visszavágás a 2008-as vereségért!

1941-ben e napon került sor az NB I-es labdarúgó-bajnokság utolsó előtti fordulójára, amelyben több érdekes mérkőzést játszottak. A fölényesen vezető és már biztosan bajnok Ferencváros a bronzéremre hajtó Szegedhez utazott, s bár Kiszely két góljával 2:1-re is vezetett a rendkívül jó iramú és izgalmas találkozón, a házigazdák az utolsó tíz percben 3:2-re fordítani tudtak! Eközben az ezüstérmes Újpest a középmezőny második feléhez tartozó Salgótarjánt fogadta és 7:0-ra kiütötte. A lilák belső csatárhármasa félelmetes formában futballozott: a fiatal center, Szusza három gólt lőtt, míg a két összekötő (Vincze és Zsengellér) kettőt-kettőt. Ugyanebben a körben került sor az első villanyfényes magyar bajnokira, melyet – nem véletlenül – az Elektromos Latorca úti pályáján rendeztek meg; a következő évek egyik nagycsapata, a csepeli WMFC 5:1-re kiütötte a Tromost. S végül ezen a napon pecsételődött meg a tabella utolsó négy helyezettjének (BSzKRT, Tokod, Törekvés, Haladás) kiesése.

1951-ben e napon számolt be a Népsport egy új, sport témájú szocialista filmalkotásról. Eszerint a moszkvai mozikban ekkor vetítették a Sportbecsület című színes játékfilmet, amely a szovjet labdarúgókról, azok erkölcsi arculatáról szólt, s hogy miként küzdöttek hazájuk sportbecsületéért. A Tribuna csapatának életén keresztül mutatta be a mű a szovjet sportolók „lebilincselően érdekes életét, harcukat a tudásuk állandó gyarapításáért és az új, egyre jobb eredmények eléréséért, továbbá példamutató sportszerűségüket és felkészültségüket". A történet a Szovjetunióban és egy európai nagyvárosban játszódott, ahol a Tribuna vendégszerepelt. Az alkotást ismert filmművészek segítségével készítették.

1971-ben e napon a stockholmi atlétikai versenyen az 5000 méter újdonsült Európa-csúcstartója, a három nappal korábban 13:22.2 perccel az örökranglista élére ugró angol brit David Bedford ismét kiváló idővel (13:24.6 p) nyert, és menetközben 12:58.2 percre javította a 3 mérföld (4828 m) rekordját, amelyet 1967 óta Mecser Lajos tartott Londonban elért 13:03.4 perces idejével. A tárgyalt időszak egyik első számú hosszútávfutója, aki 1973-ban majd a 10 000 méter világcsúcsát is megdöntötte, a versenyeken nem ért el igazán nagy eredményeket, mert nem volt jó a hajrája – ezért inkább csak az óra ellen futva aratott nagy sikereket.

1981-ben e napon számolt be a Népsport arról, hogy a 24 órás Le Mans-i autóverseny két halálos áldozatot is követelt. A francia Jean Louis Lafosse csaknem háromszáz kilométeres sebességgel a védőkorlátnak rohant és szörnyethalt, míg a másik áldozat egy versenybíró volt, akinek a belga Thierry Boutsen (a nyolcvanas évek végén három futamon is győzött az F1-ben) balesete alkalmával szétrepülő alkatrészek oltották ki az életét, miközben két kollégája is súlyosan megsérült. A viadalt amúgy az egykori sikeres Formula–1-es pilóta, az ötödször (de nem utoljára!) győztes belga Jacky Ickx nyerte meg, aki 1969-ben a Brabhammel, majd 1970-ben a Ferrarival volt vb-ezüstérmes az F1-ben.

1991-ben e napon a Budapest Sportcsarnokban rendezett vívó-világbajnokságon férfi kardban két érmet is szereztek a magyarok: Abay Péter ezüst-, a címvédő Nébald György pedig bronzérmes lett. Mindkettejüket a (csapatban később kétszeres ötkarikás győztes) szovjet Grigorij Kirijenko verte meg, egyaránt három csörtében. A három évvel korábbi olimpiai bajnok csapatunkból Bujdosó Imre indult még, aki huszadikként zárt, míg Szabó Bence a 13. helyen végzett – ő egy évvel később Barcelonában olimpiai aranyat nyert egyéniben!