Brazília megnyerte az előrehozott döntőt

A 2002-es vb-n nemcsak azért övezte kiemelt figyelem a brazil–angol negyeddöntőt, mert sok nagycsapat már elhullott (a címvédő franciák mellett az argentinok és a portugálok már a csoportszakaszban, a hollandok még a selejtezőkben, az olaszok pedig a tizenhat között), azaz kissé „felhígult" a mezőny, hanem mert a háromoroszlános gárdától játékosállománya alapján „önerőből" is sokat reméltek a szurkolói.

Ezalatt a brazil válogatott elképesztő népszerűségnek örvendett a Távol-Keleten rendezett tornán, rendre különleges biztonsági intézkedésekre volt szüksége, hogy tervezett útját végrehajthassa. A gyorsvasútra várva például a szinte hisztérikus japán rajongók miatt egy szűk, kis szobába kellett beterelni a csomagokkal teli dél-amerikaiakat a pályaudvaron... Az effajta kényelmetlenségeknél sokkal nagyobb gondjuk azonban nem volt, amit a szakemberek nyilatkozatai is igazoltak.

„Az angolok ellen is az lehet a legnagyobb fegyverünk, ha a kiváló egyéni képességeinket engedjük kibontakozni. Rivaldo és Ronaldo együtt minden mérkőzésen a mi javunkra képes billenteni a mérleg nyelvét, és ha hozzávesszük még Ronaldinho zsenialitását is, bátran kijelenthető, hogy amennyiben nem kapunk gólt, akkor hatvan százalékban garantált a győzelmünk" – mondta optimistán a varázslatos „három R-re" utalva Luiz Felipe Scolari, a selecao szakvezetője, míg két korábbi szövetségi kapitány a közvetlen előzményt, illetve a kalkulálható folytatást foglalta össze sommásan:

„Brazília számára most kezdődik a világbajnokság. Belgium nagyon lassú volt, és én nem is éreztem erőlködést a csapaton az ellene játszott mérkőzésen" – értékelte a 2–0-ra megnyert találkozót Carlos Alberto Parreira, aki 1994-ben világbajnok lett a válogatott élén, míg Wanderley Luxemburgo (1998–2000) Anglia ellen hatalmas csatát várt, amely szerinte a vb egyik kulcsmérkőzése, hiszen aki ott nyer, az az elődöntőben már sokkal könnyebb ellenfelet kaphat.

Bezzeg a rivális angoloknál némi idegességet okozott Owen állapota, mivel az aranylabdás fiatal csatár a dánok elleni meccsen (3–0) elszenvedett ágyéksérülése miatt pihenni kényszerült – ám aztán felépült a negyeddöntőre, amelyen Sven-Göran Eriksson végül az előző két meccsen is pályára lépő kezdőcsapatot indította csatába.

„Úgy érzem, nekünk van a legjobb védelmünk, nekik pedig a legjobb támadósoruk, ezért klasszikus mérkőzésre számíthatunk. Nagyon bizakodó vagyok, remélem, meg tudjuk ismételni azt a játékot, amit Argentína ellen mutattunk" – fejtette ki a svéd kapitány, aki azonban a tanítványainak kedvező esőért hiába fohászkodott (rengeteg szigetországi drukkerrel egyetemben), mert a meccs napjára elapadt az égi áldás.

Az angoloknál egyébként a „most vagy soha" hangulat uralkodott el, lépten-nyomon azt emlegették, hogy 1966 óta nem nyertek semmit, így éppen itt az ideje pótolni a hiányt, és úgy érezték, 2002-es csapatuknak volt is erre esélye. Világbajnokságon már előzőleg is találkoztak a brazilokkal – 1958-ban, 1962-ben és 1970-ben –, és a sors fintora, hogy ezeket a tornákat történetesen minden alkalommal Brazília nyerte. Egyszerűsítve: ha az utóbbi kiejtette riválisát, övé lett az elsőség is. Már ez egy sokatmondó előjel volt...

Mindenesetre ezen a vb-n Ferdinandék addig mindössze egy gólt kaptak, ami jelentős mértékben megnövelte a tekintélyüket. Sokan úgy is fogalmaztak, hogy a legjobban védekező csapat találkozott a legjobban támadóval. A brazilok két játékostól tartottak leginkább:

„Beckham egyeduralkodó a középpályán, miután Figo, Zidane és Verón már otthon nézi a vébét. Brazíliának mindig volt hasonló játékosa, a legutóbbi időkben Dunga, de most nincs, és ez döntő lehet" – aggodalmaskodott a nyolcvanas évek selecaójának meghatározó alakja, Sócrates, maga Scolari pedig a Spice Boy minden megmozdulását életveszélyesnek titulálta. Még valakit kiugróan meghatározónak ítélt az angol válogatottból: Seaman kapust, aki a saját térfelének közepéig kijőve gyakran ívelt veszélyesen előre labdákat a csatároknak. A mester érezte, hogy a veterán kapuvédő kulcsfigura lesz, de azt nem találta el, hogyan...

A meccsek meccse, előrehozott döntő, gigászok csatája – ilyen fellengzős beharangozó tudósításokat írtak a lapok világszerte, még a legvisszafogottabbak is, egy angol nyelvű japán újság pedig nemes egyszerűséggel máris az évszázad mérkőzéseként harangozta be az erőpróbát... Nehéz lett volna felülmúlni azt a felhajtást, amely a negyeddöntő első párharcát megelőzte. Egy jellemző adat: hétezer tudósító jelentkezett be a kétezer helyre.

Sizuokában 47 436 fizető néző előtt a következő összeállításban csaptak aztán össze a felek: Marcos – Lúcio, Roque Júnior, Edmílson – Cafú, Gilberto Silva, Kléberson, Roberto Carlos – Ronaldinho, Ronaldo (Edílson, 70.), Rivaldo, illetve Seaman – Mills, Campbell, R. Ferdinand, Ash. Cole (Sheringham, 80.) – Beckham, Butt, Scholes, Sinclair (Dyer, 56.) – Owen (Vassell, 79.), Heskey.

A két fél inkább taktikusan, mintsem szemet gyönyörködtetően kezdett futballozni, így jobbára kényelmes mezőnyjátékkal teltek a percek. A selecao valamivel aktívabbnak tűnt, de ez a fölény helyzetekben aztán végképp nem realizálódott. Az angol bekkek dicséretes buzgalommal követték a legveszélyesebbnek ítélt Ronaldót és Rivaldót, akik így sokáig nem is tudtak értékelhető megmozdulást produkálni. Először a 19. percben jegyezhettük fel a két csatár összjátékát, de jóval nagyobb eredményt hozott az első igazi angol akció: Lúcio ugyan megelőzte Owent Heskey indításának lefülelésével, de nem tudta lekezelni vagy elrúgni a labdát, amely épp az angol csatár elé pattant, ő pedig meglódult a kapu felé, majd egy lövőcsellel elfektette Marcost, és okosan a kapu közepébe továbbított (0–1).

A hátrányba kerülő csapat ezután már kissé komolyabban vette a mérkőzést, és nyomtak is a brazilok, míg az angolok nem favorizálták a támadásokat, igyekeztek a felezővonalnál tartani a labdát. Mindez a félidő hosszabbításáig sikerült is, ám a négyperces ráadás közepén Ronaldinho jelezte, hogy az eddig tapasztaltakkal ellentétben ő is a pályán van. Négy védő között vágott ki egy jó harmincméteres sprintet a saját térfeléről, egy biciklicsellel arrébb zavarta Cole-t, majd a tizenhatoshoz érve remekül passzolt ki jobbra Rivaldo elé, aki higgadtan kapásból a jobb alsó sarokba belsőzött (1–1).

Hamarosan még nagyobb lett a dél-amerikaiak öröme: öt perc sem telt el a második félidőből, amikor Ronaldinho újfent hallatott magáról, és Seaman igen hathatós támogatásával előnyhöz juttatta a brazilokat. Történt, hogy az angol kaputól mintegy harminc méterre elvégzett szabadrúgásból beadás helyett a kapu felé ívelt, a labda pedig a beadásra számító és ki is lépő copfos hálóőrt becsapva a hosszú felső sarokba hullott (2–1). Ne feledkezzünk meg róla, hogy Seaman kapott már hasonló gólt pályafutása során. Mégpedig az 1995-ös KEK-döntőben, amikor a zaragozai Nayim a hosszabbítás utolsó percében a felezővonal környékéről bikázott az Arsenal kapujába...

Eriksson legénysége nem tudott mit kezdeni az ellenféllel, pedig még Ramos Rizo játékvezető is besegített kissé. Az 57. percben ugyanis megint Ronaldinho lett a főszereplő, ám most azzal, hogy egy összecsapás során belevájta a stoplijait Mills bokájába, és bár nem tűnt szándékosnak az eset, a bíró kapásból kiállította – kissé talán túl szigorúan. A tíz emberrel játszó brazilok a hátralévő félórában azt tették, amivel ugyan nem nyerték el a világ szimpátiáját, mégis eredményes megoldásnak bizonyult: derekasan húzták az időt.

Igaz, egy alkalommal a büntetőterületen belül akadt össze Beckham lába a védője térdével, de elmaradt a tizenegyes. Ez a büntetőgyanús jelenet volt amúgy az angolok legnagyobb esélye a gólszerzésre – hiába játszott több mint harminc percen keresztül emberelőnyben a csapat, képtelen volt bármiféle veszélyt jelenteni a brazil kapura.

„Sohasem láttam még ilyen harcra kész brazil nemzeti tizenegyet, mint ez a mostani. Nem értem, miért állították ki Ronaldinhót, de legalább eljött az az idő, amikor a brazil sajtó is megérti, miért edzünk sokszor tíz emberrel. Egész Brazíliának üzenem: higgyetek! Brazília sokkal többet érhet el, mint eddig" – nyilatkozta boldogan a lefújás után Scolari.

„Kapura küldtem a labdát, és szerencsém volt. Nem akartam beadni, és nem is csúszott le a lábamról" – tette hozzá öntudatosan Ronaldinho, akinek pedig világbajnoki kerettagsága jogosságát hazája tollforgatói közül néhányan kétségbe vonták eleinte (a kritikának egyetlen oka volt: Romário – a PSG ifjú klasszisa ugyanis a bálvány helyét foglalta el a válogatott csatársorában, ami odaát megbocsáthatatlan bűnnek számított akkoriban).

„Úgy érzem, jobbra is képesek lettünk volna. Elfáradtunk, és nem tudtuk megtartani a labdát. Jó mérkőzés volt, mégis nagyon csalódott vagyok, mert az egyenlítő gólt az első félidő legvégén érték el, kettő egy után pedig már nekünk nem volt elég erőnk az egyenlítéshez" – mondta az angolokat gardírozó Eriksson, akinek legmegviseltebb játékosa, a bakizó Seaman ennyit préselt ki magából: „Nehéz belenyugodni egy ilyen gólba, de ez a kapusok sorsa. A legfontosabb, hogy bocsánatot szeretnék kérni a szurkolóktól, azoktól, akiket cserbenhagytam".

A szigetországi együttes tagjai elismerték a brazilok diadalának jogosságát, méltósággal fejet hajtottak legyőzőik előtt, és az össznépi búsulás közben már a jövőt kezdték tervezgetni. Mi már tudjuk, hogy az 1966 óta újabb nagy sikerre váró, azaz hosszú ideje, 36 éve szenvedő szurkolóiknak továbbra is csak az álmodozás maradt – s éppen most, Dél-Afrikában sem igazán áll valami jól a szénájuk...

Az utóbb a törököket (másodszor is), majd a fináléban – a most az egyszer rontó Kahn kapus hibája nyomán – Németországot is felülmúló brazilok viszont egyéni tudásban messze a 2002-es vb legjobb alakulata voltak, de igazi erejük a csapatjátékban rejlett. Ezúttal is teljesen megérdemelt volt a továbbjutásuk, még úgy is, ha ekkor, június 21-én az egy körrel korábban a belgák ellen mutatott, igen felejthető játékot elevenítették fel.

Na de kit érdekelt a gyengébb produkció, amikor a négy közé jutottak? Pláne, hogy megint megverték az angolokat. És tudjuk, hogy ez mit jelentett...

1932-ben e napon vesztette el nehézsúlyú bokszvilágbajnoki övét Max Schmeling, aki New Yorkban 15 menet után (vitatható) pontozásos vereséget szenvedett az amerikai Jack Sharkeytól. Ez a meccs a visszavágója volt a két évvel korábbi híres ütközetüknek, amikor a megüresedett trónért rendezett csatában 80 ezer néző előtt a tengerentúlra átkelő német sztár legyőzte Sharkeyt, akit a negyedik menetben mélyütésért leléptettek. Schmeling ugyan most elvesztette a címét, de igazi legendáját majd a Joe Louis elleni mérkőzései keltették szárnyra (1936-ban ő nyert, két évvel később pedig a Barna Bombázó).

1962-ben e napon a wiesbadeni (NSZK) nemzetközi sportlövőversenyen három „szocialista" világcsúcsot is megdöntöttek a résztvevők. A kisöbű sportpuskások 40 lövéses fekvő testhelyzetű számában a régi rekordot éppen Magyarország tartotta 1568 körrel, ám ezt most hat körrel felülmúlták a házigazda nyugatnémetek.

1972-ben e napon két meccset is játszott a magyar vízilabda-válogatott a margitszigeti Sportuszodában rendezett hatcsapatos Tungsram-kupán. Előbb Romániát vertük meg 5–2-re (hárman dobtak tőlünk egy gólt, Faragó pedig kettőt is), majd délután Hollandiát még simábban, 8–2-re (ezúttal Szívós remekelt leginkább, aki háromszor volt eredményes). Az NSZK és az Egyesült Államok együttesét már előzőleg felülmúltuk, míg a záró napra maradt az egy ponttal rosszabbul álló Jugoszlávia ellen a tulajdonképpeni döntő, amelyen parádés játékkal, félelmetes második negyedet produkálva 8–6-ra diadalmaskodott az emígyen tornagyőztes és címét megvédő Magyarország. Nem sokkal később az olimpián a mieink veretlenek maradtak, ám sokba került, hogy az első körben nem bírtak a nyugatnémetekkel (3–3) – s így ezt az eredményt vitték magukkal arról a meccsről –, mert a hatos döntő végén az egymás elleni döntetlent követően azonos pontszámmal zártak a Szovjetunióval, vagyis igencsak jól jött volna az NSZK ellen elvesztegetett egy pont... Így be kellett érni az ezüstéremmel.

1982-ben e napon majdnem botrányba fulladt a spanyolországi labdarúgó-vb IV. csoportjának egyik második fordulós mérkőzése Valladolidban. A később elődöntőig jutó franciák már 3–1-re vezettek Kuvait ellen, amikor Giresse kirobbant Platini indításával és be is talált. Hajszállal ugyan, de nem volt lesen, ám az arabok nem így gondolták, és erőteljesen lest reklamáltak – nem először a meccs folyamán. Botrányos jelenetek következtek, az ázsiai csapat nem volt hajlandó folytatni a játékot. Félő volt, hogy levonulnak a pályáról az ítélet elleni felháborodásukban. Fotósok és katonák lepték el a játékteret, sőt bekapcsolódott a Kuvaiti Labdarúgó-szövetség elnöke (egyben a NOB tagja!) is, és a sejk „megbeszélései" érdekes eredményt hoztak: a szovjet Sztupar játékvezető végül ezt a gólt is érvénytelenítette (korábban már Bossisét is elvette les címén – igaz, a harmadik francia találat, Sixé valóban szabálytalan körülmények között született, azt viszont megadta...). Végül nagy nehezen helyreállt a rend, és a gallok biztos, ami biztos alapon Bossis révén ismét eredményesek voltak, azaz mégiscsak 4–1 került a jegyzőkönyvekbe...

1992-ben e napon a svédországi labdarúgó Eb elődöntőjében az addig remeklő házigazdák Stockholmban a világbajnok Németországgal találkoztak, amely addig nem játszott túl meggyőző formában, ám ezúttal mindkét félidő első harmadában eredményes volt egyszer, így Hässler és Riedle révén már két góllal vezetett. A torna (társ)gólkirálya, Brolin hamarosan büntetőből szépített, ám a hajrában születő újabb Riedle-találatot már nem sikerült ellensúlyozni – Kennet Andersson másodpercekkel a lefújás előtt fejelt gólja csak az ismételt szépítéshez volt elég: 3–2 Berti Vogts legénységének. Hogy aztán Klinsmannéknak sikerült-e begyűjteniük az újabb címet, arról szombati írásunkban olvashatnak majd bővebben.