Kikapott a címvédő a nyitó mérkőzésen

Már huszonkét esztendeje, az 1958-as selejtezők óta folyt kontinensünk válogatottjainak versengése, amikor 1980-ban eljöttek a földrész labdarúgásának addigi legnagyobb napjai: az Európa-bajnokságok történetében első alkalommal vehetett részt nyolc csapat a döntőben. Egész Itália büszke volt a tornára, hogy először ott és ők rendezhettek „kis világbajnokságot".

Az Eb nem akármilyen párosítással, az 1976-os finálé „visszavágójával” kezdődött, ugyanis Csehszlovákia a Belgrádban tizenegyesekkel legyőzött NSZK-val került szembe. Északi szomszédaink címvédő gárdájából csak Ondrus, Gőgh, Masny, Nehoda és a döntő rúgást legendás módon beemelő Panenka maradt meg hírmondónak, míg az ellenfélnél Bonhof megsérült a kapus Sepp Maier búcsúmeccsén, így a négy évvel korábbi együttesből – a Beckenbauer-féle nagy generáció „nyugdíjba vonulása" után – egyedül Dietz volt ott ezúttal is, de még az argentínai vb-t megjáró csapatot is csupán Kaltz, H. Müller és Rummenigge képviselte rajta kívül. A keretben egyetlen légiós, Stielike (Real Madrid) kapott helyet.

A nyitó mérkőzésre mindössze 15 ezer néző látogatott ki a római Olimpiai Stadionba, és Nápolyban, a szintén június 11-i holland–görögön (1–0) sem alakult sokkal jobban a helyzet. Az első versenynap legkellemetlenebb tapasztalatára, a közönség érdeklődésének hiányára roppant egyszerű volt a magyarázat: sok jegyet felvásároltak az üzérek. Ezeket aztán a tavasszal kirobbanó olasz bundabotrány (Totonero) által kiváltott kiábrándulás hatására alig tudták eladni, vagyis a nagy üzlet befuccsolt: a nyitány a feketézők fekete napjává vált.

Nagy csalódást okozott maga az összecsapás első félideje is: a játék színvonala kísértetiesen emlékeztetett egy-egy hazai NB I-es találkozón már megszokott képhez... Mindkét együttes alaposan megerősített középpályás alakzattal lépett pályára, jócskán megritkítva ezzel csatársorát, alapvetően a biztonságra, óvatosságra törekedve. A német összeállítás: Schumacher – K.H. Förster, Cullmann, Briegel – Kaltz, Stielike, H. Müller, B. Förster (Magath, 61.), Dietz – Rummenigge, K. Allofs, az ellenfélé pedig: Netolicka – Barmos, Ondrus, Jurkemik, Gőgh – Vízek, Kozák, Panenka, Stambachr – Nehoda, Gajdusek (Masny, 66.).

A csehszlovákok játszottak enyhe fölényben, ám ezzel nem tudtak mit kezdeni, mert futballjuk oldaladogatásokra, rövid átadásokra épült, és nélkülözött minden lendületet, valamint a mindig meghatározó erejű veszélyes szárnyjátékot. Az NSZK öt középpályásból álló hadrendje sem bizonyult hatékony fegyvernek, elsősorban azért, mert a soktagú lánc támadásvezetéssel, illetve -befejezéssel megbízott emberei nem tudták megoldani feladatuk jelentős részét, csupán szürke, szorgalmas mezőnymunkára voltak képesek.

A fordulás után egy ideig első félidőbeli önmagukat hozták a felek, aztán amikor a nyugatnémetek első igazán veszélyes, egyben látványos akciója góllal végződött, egyszeriben megélénkült a meccs (Hansi Müller tetszetős mozdulattal átemelt a szerelni igyekvő Barmos felett, majd lágyan keresztbe ívelt, a berobbanó s remek ütemben felugró Rummenigge pedig három méterről a kapu jobb oldalába fejelt).

A csehszlovákok érezték, hogy baj van és ki kell támadniuk, különben a biztos vereségükkel zárul az összecsapás. Sikerült is némileg nagyobb sebességre kapcsolniuk, ám próbálkozásaikat ezúttal sem tudták gólra váltani, néhány helyzetnél többre nem futotta az erejükből. A hajrá újra kiegyenlítettebb játékot hozott, a németek őrizték előnyüket, és végül egy nagyon mérsékelt színvonalú mérkőzésen, a közepesnél nem jobb játékkal, de összességében megérdemelten győztek 1–0-ra.

A találkozóról írt bírálatok szigorúan fogalmaztak „Az NSZK válogatottja árnyéka régi önmagának!" – írta a Corriere dello Sport. „A közönség fütyült, de mi mást tehetett volna?!” – tette fel a kérdést a Tuttosport cikkírója. Az újságok megállapították: a nyugatnémetek éppen olyan idegesen futballoztak, mint a 78-as vb első napján, míg a csehszlovákok nem voltak képesek többre. Egyedül a La Gazzetta dello Sportban nyilatkozó egykori olasz csillag, Gianni Rivera vette védelmébe a pályára lépőket (beleértve az ugyancsak széles körben kritizált hollandokat és görögöket), mondván: „Túl nagy a tétje az ilyen tornákon való bemutatkozásnak ahhoz, hogy a csapatok játszani merjenek! Majd meglátják, egészen más lesz a folytatás..."

Ebben nem lett igaza: az első forduló négy párharca során születő négy találathoz képest valóban előrelépés az Eb összesített gólátlaga, de a 14/27 még így sem érte el a meccsenkénti kettőt, és sajnos a játék általános színvonala, a rossz lebonyolítási rendszer – a csoportszakasz befejező köre már taktikázásra adott lehetőséget az egyetlen továbbjutó hely révén –, illetve a lelátók üressége miatt is emlékezetesen gyenge kontinenstornaként tarthatjuk utólag számon az 1980-ast.

Jupp Derwall, az NSZK-sok szövetségi kapitánya szintén javulást ígért, de először is bocsánatot kért az olasz közönségtől. „Nagyon sajnálom, hogy csak ilyen teljesítményt nyújtott a csapatom! Az elején tudatosan fékeztük az iramot, mert nem akartam, hogy a technikás csehszlovákok meglepjék védelmünket, később, amikor már belemelegedtek a játékosok, nagyobb erőkifejtésre biztattam őket, de a felvett ritmuson se nekik, se nekem nem sikerült már változtatni menetközben. A győzelmet talán megszolgáltuk, mert több helyzetünk volt ellenfelünknél, ám a fütty és a sajtó bírálata is jogos! Ennél sokkal többre vagyunk képesek, és remélem, ezt bizonyítani is tudjuk majd."

„Esélyünk volt arra, hogy egy pontot megszerezzünk, de sajnos nem jött össze, pedig megérdemeltük volna – értékelt Jozef Venglos csehszlovák szövetségi kapitány, aki végül bronzéremig vezette tanítványait, a 3. helyért rendezett meccset szétlövéssel elbukó vendéglátó olaszok nagy bánatára. – Az NSZK az A-csoport első helyének, és úgy gondolom, az Európa-bajnoki címnek is várományosa."

Mindkét szakember (amúgy egybehangzó) jóslata bevált: a németek előbb a csoportjukat nyerték meg (a hollandok felülmúlása után a görögök ellen már az iksz is belefért), majd magát a tornát is, miután a fináléban 2–1-re megverték a meglepetésre odakerülő Belgiumot. Ezzel tovább nyújtották remek rekordjukat: immár 12 mérkőzést vívtak meg veretlenül (a kilencven percek eredményét tekintve) az Európa-bajnokságok döntői során!

Ezenkívül három új klasszist is megismertettek a világgal: a nyitó fellépés után bemutatkozó, majd fontos szerephez jutó Schustert és Hrubescht, illetve az ekkor még csak peremembernek számító fiatal Matthäust, aki Rummeniggéhez hasonlóan később Aranylabdáig vitte –igaz, ő csak egyig, viszont Kalle két vb-ezüstjét (1982, 1986) Lothar és majdani csapata már aranyra (1990) tudta váltani Németország rendkívül sikeres korszakának megkoronázásaként!

 

1940-ben e napon a Népsport részletes beszámolót közölt az olasz élvonal hajrájának fejleményeiről. Ebből kiderült, hogy csakúgy, mint egy évvel korábban, ismét csak az utolsó fordulóban dőlt el az elsőség sorsa, mégpedig egy szuperrangadóval: az Ambrosiana (vagyis az Inter) a San Siróban 40 ezer néző előtt fogadta a címvédő Bolognát, amelyet 1:0-ra megvert. A lap szakírója szerint a meccs és a bajnokság végeredménye is igazságosan alakult, mert a milánóiaknak erősebb volt a játékosállományuk, pláne miután a rivális nagy öregjei közül többen is kidőltek a szezon finisére, és nem akadt megfelelő helyettesük. A harmadik a Juventus lett, a Lazio a negyedik, a Roma a hetedik, a Milan a nyolcadik, míg a Modena mellett a genovai Liguria esett ki, miután rosszabb volt a gólaránya a Napoliénál.

1950-ben e napon az élvonalbeli magyar labdarúgó-bajnokság csúcsrangadóján a hazai pályán játszó ÉDOSZ (vagyis a Ferencváros) nem bírt a Honvéddal (0:0), így az utóbbinak (amely a tudósítás szerint nyomasztó fölényben futballozott a második félidőben) behozhatatlan lett az előnye egy körrel az idény vége előtt. Megtörtént tehát az őrségváltás: a Bozsikkal és Puskással felálló kispestiek megelőzték az átkeresztelt Fradit, és megszerezték az első aranyérmüket, amelyet még további négy követett az ötvenes években. A zöld-fehér csapatot hamarosan szét is szedték, ekkor azonban még olyan fantasztikus összetételben játszott (főleg a támadószekcióját tekintve), hogy érdemes is felidézni: Henni – Ombódi, Kispéter, Szabó – Lakat, Dékány – Budai, Guba, Kocsis, Mészáros, Czibor.

1960-ban e napon befejeződött a 43. Giro d'Italia, az Olasz kerékpáros körverseny. A 3470 kilométer hosszú, 23 szakaszból álló viadalt a franciák klasszisa, Jacques Anquetil nyerte meg, miután 94:03:44 órás eredményével 28 másodperccel megelőzte a hazai színekben szereplő Gastone Nencinit. A harmadik a luxemburgi Charly Gaul lett, további majdnem három és fél perccel lemaradva. Anquetilnek ez volt a második nagy győzelme az 1957-es franciaországi után, összesen pedig öt Tour de France-on, két Girón (másodszor majd 1964-ben) és egy Vuelta a Espanán diadalmaskodott pályája során – az utóbbi révén 1963-ban ő lett az első kerékpáros, aki mindhárom nagy háromhetes viadalon az élen tudott zárni!

1970-ben e napon a berlini szabadfogású birkózó Európa-bajnokságon három érmet szereztek a magyarok a döntők során: két ezüstöt és egy bronzot. A 68 kilósok között Rusznyák József már a második percben két vállra került a bolgár Huszeinov ellen, és Bajkó Károly sem volt favorit 90 kg-ban. Ő a szovjet Gureviccsel mérkőzött, aki ellen nagy becsvággyal kezdett, így mögé is került az olimpiai, világ- és Európa-bajnoknak. A szovjet megsérült, a magyart pedig megintették, de továbbra is próbált támadni – rutinos riválisa azonban végül pontozással győzött. Laták Attila 48 kilóban harmadik lett. A versenyen a bolgárok (a kisebb súlycsoportokban) és a szovjetek egyaránt négy elsőséggel zártak, míg az NDK-nak és Törökországnak egy-egy jutott.

2000-ben e napon a New Jersey Devils nyerte meg az észak-amerikai profi jégkorongliga, az NHL nagydöntőjét. A végső győzelemhez (4–2) szükséges negyedik sikert a címvédő Dallas Stars otthonában harcolták ki az Ördögök – mégpedig kétszeri hosszabbítás után, 2–1-gyel. A Brodeur – Rafalski, Stevens, Sykora, Arnott, Elias kezdő felállással pályára lépő Devils góljait Scott Niedermayer és Jason Arnott ütötte, míg a rájátszás legjobbjának járó díjat a védő Scott Stevens érdemelte ki. A többek között négy oroszt (Malakov, Brilin, Nyemcsinov, Mogilnij) is felvonultató együttes 1995 óta első keleti csapatként hódította el a Stanley-kupát, és érdekesség, hogy öt évvel korábban is a New Jersey végzett az élen.