Túl messzire ment a világbajnokság

A sorrendben negyedik, 1950-es labdarúgó-világbajnokságról leginkább annyit szokás tudni, hogy a mieink nem voltak ott és végül Uruguay drámai utolsó mérkőzésen gyászba borította a Maracana Stadion 200 ezres közönségét, illetve egész Brazíliát. Érdemes azonban visszatekinteni arra is, hogyan lett csonka a torna, ugyanúgy, mint húsz évvel korábban az első dél-amerikai vb a közeli Montevideóban. 1950-es labdarúgó-világbajnokságról leginkább annyit szokás tudni, hogy a mieink nem voltak ott és végül Uruguay drámai utolsó mérkőzésen gyászba borította a Maracana Stadion 200 ezres közönségét, illetve egész Brazíliát. Érdemes azonban visszatekinteni arra is, hogyan lett csonka a torna, ugyanúgy, mint húsz évvel korábban az első dél-amerikai vb a közeli Montevideóban.

Ebben segít nekünk egy izgalmas kordokumentum, a Népsport maró gúnnyal megírt 1950. június 13-i cikke, amely tizenegy nappal a rajt előtt a távolmaradók fennsőbbségi érzését némi ideológiai oldalvágással ötvözte. Íme, az egykori írás:

„Világbajnokság? Világcsalás!

A Rio de Janeiróban június 24-én kezdődő úgynevezett labdarugó »világbajnokság« már régen elveszítette sportértékét, s ennek következtében ma már az üzleti sikere is veszélyben van. Pedig a brazil vállalkozók valóban mindent elkövettek a bevétel érdekében. 155 250 néző befogadására bővítették ki a riói stadiont. A játéktér körül vizes árkot húztak és drótsövényt emeltek, vagyis mindent megtettek a sportszerűség megóvása érdekében... Minden rendben lett volna tehát, csupán a mezőny fokozatos leolvadása jelent számukra egyre súlyosabb aggodalmat.

Az már régebben nyilvánvalóvá vált, hogy sem a Szovjetunió, sem a népi demokráciák válogatottjai nem nyújtanak segédkezet ehhez a brazíliai üzlethez. A legnagyobb csalódás azonban akkor érte a rendezőket, amikor egy sereg más európai és amerikai ország lemondott. Először Ausztria, amikor a Szíria ellen győztes Törökországgal kellett volna játszania.

Artur Kolisch, az osztrák szövetség nemzetközi ügyeinek vezetője így magyarázta a lépést: »Erre az útra csak ráfizettünk volna. Ami pedig a vébé sportrészét illeti, közismert, hogy a dél-amerikaiak milyen erőszakosan játszanak, különösen odahaza. Véleményünk szerint a tornának úgyszólván semmiféle sportértéke nincs.«

Ausztria tehát lemondott a törökök javára. A törökök is súlyos csalódást okoztak a rendezőknek – ők is lemondtak.

Közben újabb tragédia történt. Kiestek a franciák a selejtezők során. A rendezőség nem jött zavarba: a kiesett franciákat áttették az első csoportba, és kimondták, hogy a franciák minden további mérkőzés nélkül utazhatnak Brazíliába.

Sokan azt hiszik, hogy a legtöbb ország a nagy távolság miatt maradt távol. Kétségtelenül ebben is lehet valami, de vajon miért nem vesz részt Argentína, Peru, Ecuador és Kuba?

Menjünk tovább. A selejtezők során az angolok legyőzték a skótokat, és így megszerezték a jogot a kiutazáshoz. A rendezők – nagy nyomorban lévén – meghívták a vesztest is. Utazzanak ki a skótok is. Azok örömmel fogadták a »nagy kitüntetést«, majd – lemondtak.

A portugálok kikaptak a spanyoloktól, de őket is meghívták. A portugálok még nem nyilatkoztak, hogy hajlandóak-e elmenni.

Meghívták az USA labdarúgó-válogatottját is, noha köztudomású, hogy ezt a sportágat az Egyesült Államokban alig űzik, így az észak-amerikai válogatott igen gyenge játékerőt képvisel. Van azonban ennek a csapatnak egy óriási előnye: hajlandó részt venni a tornán...

A napokban újabb csapás érte a rendezőséget. Minden kedvezés és kivételezés ellenére visszaléptek a franciák is. A hivatalos ok: túlságosan sokat kellene Brazíliában utazniuk. Június 25-én Porto Alegrében kellene játszaniuk Uruguay ellen, négy nappal később pedig Recife-ben Bolíviával. A két város egymástól 3500 kilométernyire van. Ebben az esetben a rendezőség nem volt hajlandó engedni és megváltoztatni a sorsolást, mert a franciák kérése a sportbelieknél komolyabb érdekekbe ütközött: az üzleti szempontokat veszélyeztette. A franciák ezt megértően tudomásul vették és – lemondtak.

A részt vevő csapatok is eléggé gyengén festenek. Az angolok már hetekkel ezelőtt befejezték a bajnoki idényt, és azóta össze-vissza portyázgatnak, miközben eléggé gyenge játékerőről tesznek tanúbizonyságot. A svédek olimpiai győztes csapata alig hasonlít a londoni győztes tizenegyre, a legjobbakat szétkapkodták nemzetközi játékosügynökök. Az olaszok, akik a Torino tavalyi repülőkatasztrófája miatt hajón utaznak, a hírek szerint nem a legjobb csapatukkal vesznek részt, mert attól tartanak, hogy egy-két játékosuk esetleg kinnmarad Dél-Amerikában.

Így áll jelenleg a Rio de Janeiró-i »világbajnokság«, és jogosnak tartjuk a rendezőség félelmét az esetleges további lemondások miatt.

Ez az egész világbajnoki cirkusz élesen megmutatja, hogyan kerül csődbe a kapitalista sportüzlet." 

Alkalom adódik? Élni kell vele!

Kezdjük mindjárt a befejező „ítélettel". Az 1950-es vb – főképp persze az erre az alkalomra épített hatalmas Maracana „felkerekítő" hatásának jóvoltából – egészen az 1994-es egyesült államokbeli tornáig a legmagasabb nézőátlaggal büszkélkedhetett. Mivel akkoriban még nem adta a meccseket a televízió, az üzleti siker elsősorban nyilván a jegybevételektől függött, azaz korántsem tekinthető rossz ötletnek vagy veszteségesnek a rendezés.

Az már más kérdés, hogy szakmai alapon tényleg ki lehet kezdeni az eseményt. A fentebb már felsorolt országokon kívül ugyanis hiányoztak a (nyugat)németek is, akik még a háborús rombolásból, gazdasági lenullázódásból és politikai szétziláltságból próbáltak ekkoriban kikászálódni. (Érdekességképpen említsünk meg egy másik hiányzót még: India állítólag azért utasította vissza a részvételt, mert a FIFA ragaszkodott ahhoz, hogy játékosai cipőt viseljenek...)

Ha megnézzük a következő, 1954-es vb végeredményét (amely azért elárulhat egy s mást a korabeli erőviszonyokról), azt látjuk, hogy Brazíliában még egyik dobogós sem volt ott, majd Svájcban a címvédő Uruguay csupán az NSZK, Magyarország, Ausztria hármas után, negyedikként végzett. És olyan sem fordult elő többé, hogy egy csapat – konkrétan az uruk – négy lejátszott mérkőzéssel világbajnoki aranyérmet szerezhessenek... (1930-ban ugyanők, illetve nyolc évvel később az olaszok hasonló helyzetben voltak, míg az utóbbiak 1934-ben csak azért nem, mert a spanyolok elleni negyeddöntős párharcuk az eredeti döntetlen miatt újrajátszással dőlt el, ami egy terven felüli erőpróbát jelentett.)

Schiaffinóéknak ugyanis az 1950-es vb első körében egyedül Bolíviával kellett megküzdeniük, azt pedig 8:0-ra legázolták. A kéttagú csoportot viszont még az sem indokolta, hogy a házigazdáknak a lehető legnagyobb bevétel miatt a lehető legtöbb mérkőzésen kellett pályára lépniük, hiszen egy négyes csoport mellett elfért volna három darab hármas is (13 résztvevővel számolva), valamiért azonban még egy hiánytalan kvartettet képeztek, így a két említett dél-amerikai gárda mellé már nem maradt egy harmadik rivális...

E mögött nyilván az lehetett, hogy többen csak kevéssel a rajt előtt léptek vissza (vagyis mondtak le, ahogy a hatvan évvel ezelőtti cikk „archaikusan" fogalmaz), és a szervezők már nem akarták felborítani az eredeti programot. És miközben a kevéske pozitívum egyikeként vehetjük, hogy 1930-cal szemben immár négy helyett hat európai együttes is átvergődött az óceánon (ami természetesen emelte a torna színvonalát), a lebonyolítás sajátosságának – azaz hogy a négy csoportgyőztes egyből az elődöntőbe került, a másodikak viszont sehová – két induló is idő előtt (mondhatni, érdemtelenül) áldozatul esett.

Jugoszlávia Mexikó mellett a szintén erős Svájcot is simán legyőzte, a brazilok elleni 0:2 miatt azonban (talán túl) hamar kiesett, miként a címvédő olaszok is a svédektől elszenvedett 3:2-es vereség után, noha Paraguayt megelőzték. A nagy reményekkel érkező, majd csúnyán leégő Angliát csak azért nem sajnáljuk, mert a spanyolokon kívül az Egyesült Államok amatőrjeitől is kikapott, és csupán jobb gólarányának köszönhetően keveredett a csoportban a második helyre az „alsóházi" hármas körbeverés után (kizárólag Chilével bírtak el a Ramseyt, Wrightot, Dickinsont, Finneyt, Mortensent és Matthewst is felsorakoztató háromoroszlánosok...).

A mezőny hiányosságaira visszatérve, ma már elképzelhetetlen, hogy 13 döntős alakulatra mindössze 12 olyan jutott, amely szintén elindult egyáltalán a selejtezőkön, csak éppen kiesett. A „visszafogott részvételre" is reflektálva jelent meg nemrég az NSO fórumán az a vélemény, hogy – ismerve a korabeli magyar futball fantasztikus játékosállományát – a mieinknek hatalmas esélyük lett volna megnyerni az 1950-es vb-t.

Nem vitatva a megállapítás igazságtartalmát, azaz a kihagyott remek éremszerzési alkalmat, összesen nyolc évtized tapasztalatából kiindulva úgy látjuk, hogy Dél-Amerikában akkor sem igazán futhattunk volna be elsőként – a fárasztó utazás, a szokatlan körülmények (még nem volt mindenütt egyforma és globalizálódott a világ), valamint a rengeteg szurkoló mellett a pálya arrafelé jellemző „lejtése" túl sok lett volna a magyar együttesnek ahhoz, hogy a kétségkívül bombaerős brazilokat és urukat is megelőzze. 

Nagyon úgy néz ki, Uruguay egy legendás meccsen kihasználta a manapság már vissza nem térő alkalmat, hogy egy ilyen kis ország a világ legnagyobb eseményén a csúcsra jusson... Nekünk négy évvel később még megadatott egy remek sansz, azóta viszont... A legkisebb országok, amelyekben valamelyest benne rejlik a világbajnoki diadal esélye, hosszú évek óta a nagyon fejlett futballhátterű Hollandia és Portugália.

A következő hetekben megnézhetjük, mire mennek az igazán hatalmasokkal, vagyis az Uruguayon kívüli hat korábbi győztessel és a (cseppet sem törpeként) hozzájuk végre csatlakozni vágyó Spanyolországgal!

1960-ban e nap délelőttjén London város bajnokságán, a Queen's Club hagyományos versenyén – Wimbledon „főpróbáján" – találkozott két éljátékosunk, Körmöczi Zsuzsa, a Roland Garros két évvel korábbi győztese, illetve Gulyás István, aki épp akkor nyerte meg a wiesbadeni viadalt. A magyar teniszezők nevezése körül azonban zavarok adódtak, így nem indulhattak el a tornán – kivéve a páros számokat, amelyekbe a rendezők jóvoltából utólag besorolták őket.

1970-ben e napon a Feyenoord vezetősége – hosszas tanakodás lezárásaként – úgy döntött, hogy mégis indul az Interkontinentális-kupáért. A BEK-győztes holland csapat előzőleg azért akarta lemondani a részvételt, mert az előző években „sok sportszerűtlen esemény kísérte a kupa küzdelmeit". A világkupának is tekinthető mérkőzésen – amelyen Európa, illetve Dél-Amerika legrangosabb klubsorozatának bajnoka csapott össze hagyományosan – a rotterdamiak ellenfele az argentin Estudiantes volt. A két találkozón aztán a Feyenoord előbb augusztusban 2–2-t ért el Buenos Airesben, majd szeptemberben otthon 1–0-ra győzött La Plata-i riválisa ellen.

1980-ban e napon egyhangú szavazással Budapestnek adták az 1983-as női kosárlabda Európa-bajnokság rendezési jogát! A döntés a nemzetközi szövetség (FIBA) európai ülésén, az NSZK-beli Bad Kreuznachban született meg. A remek hírről Hepp Ferenc számolt be, akit egyúttal a FIBA európai társelnökének is jelöltek (ezt még majd a világkongresszusnak is jóvá kellett hagynia; a világszerte nagy tekintélynek örvendő magyar sportvezető az esztendő második felében, 71 évesen elhunyt). Ami a felnőtt Eb-t illeti, azt az ekkor még csak épülő Budapest Sportcsarnokba szánták – és három évvel később valóban ott is került sor a tornára, amelyen a Szovjetunió és Bulgária mögött a mieink (Jugoszlávia kisdöntőbeli legyőzésével) bronzérmesek lettek – ami az 1956-os ezüst óta a legjobb eredményük volt!

1990-ben e napon a magyar férfi kosárlabda-válogatott felkészülési mérkőzésen fogadta a Körcsarnokban a sportágban nagyhatalomnak számító Szovjetunió B-csapatát. A mieink, csakúgy, mint három nappal korábban Fehérgyarmaton, ezúttal is nyerni tudtak (76–72 lett ide), elsősorban időszakonkénti jó védekezésüknek köszönhetően. Mészáros Lajos együttesében Orosz László (18) és Karagits Miklós (15) dobták a legtöbb pontot, de olyan neves magyar kosarasok is szerepeltek a meccsen, mint Halm Rolland vagy Boros Zoltán.

2000-ben e napon két tehetséges magyar sportoló is pályafutásának külföldi folytatása mellett kötelezte el magát. A debreceniek utánpótlás-válogatott jobbhátvédje, Bodnár László aláírta négyéves szerződését a Dinamo Kijev patinás labdarúgócsapatához, amelyet akkoriban még a legendás Valerij Lobanovszkij irányított. A bajnok Ferencváros szintén válogatott vízipólósa, Kiss Csaba pedig ekkor állapodott meg a spanyol Sabadell-lel, hogy a közelgő sydneyi olimpia után a katalán csapathoz igazol. Leendő munkaadója két évvel korábban, a KEK negyeddöntőjében figyelt fel a balkezes játékosra.