Horvátok „lőtték halomra a partizánokat"

A sorsolás „fricskája" óriási érdeklődést keltett nemcsak az érintetteknél, hanem egész Európában. Bár mindkét oldalon hangsúlyozták, nincs szó többről, mint két futballmérkőzés, mindenki számára egyértelmű volt, hogy sokkal nagyobb a tét. A megelőző évek eseményei fokozott jelentőséget adtak minden szerb–horvát összecsapásnak. Ebben az 1997-es esetben a történelmi hátteret tekintetbe véve nem lehetett nem érinteni a politikát.

A belgrádi odavágóra több mint száz hazai és nyolcvan külföldi újságíró kért akkreditációt, míg a 32 ezer belépőt már elővételben elkapkodták. Az UEFA is különleges figyelmet szentelt a találkozóknak, mert ezek tapasztalatitól függött, hogy a későbbiekben is az eredeti helyszínen rendezhették-e meg a két ország reprezentánsainak egymás elleni meccseit. A Partizan elnöke, a horvát nemzetiségű egykori válogatott kapus, Ivan Csurkovics például úgy vélte, kicsit korai még a „randevú" – a kosárlabda Eb Jugoszlávia–Horvátország mérkőzését követő események csak növelték az aggodalmát.

Az esélyeket latolgatva a szakértők egyetértettek abban, hogy bár a Croatia (egykor és azóta ismét: Dinamo) valamivel erősebb csapat, ebben az esetben nemcsak a futballtudáson, hanem az érzelmeken és a higgadtságon is múlik a győzelem. A „partizánok" ugyan elismerték, hogy az ellenfélnél hat horvát (Prosinecki, Ladic, Simic, Juric, Jurcic, Maric) és egy ausztrál (Viduka) válogatott található, miközben az ő együttesük a nyárom nagyon meggyengült, de a harcosságukban és az egységességükben bízva továbbjutónak remélték magukat.

A belgrádi játékosok közül a legnagyobb név, Ivica Kralj (aki egyébként a klub első emberéhez hasonlóan horvát származású...) elmondta: a legfontosabb, hogy otthonukban ne kapjanak gólt. Vele kapcsolatban érdemes megemlíteni a Croatia elnökének, Zlatko Canjugának – egyben a horvát kormánypárt egyik vezető politikusának – véleményét. „Nemrég azt nyilatkozta, hogy nagyra tartja a Partizan válogatott kapusát, akit szívesen szerződtetne. Tudta, hogy ez a horvát legény a szerb hadsereg tagjaként harcolt, sőt meg is sebesült a háborúban?" – szólt a Sportske Novosti kérdése. „Ezt nem tudtam, de azt igen, hogy a háború alatt sok horvátot és magyart, sőt más nemzetiségbelit is behívtak, mozgósítottak. Én Kraljról, a kapusról alkottam véleményt. Senkit sem akartam megsérteni vagy provokálni. Úgy vélem, hogy ő nemzetközi klasszis, olyan futballista, akire nagy szükségünk lenne Ladic távozása után."

Végül teljesült Kralj „góltalansági vágya"a párharc első felvonásán, melyet magas rangú jugoszláv állami vezetők jelenlétében játszottak le. Sokakban munkált a félelemmel vegyes kíváncsiság, hogy vajon miként viszonyulnak egymáshoz a pályán a két gárda tagjai, akik néhány évvel korábban még közös hazában éltek, utána viszont tanúi voltak egy véres háborúnak. A felfokozott nemzetközi érdeklődést jelezte, hogy a szerb és a horvát televízió mellett angol, kanadai, görög és német társaságok is közvetítették a mérkőzést.

Vért hál'Istennek nem, verítéket annál többet láthattak a szurkolók, akik közül végül a hazaiak örülhettek, hiszen a Partizan szerzett egygólos előnyt. Tegyük hozzá: óriási mázlival. Robert Prosinecki, a mezőny legjobbja remekül irányította a zágrábiakat, akik ennek megfelelően végig fölényben játszottak, de Silvio Maric, Igor Cvitanovic és Mark Viduka a legnagyobb helyzeteket is elpuskázta. Szerencséjük sem volt, mivel az utóbbi kétszer is „tesztelte" a felső lécet. S ahogy az ilyen esetekben lenni szokott, a horvát akciók közepette az ellenfél rúgott gólt, mégpedig a debütáns csereember, Dragan Iszailovics révén, aki a 84. percben Drazen Ladic lábai között lőtt a vendégek hálójába. 

A belgrádi újságírók ennek ellenére féltették az együttest a visszavágótól, és Marijan Vlak, a Croatia nyáron kinevezett újonc edzője (aki másfél évvel később a Ferencvárosnál is kipróbálta magát) sem biztatta a jugókat: „A légkör ugyanolyan kellemes lesz, mint volt itt, de a pályán nem ismerünk majd kegyelmet. Jobbak vagyunk, és ezt az eredményben is kifejezésre fogjuk juttatni."

Hogy miért dicsérte a tréner a hangulatot? Mert fontos megjegyezni: a játékosok végig sportszerűen küzdöttek, a kevés veszélyes belépő után egymás szavába vágva igyekeztek bocsánatot kérni a sértettől... A közönség ugyan elénekelt néhány, a horvátokat pocskondiázó dalt, illetve „usztasák!, usztasák!" kiáltásokkal sértegette a látogatókat, de ezt leszámítva a belgrádiak sikeresen rendezték meg az első meccset.   

A Croatia elnöke egy politikai műsor vendégeként a verbális inzultusról úgy fogalmazott: „A hajdani Jugoszláviában is hasonló szavakkal »tiszteltek meg« bennünket. Akkor sem zavart különösebben, és most sem." A visszavágó zavartalan lebonyolításáról pedig a következőket mondta: „Még egyszer megkérem a szurkolóinkat, hogy – az elmúlt évek szörnyűségei ellenére is – bizonyítsuk be, mi különbözünk a belgrádiaktól, mi Európához tartozunk."

A horvátoknak a sikeres szervezésen túl az egygólos hátrány ledolgozása is kihívást jelentett. A hajdani Nagy-Jugoszláviában 45-ször csapott össze a két fél e felállásban, ebből 30-szor a hazaiak, és csak 9-szer győztek a szerbek, míg 6 mérkőzés döntetlenre végződött. A Dinamo legnagyobb diadala 5–1, illetve 4–0 volt. És bár Vlaknak a meccs előtt a legnagyobb fejfájást továbbra is a csatársor eredménytelensége jelentette, az új érában rendezett első zágrábi mérkőzésen, július 30-án a Croatia egyből felülmúlta az addigi csúcsát: 5–0-ra verte meg a szerb katonacsapatot!

Ahogy a belgrádi első összecsapáson, a visszavágón is a politikai, gazdasági és sportelit jó néhány tagja a helyszínen szurkolt – élükön Franjo Tudjman köztársasági elnökkel. A látogatók mindössze nyolcvanketten – beleértve a játékosokat, edzőket és a huszonhárom újságírót – utaztak Zágrábba. Az említetteken kívül csupán egyetlen Partizan-drukker ült a Maksimir Stadion lelátóján: a jugoszláv nagykövet, aki a Horvát Olimpiai Bizottság elnökének társaságában nézte a mérkőzést. Balhé szerencsére ezúttal sem volt, igaz, sem a nem létező vendégtábor, sem az eredmény alakulása nem bőszítette fel az amúgy nem valami jó hírű helyi ultrákat...

Marijan Vlak kockáztatott: az egyik védő, Stjepan Tomas helyére „másodirányítóként" a bosnyák Edin Mujcint állította Prosinecki mellé a középpályára – így csupán két hátvédre bízta a kapu előterének őrizetét. A „csere" már a 4. percben kis híján megbosszulta magát: Ivan Tomics, a Partizan és a jugoszláv utánpótlás-válogatott csapatkapitánya hatalmas ziccerbe került, de lövését Ladic védte.

A 8. percben Vidukát lerántották a vendégek tizenhatosán belül, ám a francia Veissiere sípja néma maradt. A játékvezető aztán a 35. percben a jugók javára már megítélt egy büntetőt – azt, hogy miért, csak ő látta –, ám Dejan Vukicsevics tizenegyesét Ladic kiütötte. E két pillanatot kivéve viszont csupán egy csapat létezett a pályán: a hazai, amely 4–0-val zárta az első félidőt (a szerbeken az sem segített, hogy a védelmükbe a későbbi Werder- és Schalke-profi Mladen Krsztajics mellé visszatért az első mérkőzésről eltiltás miatt hiányzó Igor Tasevszki és Szabó Zoltán).

A második játékrészben a zágrábiak már a közönségnek játszottak, ám még így is újabb góllal terhelték meg Kralj hálóját. Érdekes, hogy éppen a Belgrádban gyenge produkciót bemutató trió, Maric, Cvitanovic és Viduka lett a meccs hőse, mind az öt gólt ők rúgták (az ausztrál csak egyet). A találkozó legjobbjává Maricot választották.

A hajrában a közönség „Vukovár! Vukovár!" bekiabálással fejezte ki érzelmeit, a lefújás után pedig örömünnep kezdődött. Nem csupán a stadionban, nem csak a fővárosban vigadtak (ahol például a kilencven perc alatt az utcák még kiürültek), hanem szinte az egész ország talpon volt aznap éjszaka. Mindenki láthatta a K.O.-diadalt, hiszen a zágrábi tévé az egyes programján, műholdon, valamint interneten is sugározta az összecsapást (ez utóbbin persze túl sokan nem követhették az eseményeket – 1997-et írtunk akkoriban, vagyis még csak a kommunikációs világforradalom elején jártunk...). Eközben Belgrádban csak rövid híreket továbbítottak a Partizan kiesésével kapcsolatban. 

A sajtó nem mulasztotta el kiemelni, hogy a Croatia rengeteget köszönhetett a nyáron Spanyolországból hazatérő Prosineckinek (az 1987-es U20-as vb legjobbjának megválasztott klasszis a Crvena zvezdával elhódított 1991-es BEK-trófea után a Realt és a Barcelonát egyaránt megjárta, mielőtt a Sevillából vissza nem költözött első sikereinek helyszínére). Nem felejtették el azt sem, hogy „Robinak" totóznia kellene, hiszen az 1–0-s belgrádi vereség után még az öltözőben kijelentette: a visszavágón 5–0-ra fog győzni a Croatia.

Mi úgy véljük: nem a fogadásban teljesedett ki a hajdan „Üveglábúként" is ismert futballista sportkarrierje (és nem is a BL-ben, ahol a főtábla kapujából aztán a Newcastle majd hosszabbítás után búcsúztatta a horvátokat), hanem szűk egy évvel később Franciaországban, amikor a horvát futball nagy generációjával (ezen belül a Partizan-verő alakulatból hatodmagával) vb-bronzéremig tudott masírozni!

1937-ben e napon állhatott harmadszor a dobogó tetejére a párizsi vívó-vb-n Kovács Pál: először a tiszti világbajnoki aranyat nyerte el, aztán a „normál" mezőnyben a magyar kardcsapattal lett első, végül egyéniben is. Ekkoriban még körmérkőzést rendeztek a döntőben, és a kulcsmomentum az volt, amikor az olasz Aldo Masciotta elleni asszóját – láthatóan hatalmas összpontosítással – 1:4-ről megfordította 5:4-re. Innentől már a riválisok is benne (Helsinki majdani – 15 évvel ezutáni... – bajnokában) látták a leendő győztest, és így is történt. Az összképhez tartozik, hogy ez idő tájt leginkább csak az volt a kérdés, melyik magyar ér révbe a sok favorit közül: végül Berczelly Tibor végzett a 2., Rajcsányi László pedig a 3. helyen, de Gerevich Aladár (5.), Maszlay Lajos (7.) és Rajczy Imre (8.) is ott volt a fináléban (utóbbi kettőt kivéve valamennyien többszörös olimpiai bajnokok, de egyszer Rajczy is csapattag volt, míg Maszlay tőrrel szerzett később két ötkarikás bronzot). A vb-n amúgy a két kardarany mellett női tőrcsapatunk is diadalmaskodni tudott (a berlini – és majd a háború után londoni – győztes Elek Ilona egyéniben is 2. lett), viszont férfi tőrözőink és párbajtőrözőink semmilyen érmet nem szereztek!

1957-ben e napon számolt be a sportlap a dél-amerikai vb-selejtezők egyik csoportjának végkifejletéről, amely óriási meglepetést hozott. A kétszeres világbajnok Uruguay – amely az 1954-es svájci torna 4. helye után roppant magabiztosan készült az '58-as svédországi megméretésre – az utolsó előtti mérkőzésén 5:0-s vereséget szenvedett Paraguayban, és ezzel elvesztette reményét a továbbjutásra. A csapat tagjai igen szomorúan és szégyenkezve érkeztek haza Asunciónból az egészen néptelen montevideói reptérre. Egyetlen játékos, Walter Taibo állt szóba az újságírókkal, és ezt arra használta ki, hogy bocsánatot kérjen a szurkolóktól. Az ország futballszövetségének elnöke pedig arra tett javaslatot paraguayi kollégájának, hogy a közeljövőben a két válogatott több barátságos mérkőzést is játsszon egymással, és ezek bevételét teljes egészében fordítsák a (nem túl jómódú országot képviselő) bravúrgárda svédországi útjának fedezésére. A baráti gesztust igen jó néven vették Paraguayban (még ha aztán ebben a formában nem is valósult meg, mert csak 1959 tavaszán játszott a két fél egy jótékonysági meccset). Közben sorra került Montevideóban a visszavágóra is, ám a 2:0-s uruguayi győzelem már se nem osztott, se nem szorzott (a csoportban az utolsó – messze lemaradva – Kolumbia lett). Paraguay egyébként (a dél-afrikai tornához hasonlóan) 52 éve sem vallott szégyent a vb-n, hiszen mindhárom fellépésén három gólt szerezve a harmadik helyen végzett kvartettjében, Franciaország és Jugoszlávia mögött (utóbbival ikszelni tudott), de a megvert skótokat megelőzve.

1967-ben e napon ritka és érdekes (sőt: ritka érdekes) momentum fordult elő az Újpest–Csepel NB I-es bajnokin (amely egyébként 2:2-re végződött). A 65. percben – a vendégek 2:1-es vezetésénél – a lila-fehér Solymosi büntetőjét Fatér nagyszerű érzékkel kiütötte, ám a labda a közelben tartózkodó Wottava játékvezetőre vágódott, róla meg szögletre. Méghozzá úgy, hogy csak centikkel suhant el a jobb kapufa mellett! Ha a bíróról bepattan a kapuba a labda, az bizony szabályos gól lett volna...

1987-ben e napon megbűnhődött Uli Stein, a Hamburg labdarúgócsapatának balhés kapusa, aki a Bayern München ellen 2–1-re elvesztett Szuperkupa-mérkőzésen ököllel megütötte a bajorok csatárát, Jürgen Wegmannt. A vétkest kiállították – de ennyivel nem úszta meg, mert tettét a HSV klubvezetősége is megtárgyalta, és arra jutott: jobb, ha Stein új együttest keres magának. Felix Magath – a kikötővárosiak korábbi elismert futballistája, ugyancsak BL-győztes (1983) – már ekkor is kitűnt szigorúságával, és a hamburgiak menedzsereként a következőképpen indokolta a döntést: a kapus már túl sok sportszerűtlenséget követett el pályafutása során. Így például az előző esztendei mexikói vb-n is bírálta Franz Beckenbauer szövetségi kapitányt, aki emiatt hazaküldte. A válogatottba már soha nem is került vissza, míg klubszinten a Frankfurtnál folytatta, de egy idényre (1994–95) még visszatért Hamburgba is!

2007-ben e napon tartottak csapatgyűlést és tettek esküt a bangkoki universiadéra készülő magyar sportolók. Az egyetemisták és főiskolások 24. nyári világjátékára 11 sportágban 87 versenyző részvételét tervezték. Az eskü szövegét a fő aranyesélyesünknek tartott olimpiai bajnok úszónő, Kovás Ágnes, illetve a vízipólós Vindisch Ferenc olvasta fel. A hazai szövetség (MEFS) fennállásának 100. évfordulóját (amelynek alkalmából a Magyar Posta ekkor bocsátott forgalomba egy alkalmi bélyeget) a mieink aztán úgy ünnepelték meg, hogy szereplésükkel túlszárnyalták a két évvel korábbi izmiri teljesítményüket, amikor 1–2–2-es mérleggel zártak, pedig a törökországi seregszemlét hazánkhoz sokkal közelebb rendezték. Thaiföldön végül Kovács Ági dobogós helyezése nem jött össze, de így is 2–3–1 volt a magyar össztermés, pedig a mindig favoritnak számító férfi vízilabdázók csupán bronzérmesek lettek, mert a csapaton egy vírus söpört át, és ez belejátszott az olaszok ellen kiütéssel elbukott elődöntőbe. A 2 aranyat Rédli András (párbajtőr) és Pál Balázs (standard pisztoly 3x20 lövés), a 3 ezüstöt pedig Lontay Balázs (kard), Hetrovics Marcell (gyűrű) és Hídvégi Vid (lólengés) szerezte.