Jesse Owens belépője a hitleri Berlinbe

Az 1936-os olimpia a Los Angeles-i játékokhoz (1932) képest sokkal közelebb volt hozzánk, és részben emiatt sokkal több magyar résztvevőt, illetve sikert is hozott – az NS pedig ennek megfelelően nagy terjedelemben számolt be róla. Minden különösebb előzetes kommentár helyett érdemes felidézni az „Amerika bevonulása" című tudósítás sorait (Copyright by Nemzeti Sport, felhasználás és átvétel kivonatosan is tilos – szólt jól látható helyen a nagy érdeklődéssel övezett értékes exkluzív anyaghoz kapcsolódó figyelmeztetés).

Ma reggel óta ismét feljebb szökkent a várakozás izgalma Berlinben. A sajtó-főhadiszálláson állandóan kattog a távírógép és adja a már Hamburgból Berlin felé utazó amerikai csapatról a legfrissebb jelentéseket. Az utcákon, a Lehrter Bahnhof környékén már déltájt gyülekeznek a kíváncsiak tömegei. Fél órával a különvonatok érkezési ideje előtt már alig lehet átvergődni a kordonokon. Mintha nem is Berlinben lennénk: csillagos amerikai lobogókat lenget mindenütt a szél és angol szavak röpködnek a levegőben. Nemcsak az olimpiai falu katonazenekara és a fehér egyenruhás olimpiai vezetőgárda vonult fel az ünnepi köntösbe öltöztetett pályaudvar kupolája alá, de itt vannak a rendezők és hivatalos személyiségek is teljes számmal.

Az emelvény tövében Baillet-Latour gróf áll. Leni Riefenstahl már visszaérkezett balkáni repülőútjáról és ő is itt van (a NOB belga elnöke, illetve a játékokról filmtörténeti jelentőségű művet készítő legendás német rendezőnő – a szerk.). Az előkészítő bizottság képviselői már hivatalos egyenruháikban feszítenek: kék címeres kabátban és szürke nadrágban.

De nem csupán itt nagy az izgalom, hanem kint az olimpiai faluban is, ahol eddig csak német és egzotikus országokbeli versenyzők laktak. Délután mindenki az amerikaiak érkezését tárgyalja és a tréningirodákban lázasan egyeztetik a terminusokat, hogy az amerikaiak már holnap zavartalanul megkezdhessék edzésüket.

Pontosan fél háromkor pattogó amerikai indulóra zendít a banda és ebben a pillanatban már fel is tűnik az első különvonat mozdonya. Fényképezőgépek, filmfelvevők kattognak és berregnek. Akiknek – a sajtón és hivatalos személyiségeken kívül – sikerült az állomás két szélső oldalára bejutniok, hatalmas Heil-kiáltásokkal és tapssal fogadják az amerikaiakat. Néhány perc múlva befut a másik vonat is, és ekkor a lapos fehér szalmakalapos és sötétkék egyenruhás yenkik egy csoportja összébb vonul és eldörgi csatakiáltásukat: Rah, rah, rah, USA! Azután felsorakoznak a beszédek meghallgatására, melyeket hangszórók közvetítenek.

Most már van alkalmam egy kissé körülnézni. Közvetlenül mellettem szorong Owens! Az első meglepetés: egyáltalában nem fekete, de még csak nem is nagyon barna! Az orra ugyan egy icipicit szélesebb a mienknél, szája azonban majdnem normális (tehát nincs felduzzadva). Szemei feltűnően nagyok, egészben nagyon intelligens benyomást tesz! Alig valamivel magasabb nálam, 173 centi lehet.

Vörös kötésű könyvet szorongat a kezében, melyet máris használatba vesz. Ez tankönyv, de most nem tanul belőle, hanem alátétnek használja. A német vezetők egy része, valamint a fényképészek és újságírók ugyanis már a beszédek alatt megrohanják őt autogramokért! Mosolyogva, közvetlenül, kedvesen áll rendelkezésre. Máris filmfelvevőgépek veszik őt tűz alá, azokba kedélyesen belenevet, majd egy fehér amerikai hölggyel kezd komoly beszélgetésbe. Előzőleg azonban leveszi a kalapját...

Lewald dr. üdvözlésére Brundage válaszol röviden (a szervezőbizottság, illetve az amerikaiak olimpiai bizottságának elnöke – a szerk.), háromszoros Heil! dörög és lassan megindulunk a német véderő autóbuszai felé. Találomra németül szólok néhányukhoz, de angolul válaszolgatnak. Jake Weber azonban gügyög valamit németül, megértem hát: „Owens verhetetlen! Négyszázasaink mindhárom helyezést megszerzik, hacsak Angliából nem jön közbe valaki. Másoktól nem is igen tartunk..." Vállamra üt, és egy másik úrra mutat: "Kérdezze meg őt!"

Az illető – Lawson Robertson, a főedzésvezető. Ő már nem könnyű fiú. De azután mégiscsak megszólal:

„Atlétáink különösen nagy fáradalmaknak voltak kitéve odahaza. A szörnyű erős konkurencia gyilkos tréninget követelt. Próbaversenyek sora, bajnokság! Hű! Ezek után a hosszú hajóút szinte kéjutazásszámba ment... Úgy érzem egyébként, hogy most is fenyeget bennünket az amszterdami veszély (akkor is sok atléta éppen az olimpia idejére tört le és felmondta a szolgálatot – a szerző), remélem azonban, hogy az amerikai versenyek izgalmait kipihenték már a fiúk és a továbbiak során idegileg is megfelelő állapotba kerülnek. Remélem, hogy még egyszer képesek lesznek amerikai eredményeiket, illetve formájukat elérni. Berlinben ugyanis ugyanolyan jó eredményeket szeretnénk kivágni, mint odaát!"

Kívül hatalmas, több tízezres emberrengeteg üdvözli felemelt karral az érkezőket. Megindulnak az autóbuszok a tulajdonképpeni fogadtatáshoz a berlini Rathaushoz.

Másnap, július 25-én „Helyszíni jelentés az amerikai atléták első európai edzéséről – Owens körül forog ma Berlinben a világ" címmel közölt riportot a Nemzeti Sport (egy másik újságírója). Ebből közöljük az elejét és a néhány hónapja már (100-on 10.2 mp-cel) a világ leggyorsabbjának számító fekete sztárról szóló részleteket (akinek nimbuszát az alapozta meg, hogy az előző esztendőben egy egyetemek közti versenyen röpke 45 perc alatt négy, vagy ha úgy vesszük, hat világrekordot állított fel: 100 yardon „csak" beállította, míg 220 yard síkon, illetve gáton – egyúttal 200 méteren mindkét számban – meg is döntötte a régit, távolban pedig egyetlen kísérletével egy utána 25 évig fennálló csúcsot „alkotott": 813 centi).

Mikor kifelé mentünk ma reggel autóbuszunkon az olimpiai faluba, már szembetalálkoztunk két kék melegítős futóval, akikről rögtön láttuk, hogy nem idevalók és nem is régen lehetnek itt, mert az út baloldalán futottak, holott Németországban „jobbra hajts" van. Az autóbusz nagy ívben kerülte ki őket és akkor láttuk, hogy mellükön a Berlinben most legjobban körülrajongott három betű díszlik: U S A.

A faluba érve meglepett bennünket a nagy változás. Egyszeriben megszaporodott a lakosok száma. Új alakok tűnnek fel, mindenfelé fehér pulóveres amerikaiak, feketék és fehérek nyüzsögnek, összevissza mászkálnak. Az edzőpálya közelében 14 épületben laknak, és éppen indulnak a pálya felé, nyakukban törülközővel, a lábukon pedig fehér teniszcipővel – ki az uszodába, ki az atlétikai pályára. Mi a pályára menőkkel tartunk.

Ott aztán nekilátnak az átöltözésnek. Cipőt váltanak, közben harisnya helyett is szarvasbőr sapkát húznak a lábujjaikra. Nem nemzeti válogatott mez van a melegítőjük alatt, hanem klubmezben dolgoznak. Különféle rikító mezek világítanak a pályán.

A legnagyobb érdeklődés a nagy néger sztár, Owens felé irányul. Rajta bikavörös ing feszül, az Ohio State egyetem színe. Szinte fantasztikus, hogy mennyire körülveszik, hogy körülrajongják helyi, európai és még nála is egzotikusabb, japán, hindu versenyzők. Fényképezik elölről, hátulról, oldalról és mindenki boldogabb, ha sikerül rálopakodnia olyan képre, amelyen Owens is rajta van.

Owens ebben a számára bizonyára váratlan, vagy talán nem is olyan váratlan tömjénezésben és rajongásban sem veszti el a fejét. Nem sztár a szónak kellemetlen értelmében.  Nagyon kedves, barátságos mindenkivel. Végre kiszabadítja magát a gyűrűből és lassan fut egy kört. Azután rajtgyakorlatok következnek, de ezek jó kiadósak, nem húsz-, harminc- vagy tízméteresek, mint nálunk szoktak lenni, hanem lendülettel elfut egészen nyolcvan méterig. Mit fut? Repül a salak fölött és szinte nem is hisszük el, hogy nyolcvan métert futott.

Mihelyt megáll, rögtön csoportok gyűrűznek körülötte. Ezt már ő is megunja, és elmegy sétálni. A komolyabb edzését valószínűleg kisebb nyilvánosság előtt akarja tartani. (...)

Owens most tér haza éppen a sétájából. A különböző nemzetek házaiból ujjongva üdvözlik. Ő pedig mosolyogva integet jobbra-balra, ahogy sztárhoz illik.

Ugyanakkor egy csendes, szerény néger fiú tér haza az egyik épületbe, nyakában melegítőruhával. Észre sem veszik. Ez Metcalfe. Pár évvel ezelőtt még őt ünnepelték így...

A cikk befejező sorával nyilván arra célozott a szerző, hogy milyen könnyen elmúlhat a világ dicsősége. Ralph Metcalfe esetében talán igaz is ez, de azért őt se intézzük el egy kézlegyintéssel: az előző, Los Angeles-i játékokon 200-on bronz-, 100-on pedig (csupán egy célfotónyival lemaradva) ezüstérmes sprinter – akit 1932 és 1934 között mint világcsúcstartót a föld leggyorsabb embereként tiszteltek – ezúttal végre aranyat is nyert. Igaz, a győztes váltóban és a 100 méter másodikjaként egyaránt Owens árnyékéba szorult... (Viszont sikeres lett pályafutása után is, hiszen a diplomát, a világháborút és az edzősködést követően menő üzletember, majd kongresszusi képviselő vált belőle.)

Ami pedig Jesse Owenst illeti, érte kár volt aggódni: nem nyomta agyon a tét, és a megszerzett négy aranyérmével (100 m, 200 m és távol ötkarikás csúccsal, 4x100 m világrekorddal) rögtön legendává nemesült – teljesítményét csak 1984-ben tudta lemásolni Carl Lewis, az atlétikatörténet egy másik kimagasló géniusza. Az 1936-os olimpia hősének emlékét persze az a köré fonódó történet is élteti, hogy főleg miatta érezte magát kényelmetlenül a stadionban jelen lévő Adolf Hitler, aki az egész Harmadik Birodalmat részben a fajelméletre alapozta.

A Führer az első napon még kezet rázott a német győztesekkel, de utána elhagyta a stadiont. Figyelmeztették, hogy ez nem a megfelelő alkalom és hely az ilyesfajta megkülönböztetésre, ezért vagy mindenkivel tegyen ugyanúgy vagy senkivel. Ő az utóbbit választotta. Ezt, valamint az ismert nézeteit az árja felsőbbrendűségről (melyet konkrétan ez esetben elítélő hangnemmel úgy kommentált bizalmasának – mint később kiderült –, hogy a dzsungelből származó feketék testi felépítésüket tekintve előnyben vannak a fehérekkel szemben, ezért a következő olimpiákon nem szabadna hagyni őket indulni) sugallták azt a nézetet, hogy Owens a sikereivel felbosszantotta a „nagy vezért", és így valamiféle ellenséges légkör lengte volna körül kettőjüket.

Ezzel szemben Owenst több mint százezer ember ünnepelte a stadionban, az utcán az aláírásáért vadásztak és Németországban szabadon járhatott-kelhetett még a fehérekkel közös közlekedési eszközökön, bárokban, éttermekben, szállodákban is – egy olyan korban, amikor saját hazájában sok helyen ezt még nem tehette, és például a hírneves New York-i Waldorf-Astoria hotelben a teherliftet kellett igénybe vennie, hogy eljusson a saját tiszteletére rendezett fogadásra...

„Amikor elmentem a kancellár előtt, ő felállt és integetett nekem, én meg vissza neki. Engem nem Hitler vett semmibe – FDR (Roosevelt elnök – a szerk.) volt az, aki semmibe vett. Még egy táviratot sem küldött" – mondta erről a kérdésről Owens, akit sem az Egyesült Államok akkori, sem a következő első embere (Truman) nem tüntetett ki, és a Fehér Házba sem hívták meg soha (csak 1955-ben, Eisenhowertől kapta meg a „sport nagykövete" címet, és miközben világszerte nagy elismerés övezte – azokon az olimpiákon például, ahová eljutott –, Amerikában csupán élete utolsó évtizedeiben becsülték meg kellőképpen).

A berlini olimpia egyébként, ha a politikai felhangoktól eltekintünk, nagy siker volt: profin szervezték, nagy tömegek látták a ragyogó versenyeket, és meglett a házigazdák öröme is – Németország nyerte meg az éremversenyt, megelőzve a már kezdettől fő riválisnak ígérkező (és ezért is akkora figyelmet kiváltó) Egyesült Államokat. A harmadik helyezett pedig nem más, mint Magyarország lett a listán!

1956-ban e napon érkezett a hír, hogy Tel-Avivban rendkívül nagy érdeklődés övezte a tíz nappal később rendezett Izrael–Szovjetunió olimpiai labdarúgó-selejtezőt. A párharc visszavágójára szóló 40 ezer jegyet egy-kettőre eladták elővételben, és már csak feketén lehetett belépőt szerezni. A mérkőzést aztán – Lev Jasinnal a kapuban, viszont a klubja legutóbbi bajnokiján megsérülő Igor Netto nélkül – a vendégek nyerték meg 2:1-re, így utolsóként csatlakoztak az az évi melbourne-i játékok futballtornájának mezőnyéhez (amelyben olyan egzotikus országok csapata is helyet kapott, mint India, Indonézia és Sziám – azaz a mai Thaiföld).

1966-ban e napon újabb felkészülési meccset játszott a hazánkban edzőtáborozó leningrádi futballcsapat, amely szolnoki kudarca után öt nappal vereséget szenvedett élvonalbeli vendéglátójától is: Szendrei mesterhármasával 1000 néző előtt Ózdi Kohász–Zenit 3:1. Mennyire valószínűtlen volna ma egy hasonló eredmény – de akár csak maga a párosítás létrejötte is... Ózd legjobbjai az 1981–82-es idény óta nem szerepeltek az NB I-ben, és közben elég távol is kerültek ettől a szinttől, míg a néhány évtizeddel ezelőtt még nem kifejezetten élgárdának számító (régi-új nevükön szólítva:) szentpéterváriak igencsak feltörtek az orosz labdarúgáson belül – Huszti Szabolcs milliomos klubja épp tavalyelőtt nyerte meg Európa második legrangosabb sorozatát, az UEFA-kupát.

1986-ban e napon Joao Havelange, a FIFA brazil elnöke nyilatkozott a nem sokkal korábban záruló mexikói világbajnokságról. Elmondta, hogy 42 mérkőzést látott (az 52-ből), és mivel abszolút a technikás játék híve, egyértelműen a guadalajarai Franciaország–Brazília negyeddöntő tetszett neki legjobban a maga 120 perces drámai csatájával és a végén a tizenegyespárbajjal (noha éppen saját honfitársai búcsújával végződött a találkozó...). A legnagyobb meglepetést pedig a marokkóiak szereplése okozta számára – ez volt ugyanis az első alkalom, hogy afrikai együttes túlélte a csoportkört. Ezenkívül kitért arra is, hogy el tudja képzelni: 2002-ben – története során először – Ázsiában legyen a vb. Ezt kiválóan meglátta előre (mondjuk nem volt annyira nehéz dolga, mert tíz évvel később még az ő regnálása alatt döntött így a szervezet; nyilván volt némi köze hozzá...), csak azt nem találta el, hogy hol lesz a torna, ugyanis Kínát tippelte befutónak.

1996-ban e napon rekordlétszámú közönség, 110 ezer néző előtt tartotta meg az új szezon első edzését a Real Madrid. A „királyi gárda" most mutatta be új szerzeményeit, köztük az edzőt, Fabio Capellót. Az olasz mestert és az új játékosokat hatalmas üdvrivalgás köszöntötte (60 ezernél több ember előtt addig még sohasem kezdtek idényt a blancók), egyedül Clarence Seedorfot fütyülték ki, akinek az volt a bűne, hogy elfelejtett odamenni a pálya közepén ácsorgó három legendához, Gentóhoz, Di Stéfanóhoz és Puskáshoz. Capello viszont nem mulasztotta el megölelni az egykori nagyságokat, hogy aztán büszkén, csaknem meghatottan mondhassa: „Életemben nem volt még részem ilyen csodálatos ünneplésben. A fiúkkal mindent meg fogunk tenni, hogy méltóak legyünk a szurkolókhoz." Félig-meddig lettek azok: a bajnokságot egy év után újra megnyerték, egyebet viszont nem, míg a nemzetközi porondon el sem indulhattak...

2006-ban e napon, miután sikeresen átesett az orvosi vizsgálatokon, hivatalosan is bemutatták a Real Madridnál Fabio Cannavarót, aki mesterét, a csapathoz kilenc év után visszatérő Fabio Capellót követve a Juventusból szerződött a „királyi klubhoz". Az olasz védő ekkor volt pályája csúcsán, hiszen néhány héttel korábban Németországban világbajnok lett, valamint a torna második legjobb játékosának járó díjat is megkapta (az év végén pedig a FIFA egész évet értékelő szavazásán az első helyet, valamint a még annál is érékesebb Aranylabdát a France Football magazintól). Más kérdés, hogy bár a blancóknál nyert még két bajnoki címet és egy spanyol Szuperkupát is, formája ezekben az években – 33 esztendős kora után – már nem felfelé ívelt a Madridban töltött három szezon során. Egyébként Cannavarót követően egy nappal a szintén a Juvéból érkező brazil Emersont is bemutatta a Real, amely a két futballistáért együtt 23 millió eurót fizetett a torinóiaknak.