Klose jó szokása szerint szemfüles volt

A Bayern München messze a legtöbbször, összesen hatszor nyerte meg a Bundesliga mindenkori idényét felvezető Ligakupát, ezt a mára már kimúlt sorozatot, amelyben rendre hat élcsapat vett részt a nyári felkészülési időszak végén. Három évvel ezelőtt mégis kissé váratlanul hatott a bajor siker, legalábbis ha az előző idény végeredményét nézzük – Felix Magath ugyan zsinórban kétszer is duplázásra vezette a gárdát, de aztán ellaposodott a munkakapcsolat, ezért 2007 januárjában menesztették: utódjának (egyben elődjének...), Ottmar Hitzfeldnek kellett volna feljebb kapaszkodni a nem sok jóval kecsegtető 4. helyről. Ez nem sikerült, így több mint egy évtized után az együttes újra lemaradt a BL-ről.

A bajnok Stuttgart ellen győztesen megvívott Ligakupa-elődöntő (2–0) után mégis Németország összes alakulata rettegni kezdett a nyári nagybevásárlása miatt (is) bivalyerősnek tartott, a lapokban napokon keresztül egekig magasztalt bajor társaságtól – ám a meccs napjára ismét változott a helyzet: a müncheniek ekkor inkább félkarú óriásnak tűntek, így immár óvatosabban fogalmaztak a korábban ódákat zengő újságok. A visszafogottság oka: a játékosok sorra kidőltek.

A legérzékenyebb veszteségnek a francia Franck Ribéry kiesése számított, aki már a holt idényben bizonyította, hogy meghatározó tagja lehet a jövő Bayernjének. A 25 millió euróért (6.1 milliárd forintért) vásárolt vb-ezüstérmes (2006) támadó középpályást térdsérülés akadályozta meg ezúttal a pályára lépésben, noha nagyobb baja azért nem volt. A vele remek összhangot kialakító Bastian Schweinsteiger (azóta már kétszeres világbajnoki 3. helyezett) betegeskedett éppen, míg a vele ellentétben (11 millió euróért) frissen igazolt olasz vb-győztes (2006) Luca Toni továbbra is a makacs sérülésével bajlódott.

A legérdekesebb eset azonban Mark van Bommelé (világbajnoki érdemeit tekintve ő idén csatlakozott a trióhoz, amennyiben Hollandiával döntőt vívhatott). Bár az előző nap délelőttjén még szerepelt az előzetes összeállításban, délutánra kiderült: nem léphet pályára, ugyanis a német szövetség (DFB) felügyelő bizottsága három Ligakupa-mérkőzésre szóló eltiltással sújtotta sportszerűtlen magatartásáért.

Az elődöntő 53. percében történt, hogy a már régóta kibírhatatlan természetű „pokróc" németalföldi a Stuttgart kapitányának, a portugál Fernando Meirának a férfiasságába markolt, azzal a szándékkal, hogy jól megszorongassa – nevelő célzattal. A játékvezető nem látta az esetet, pedig a közvetlen közelben állt, a televíziós felvételek azonban utóbb bizonyították a középpályás tettét, aki nem tehetett mást, mint tudomásul vette az ítéletet.

Vigaszt az jelenthetett Bayern híveinek, hogy a hazája vb-ezüstjének kiharcolásában már  2002-ben elévülhetetlen érdemeket szerző Miroslav Klose, aki a Werdertől érkezett az előző idény után, ott lehetett a csapatban, túllendülve a hőség miatti keringési gondjain. (A másik lengyel származású csatárcsillag, Lukas Podolski viszont a hiányzók listáját bővítette...)

A hatszögletű, a közepén fél tucat kristállyal ékesített trófeán kívül kétmillió euró (500 millió forint) és jókora adag önbizalom volt a tétje a Schalke elleni összecsapásnak. Ennek ellenére a gelsenkircheniek és a bajorok játékosai, illetve vezetői is úgy gondolkodtak, nem érdemes túldimenzionálni a lipcsei összecsapás jelentőségét. Ami tény: a korábban (főleg a bajorok elnöke, Karl-Heinz Rummenigge által) agyonkritizált Ligakupa-sorozat jól illeszkedett mindkét fél felkészülésébe, és ha már eljutottak a fináléig, egyikük sem akart onnan vesztesként távozni.

Két héttel az első osztályú bajnokság rajtja előtt a nagyágyúit nélkülöző Bayern megmutathatta, hogy tartalékos(abb) felállásban is veszélyes bárkire, míg a Schalke diadallal bizonyíthatta volna, távolról sem igaz, hogy a „felpumpált" müncheniek egyeduralkodók lesznek a Bundesligában. És ha már a főszereplőkről, a játékosokról esett szó: a döntőt a lelátóról figyelgető, a kellemes napsütésben pár sörtől mámoros állapotba kerülő szurkolók azt hihették, duplán látnak, hiszen két, egymáshoz megszólalásig hasonló labdarúgó futott ki a gyepre. Igaz, egyikük kék, másikuk piros felsőben, így szó sem lehetett érzéki csalódásról.

A török Altintop testvérek (Halil továbbra is a Schalkéban, az ugyancsak e nyáron szerződtetett Hamit viszont immár a Bayernben futballozott) ugyanis ikrek. A sors fintora, hogy majd' egy évig mindketten a gelsenkircheni csapatban játszottak, mígnem utóbbi a megállapodása lejártával a bajorokat választotta (öccse meg az idén az Eintracht Frankfurtot). Harag persze nem lett közöttük a szétválás miatt, nap mint nap cseverésztek egymással telefonon, de azért Halil a finálé előtt „úgymond megfenyegette" pár perccel idősebb testvérét: ha gólt szerez ellenük, bosszúból egy hétig nem lesz hajlandó őt felhívni.

Nos, sokáig úgy tűnt, ily módon nem tudnak spórolni a telefonszámlán, hiszen nemhogy Hamit, de más is képtelen volt betalálni. Hiányzott a tűz a pályán lévőkből, akadozott a játék. Aztán a Ruhr-vidékiek szerb védője, Mladen Krsztajics az első harminc perc elteltével addig szerencsétlenkedett Lúcio előreívelésénél (konkrétan elfejelt a labda mellett), amíg a kapujából kifutva megcsúszó Manuel Neuerrel karöltve összehozott a semmiből egy gólt az ellenfélnek (ne hallgassuk el: a burleszkjelenet végén üres kapuba továbbító Klose is alaposan megharcolt érte). Erről aztán kiderült, hogy győztes találat – viszont értékelhetetlen találkozó ide, vagy oda, a díszes trófea és a pénz is a Bayernhez került, szokás szerint...

Ha a játék miatt nem is, az eredménnyel tehát elégedettek lehettek a bajor drukkerek, hiszen kedvenceik nemcsak anyagilag, de lélektanilag is jól jártak: a lipcsei döntőben tartalékosan kiállva tudtak ellenfelük fölé kerekedni. Három olyan gárdát is könnyedén vertek meg, amely a bajnokságban előttük végzett. Előbb (Düsseldorfban) 4–1 a harmadik helyezett Bremen, aztán idegenben 2–0 a bajnok Stuttgart, végül (megint semleges pályán) 1–0 az ezüstérmes Schalke ellen. Imponáló, 7–1-es gólösszesítéssel.

„Az akarat diadala volt – summázott a müncheniek mestere, Ottmar Hitzfeld. – Fontos, hogy a balul sikerült előző idény után azonnal szereztünk egy trófeát." A legvérmesebbek abban bíztak ekkor, hogy a Ligakupa mellé az új szezonban társul még majd a bajnoki, a Német Kupa-, illetve az UEFA-kupa-győzelem is. Duplázásról, illetve triplázásról már hallottunk, ám négy diadalra nem igazán van találó magyar szó – s ennek kiötlésétől végül meg is kíméltek bennünket a bajorok, mert a további két hazai elsőség (amelyekhez nem társult utóbb a Szuperkupa is, mivel a kupadöntő hosszabbításában elvert Dortmund ezt a címet elorozva visszavágott) mellé az UEFA-kupa már nem jött nekik össze.

Pedig nem sok hiányzott: a második számú európai sorozatban is a négy közé jutott az együttes, ám ott a Zenit meglepő könnyedséggel 4–0-ra kiütötte Szentpéterváron (aztán a fináléban, a Rangers ellen sem torpant meg).

Természetesen egy Bayern Münchent ennyivel nem lehet letéríteni a felfelé vezető útról: a 2008 nyarán kinevezett Jürgen Klinsmannt és a kirúgása után ideiglenesen megbízott Jupp Heynckest követő Louis van Gaal nagyjából a már ismertetett játékosanyaggal (s benne az eddig „elhallgatott", ám nem „kispályás" Hans-Jörg Butt – Philipp Lahm, Daniel Van Buyten, Martín Demichelis, Holger Badstuber védelemmel) – de már Arjen Robbennel, Ivica Oliccsal, Thomas Müllerrel és Mario Gomezzel is megtámogatva – rögtön az első idényében (vagyis az idén) a BL-arany küszöbére vezette a „bőrnadrágosokat"!

1957-ben e napon nagyszerű eredményt ért el a Vasas labdarúgócsapata. A Népstadionban – 92 ezer néző előtt, szinte a válogatott mérkőzések hangulatában – ellenállhatatlan szünet utáni játékával 4:0-ra lehengerelte az újvidéki Vojvodinát a Közép-európai Kupa döntőjének első mérkőzésén! A Baróti Lajos vezette piros-kékek (Kovalik – Kárpáti, Teleki, Sárosi – Szilágyi II, Berendi – Raduly, Csordás, Szilágyi I, Bundzsák, Lelenka) Bundzsák (2), Szilágyi I és Csordás góljával kerekedtek felül a várakozásokkal ellentétben nem durva találkozón (a jugoszlávok Rapid Wien elleni meccsének tapasztalataiból kiindulva gondolták sokan, hogy a „noviszádiak" – ahogy a sajtóban akkor megjelenhetett – keménykedni fognak). A szurkolók nagy része klubhovatartozástól függetlenül ünnepelte a győzteseket, és volt is miért, hiszen egy héttel később a vajdasági visszavágón csak 2:1-re kapott ki a magyar csapat, ami összesítésben a kupaelsőségét (s egyúttal a rangos sorozatban elért címvédést) jelentette!

1967-ben e napon egy akkoriban még kuriózumszámba menő doppinghírről számolt be az NS. A hetedik alkalommal megrendezett Tour de l'Avenir kerékpáros körversenyen (a Tour de France „kisöccsén", amelyet eredetileg amatőröknek – mint például a szocialista országok profi alakulatokhoz nem tartozó versenyzői – szerveztek, mára pedig jelentős utánpótlás-viadallá fejlődött) az utolsó előtti napon „az orvosok megvizsgálták" az olasz Cavalcantit, a belga Weckxet, a spanyol Mascarót és a jugoszláv Bilicet, s megállapították, hogy a négy bringás ajzószert használt. Az érintettek tiltakoztak, de a „pótellenőrzés" eredménye is pozitív volt. Úgy látszik – jegyezte meg feddően az esetet kommentáló magyar újságíró –, egyes kerékpárosok nem akarnak tanulni az angol Simpson tragédiájából. (Hát még ha tudta volna, később hogy elburjánzik a legmagasabb szinten is a szervezett doppingolás a sportágban. Tom Simpson egyébként a Tour de France történetének második halálos áldozata volt, aki néhány héttel korábban halt meg kiszáradásban a hírhedt Mont Ventoux kaptatóján; szervezetében amfetamint és alkoholt találtak, amelyek együtt végzetes vízhajtó hatást gyakoroltak a szörnyű hőségben.)

1977-ben e napon a BKV Előre atlétikai versenyén a Népstadionban a 24 éves csepeli Paragi Ferenc belépett a kilencven méter fölötti gerelyhajítók közé, amikor 90.40 méteres kitűnő egyéni csúcsával győzött. A későbbi világcsúcstartó (1980. április 23., 96.72 méter) ezzel az éves világranglistán felzárkózott a második helyre – egy másik magyar, a montreali olimpiai bajnok Németh Miklós mögé, akinek a rekordját majd három évvel később megdöntötte (sajnos a három hónappal utána rendezett moszkvai olimpiára nem tudta átmenteni a formáját és csak tizedik lett).

1987-ben e napon a magyar labdarúgó-válogatott felkészülési mérkőzésen 0–0-s döntetlenre végzett Lipcsében, ahol 75 ezer néző buzdította az NDK legjobbjait (köztük Thomas Doll-lal és Andreas Thommal, valamint a csereként szóhoz jutó Ulf Kirstennel, akik később az „össznémet" nemzeti együttesbe is befértek, míg Hamburgban majd a Lazióban, illetve utóbbi kettő a Leverkusenben szép klubkarriert is befutottak). Verebes József együttese a házigazdák kezdeti nagy nyomását elsősorban Gáspár József kapus bravúrjaival vészelte át, de utána is az ellenfél volt fölényben a szünetig. A mieinknek jót tett a félidei átszervezés, mert a második játékrészben már többet kezdeményeztek. Magyar részről elsősorban a védelem (a hálóőrön kívül a Híres Gábor, Szalai Attila középső kettős) tűnt ki, vagyis az MTK-s tengely, de a debütáló Kovács Ervin szintén jól teljesített, ahogy a csereként beálló Hajszán Gyula és az ugyancsak újonc Plotár Gyula is – utóbbi személyében a legendás tatabányai támadótrió harmadik tagja is pályára léphetett, Vincze István mellé, éppen az ezúttal halványabb Kiprich József helyére. A meccs érdekessége volt, hogy a megsérülő Damgaard bíró helyét a 47. perctől szintén dán partjelzője, Sörensen vette át, míg utóélete, hogy a találkozó sajtóbeli megítélése és a saját klubjából behívott kék-fehér játékosok bírálata miatt neheztelő Verebes kapitány egy hónappal később lemondott.

1997-ben e napon csaknem 20 ezer néző köszöntötte a bonni piactéren Jan Ullrichot, a Tour de France kerékpáros körverseny történetének első német győztesét (akinek diadala a sportág népszerűségét esztendőkre az egekbe emelte hazájában). A fiatal bringás az előző évben – az ötszörös bajnok Miguel Indurain korszaka utáni első viadalon – második lett a meglepetésember dán Bjarne Riis mögött (akiről utóbb kiderült, hogy doppingolt), ezúttal viszont felért a csúcsra, megelőzve a francia Richard Virenque-et és a következő, 1998-as Touron őt egyedül megverni tudó olasz Marco Pantanit. A sokáig az amerikai Lance Armstrong legnagyobb vetélytársának számító Ullrich (az amerikai mögött még háromszor lett második, egyszer-egyszer pedig harmadik és negyedik) renoméján azonban sokat rontott, hogy bizony – mint a legtöbb említett és nem említett országúti kerekes élversenyző – utóbb ő is doppinggyanúba keveredett...