Bravúr: magyar salakmotoros az egyéni vb-n

Magyarországon a salakmotorozás főleg a hatvanas-hetvenes évektől vált népszerűvé, és ami nem mellékes, eredményessé is. Leginkább a keleti országrész városainak pályáin űzték lelkesen a sportágat, sokszor nagy létszámú helyszíni (sőt gyakran televíziós) közönség előtt. A különböző Volán-vállalatok támogatásával működő szakosztályokban olyan tehetségek „termelődtek ki", akik már nem is voltak annyira elmaradva a szakág hagyományos nagyhatalmainak képviselőitől, azaz a skandinávoktól, lengyelektől és a jómódú angol nyelvű országoktól (britektől, ausztráloktól, amerikaiaktól). Akadt néhány szép nemzetközi eredmény is, de a rendszerváltás nem tett jót az anyagi háttérnek, és így a kilátásoknak.

Ekkoriban történt, hogy a már veteránkorú élversenyzőnk, Adorján Zoltán elindult a vb Olaszországban rendezett 1997-es európai fináléjában. Lonigóban villanyfényes viadalon, közel 15 ezer néző előtt dőlt el, hogy a földrész 16 legjobb (és még nem GP-tag) pilótája közül ki az a kettő, aki bekerülhet a ('95-től a világbajnokságok örökébe lépő) Grand Prix mezőnyébe.

A start előtt szinte tapintható volt a feszültség, hiszen közel azonos képességű versenyzők szálltak harcba. A 36 éves, tizenháromszoros magyar bajnok – aki a nyolcvanas éveket a debreceni Hajdú Volánban, a kilencvenesek zömét pedig saját alakulatában és a lengyel profi ligában töltötte, de megfordult a brit, a német és az osztrák bajnokságban is – egy második helyezéssel mutatkozott be: a rajt utáni kavarodás végén a harmadik pozícióban találta magát, de a lengyel Krzyzaniakot megelőzve, a cseh Topinka mögött végzett.

Következő futamában Adorján szintén második lett, az olasz nemzetiségű, ám addigra már holland színekben szereplő Castagna előzte meg. A változatosság kedvéért a harmadik menetben is két pontot szerzett rutinos versenyzőnk, ekkor a lengyel Swist győzte le. A negyedik futamában „robbantott" Adorján, megnyerte az etapot, méghozzá két lengyel, Ulamek és Jacek Gollob, illetve a német Kesler előtt.

A 17. felvonásban a cseh Brhelt, a lengyel Sawinát és a hazai Maidát „osztotta le", s ezzel összesítésben 12 pontot gyűjtött. Csakúgy, mint Topinka, így a 13 pontos Castagna mögött ketten végeztek a GP-be jutást jelentő második helyen. Ezért hát különfutamban dőlt el a „nagydíjas" pozíció sorsa. A start után a magyar állt az élre, ám a cseh körről körre közelebb került hozzá. A célba viszont, ha csak centiméterekkel is, de Adorján ért elsőként, így ő jutott a világ legjobb 21 vaspapucsosa közé (éppen a következő, negyedik szezontól emelték fel a vb létszámát 18-ról 24 fősre, ami 21 állandó indulót, illetve alkalmanként 3 szabadkártyást jelentett).

A viadalt követő sajtótájékoztatón a három dobogós, Castagna, Adorján és Topinka értékelt. A 23 éves cseh azt ecsetelte, hogyan tudta a cél előtt megelőzni magyar vetélytársát, s ezért nem érti, miként dönthetett a lengyel vezetőbíró ellenfele javára. Adorján szerint viszont jogos volt az ítélet, mert bár Topinka nagyon felgyorsult a futam végére, nem előzte meg őt. A kisebb vita sem vette el azonban a magyar bajnok kedvét – boldogan nyilatkozott:

„Még mindig nem tudom felfogni, hogy sikerült... Annyi balszerencsés kontinentális döntő után végre kiharcoltam a Grand Prix-be jutást. Ez pályafutásom legnagyobb sikere!"

Itt térjünk ki a nagyszerű salakmotoros imponáló eredménylistájára, amelynek meghatározó részét bizony addigra maga mögött hagyta. Már 1985-ben vb-döntős résztvevő volt, amit a GP előtti korban még kétszer megismételt egyéniben: először, Bradfordban 14. lett, 1989-ben Münchenben 15., majd 1990-ben, ismét az angol városban 16. A két évtizede néhány évig létező Bajnokok Kupájában két 2. és egy 3. pozíciót gyűjtött, s egyszer – Miskolcon (1987) – a csúcsra is felért! Ennél is nagyobb szó, hogy a párosok küzdelmeiben 1988 és 1993 között négyszer volt vb-finalista, és a 6-7. helyek mellett 1990-ben Landshutban bronzérmet nyert Tihanyi Sándorral!

Egyszóval eleve Adorján Zoltán számított a magyar salakmotorozás koronázatlan királyának, és újabb remeklésével ismét rászolgált az örökös bajnok megtisztelő címére. Hiszen ezúttal (is) sikerült leküzdenie, hogy mint minden technikai sportban, a salakmotorozásban is a pénz az úr, márpedig a hazai viszonylatban sanyarú sorsú sportág a világ élmezőnyéhez képest – elsősorban anyagiak tekintetében – „fényévekkel" volt lemaradva. Amíg a honi versenyzők a szövetségtől szinte semmilyen juttatásban nem részesültek, addig a lengyeleknél például fejenként ötezer márkát kaptak a 21 éven aluliak vb-döntőjébe jutó csapat tagjai.... Alább a Nemzeti Sportnak adott akkori interjúját olvashatják.

– A viadalt kicsit felemásan kezdte. Három futamból hat pontot szerzett, de mivel keresztbeverések voltak, még így is az élmezőnyhöz tarozott. A mindössze hat pont nem okozott csalódást?

– Nem voltam csalódott, csak idegesített, hogy nem tudtam futamot nyerni. Talán a motorom lehetett volna gyorsabb egy árnyalattal. Csupán az olasz csapat vezetője tudta tartani bennem a lelket. Szerencsére a következő menetben megtört a jég: megnyertem az etapot.

– A keresztbeverések és az első futambeli kettős bukás hűen jelezte, milyen feszült a hangulat a résztvevők körében. Ön is így látta?

– Erre a legjobb példa, hogy az olasz Armando Castagna tizenöt éve a legjobb barátom, de ezen a versenyen fordult elő először, hogy előtte odajött hozzám, és azt mondta: most két órára felfüggesztjük a barátságunkat.

– Az olasz szurkolók hazai versenyzőként éltették a küzdelmek alatt.

– Már évek óta járok Itáliába, szinte hazai pályának tekinthetem. Elmondhatom, hogy a közönség néhány olasz motorosnál is jobban szeret.

– Gondolom, a futam óta fürdik a sikerben.

– Futótűzként terjedt a hír, szinte egyfolytában csörgött a telefonom. Ismeretlen ismerősök is gratuláltak. Mindez nagyon jólesett.

– Izgalmas végkifejlete volt a viadalnak: a Grand Prix-be jutás sorsa csak különfutamban dőlt el, ahol az ön ellenfele a cseh Topinka volt. Hogyan emlékszik vissza erre?

– Tudtam, hogy gyorsabb a motorja az enyémnél, ezért nem lehetett más a taktikám, mint hogy lestartoljam. A befordulóban elvesztettem a szemem elől, mivel az élen haladtam, ám négy körön keresztül végig hallottam, hogy ott lohol mögöttem. Azt hiszem, sportszerű voltam, amikor az utolsó egyenesben nem motoroztam ki teljesen a palánk mellé. Tudtam, hogy kívülről próbál megelőzni. Szinte hihetetlen, de centiméterek döntöttek az első helyről. A célba érkezéskor éreztem, hogy én nyertem, de Topinka annyira örült, hogy kissé elbizonytalanodtam. A magyar szurkolók tapsa és ugrálása győzött meg arról, hogy valóban én voltam a jobb. A verseny után a FIM vezérkara végignézte egy amatőr videofelvételen a befutót, ami igazolta a vezetőbíró döntését: nyúlfarknyival én érkeztem be elsőként a célba.

– Következik a Grand Prix. Mit vár ott magától?

– Egy biztos, sok függ majd az anyagi háttértől. Remélem, hogy a szövetség, Debrecen és a támogatóim mellém állnak és akkor megfelelően tudom képviselni őket. Amint adva lesznek a feltételek, célokat is megfogalmazhatok majd. Biztos, hogy nem lesz sétagalopp a hat GP-forduló. Elég megemlíteni olyan ellenfeleket, mint Billy Hamill, Greg Hancock, Jason Crump, Leigh Adams, Hans Nielsen, Brian Andersen, Tony Rickardsson, Jimmy Nilsen, Henrik Gustafsson, Peter Karlsson vagy Tomasz Gollob. Ők igazi nagymenők ebben a műfajban. Reálisan nézve úgy vélem, hogy ha a tizedik hely környékén végzek, elégedett lehetek magammal.

Azért bízunk benne, Adorján Zoltán végül úgy sem bánkódott nagyon, hogy bár a hat közül az első GP-állomáson, Prágában még a mezőny első felében zárt (11. lett), később ugyanezt már nem tudta megismételni, és a végelszámolásnál a 19. helyen kötött ki. Másrészt összesen 33-an szereztek pontot, amiből már nem olyan rossz az a pozíció, főleg hogy két másik állandó szereplőt, egy ausztrál meg egy lengyel motorost is megelőzött. És nem utolsósorban: azóta sem tudta magát egyetlen magyar sem kvalifikálni a Grand Prix mezőnyébe, sőt szabadkártyával is mindössze a másik „nagy öreg", Tihanyi Sándor indulhatott el egy-egy GP-futamon (2002, 2003)...

1957-ben e napon játszotta le tervek szerinti utolsó előtti mérkőzését ausztráliai túráján a Ferencváros, amely Vilezsál és Láng 3-3, illetve Borsos és Fenyvesi 2-2 góljával 10:2-re kiütötte Hongkong válogatottját. A többek között Mátrait, Dalnokit, Oroszt és Dékányt is felvonultató Fradi kisebb húzódása miatt ezen a meccsen pihentette az előző találkozókon remeklő Friedmanyzkyt, mivel másnap(!) Ausztrália nemzeti csapata ellen kellett kiállni. A házigazdák legjobbjainak megverése sem jelentett gondot, 6:1 lett a vége, és ezzel az FTC 13 összecsapásból 12-t megnyert (ennek során 77 gólt szeretve!), s egyedül az Austria Wientől kapott ki a két fél második egymás elleni randevúján. Másnap aztán a helyi labdarúgó-szövetség kért még egy visszavágót is (mivel az első meccsen a rossz idő otthon tartott sok szurkolót, így elmaradt várttól a bevétel) – ezen a zöld-fehérek pár nappal később már 9:2-re diadalmaskodtak... (Az előbbi statisztikák pedig értelemszerűen még tovább javultak).

1967-ben e napon a Népsportban olyasmiről jelent meg hír, aminek kiterjedtebb alkalmazása még manapság is csak vitatéma, nem pedig bevett gyakorlat. Azt ugyanis már 43 esztendeje is felismerték, hogy segíthet a technika: az olasz labdarúgás történetében ekkor fordult elő először, hogy egy tévéfelvétel szolgáltatta a vád első számú bizonyítékát egy fegyelmi tárgyaláson. A televíziósok ugyanis a szövetség rendelkezésére bocsátották azt a filmet, amelyen a kérdéses mérkőzés szerepelt, ahol a játékvezető nem torolt meg egy szándékos durvaságot. A „telerekording" bizonyított, a bírót pedig elmarasztalták. „A XX. században élünk..." – jegyezte meg erre a cikk szerzője. Mi meg azóta a XXI.-ben, és sokan még most is ellenzik a visszajátszásos technológia bevezetését az egyes esetek helyes megítéléséhez...

1977-ben e napon Vichyben a magyar lánycsapat – a sportág történetében először – Európa-bajnok lett a korosztályos asztalitenisz Eb-n az ifjúságiak között. A mieink (a Tolnai Vörös Lobogóból Balogh Ilona, továbbá Bogyó Katalin, illetve az ugyanezt a címet öt évvel később felnőttként is elnyerő Oláh Zsuzsa és Szabó Gabriella – utóbbi hárman a Statisztika tehetségei) az elődöntőben 3:0-ra kiütötték a Szovjetuniót (pedig Valentyina Popova is játszott az ellenfélnél), majd a finélában 3:1-re Svédországot is. Két bronzérmet is szereztünk: a serdülőknél mind a fiúk, mind a lányok az elődöntőben buktak csak el – aztán a harmadik helyért (pusztán a következő Eb csoportbeosztása miatt) lejátszott találkozón is veszítettek, de a dobogóra így is felállhattak.

1987-ben e napon az Egyesült Államok országos úszóbajnokságán Clovisban új világrekordot ért el Janet Evans, aki 800 méter gyorson 8:22.44 perces idővel nyert. A régi csúcsot (8:24.62) az ausztrál Tracey Wickham tartotta, még 1978 óta. Az örökét átvevő, mindössze 15 éves amerikai (aki az év úszónője lett, akárcsak 1989-ben és 1990-ben) a következőt mondta sikere után: „Nem gondoltam világrekordra. A célom az első két hely valamelyikének megszerzése volt, mert azok jogosítanak a részvételre a csendes-óceáni társág augusztus közepi bajnokságán." Eredményét az NDK-beli Anke Möhring ugyan néhány héttel később majd' három másodperccel megjavította, ám a következő esztendőben – amikor a hosszú távok uralkodónőjeként három ötkarikás aranyat nyert Szöulban (és a 800-ast majd meg tudta védeni Barcelonában!) – Evans erre is rátett mintegy két és fél másodpercet, aztán 1989-ben újabb egyet, és ez a 8:16.22-es idő (saját nagyszerűségén túl a keletnémet „élsportoló- és doppinggyárak" bezárása révén is) korszakosnak bizonyult: 19 éven át, a pekingi olimpiáig fennmaradt!

2007-ben e napon az ügyvédi kamarához fordult jogi tanácsért Gabriel Heinze, a Manchester United argentin hátvédje. A játékos azért szánta magát erre a lépésre, mert mindenképpen el akarta hagyni a Premier League címvédőjét. Az MU ugyanis a Liverpool 6.8 millió fontos ajánlata ellenére sem akarta elengedni a futballistát az egyik legnagyobb hazai riválisához – és bármit is mondtak a jogászok a bekknek, ez nem is változott. Más kérdés, hogy egy hónappal később (Beckham és Van Nistelrooy után) Heinze lett a „vörös ördögök" történetének harmadik labdarúgója, akit – négy évre, 8 millióért – a Real Madridnak adott el a United.