Tour-tragédia: Casartelli halálos bukása

A pihenőnap után 1995. július 18-án 129-en vágtak neki a Pireneusokba vezető, Saint-Girons és Cauteres-Pont d'Espagne közötti 206 kilométeres cikkcakkos útnak. Akkor még mindenki jókedvű és derűs volt. S bár ebben a sportágban az összes szakasz magában hordozza a balesetek lehetőségét, arra még rémálmaiban sem gondolt senki, hogy tragikus fordulatot vesz a 82. Tour de France.

Az etap elején, miután már maguk mögött tudhatták az első, 1069 méter magas csúcsot, a 34. km-nél az olasz Fabio Casartelli nagy lendülettel gurult lefelé a hegyoldalon, amikor egy kanyarban elesett. Az itáliai versenyző további öt kerekest sodort magával. Az olasz Giancarlo Perini, a francia Dante Rezze, a német Dirk Baldinger, a belga Johan Museeuw és a holland Erik Breukink kisebb sérülésekkel megúszta az esetet, a fejét a kőszegélybe beverő fiatal tehetség azonban vérbe fagyva, mozdulatlanul ottmaradt az úttesten. A mentőhelikopter pillanatokon belül megérkezett, és az eszméletlen sportolóval elindult a tarbes-i kórházba.

Néhány órával később érkezett a váratlan és tragikus hír: a Motorola 25 éves kerekese belehalt a sérüléseibe. „A szíve már a kórházba szállítás során többször megállt. Az orvosok sem tudták megmenteni az életét" – mondta Jean-Marie Leblanc, a Tour versenyigazgatója.

Casartelli személyében a sportág az 1992-es barcelonai olimpia egyéni országúti bajnokát gyászolta, aki a következő esztendőben csatlakozott a profik táborához (az Ariostea nevű teamhez), és halála évében szerződött a ZG-Mobilitől az amerikai Motorola-csapathoz. Ekkor indult másodszor a francia körversenyen, és egy erős istálló tagjaként már terveket is kezdett szövögetni (összetettben amúgy a mezőny harmadik harmadában foglalt helyet). Számára azonban túl hamar jött el a végső finis...

Az, hogy halálos áldozatot követel a Tour, nem volt teljesen új a viadal akkor 82 éves történetében, a versenyzők tudatában mégsem volt benne ekkora veszély lehetősége. Ez csupán a harmadik olyan eset volt, amikor menetközben ért kerékpárost halálos baleset: hatvan évvel korábban a spanyol Francisco Cepeda egy kisebb szakadékba zuhant, és néhány nappal később belehalt a sérüléseibe, míg 1967-ben a brit bajnok, Tom Simpson a szörnyű hőségben a végkimerülésig hajszolta magát. A feketelista a motorolás olasz fiú nevével bővült, és e tragikus esemény hatása másnap végig érezhető volt. 

Fabio Casartelli kedden halt meg, a Tour mezőnye pedig (a versenyzők, a barátok, a honfitársak) szerdán adóztak az emlékének – először is egy perc csönddel a rajt előtt a Pireneusok egyik gyöngyszemében, Tarbes-ban. Az általában vidám, színes forgatag jellemezte start ezt leszámítva is visszafogott volt, a fölvonuló dzsesszbandák sem játszottak, aztán később, a nagyon hosszú és kimerítő 237 km-es szakaszon sem rendeztek úgymond tűzijátékot az indulók.

Az első sprinteket és a hegyi részhajrákat pedig mintegy ajándékkánt a Motorola-istállónak, közelebbről legtöbbször az ifjú Lance Armstrongnak, az elhunyt kerekes korábbi szobatársának, a később legendássá váló amerikainak adta a mezőny. A pontszerzős részhajrák külön prémiumot is hoztak a gyorslábúaknak, és közös döntés szerint az e napi nyereménydíjakat egyöntetűen a Casartelli család támogatására létrehozott alapítvány javára ajánlották fel. Az összeget utóbb a Tour-szervezők, illetve számos magánszemély is megtoldotta.

A hőség ezúttal igen emberes métereket öltött, sokak véleménye szerint olyan volt, mintha egy kemencében kellett volna hajtani. A résztvevők jobbára végig együtt maradtak, és csupán hegyről lefelé rázódtak széjjel. A napi penzumban három nagyobb hegymászás szerepelt, és a fáradt lábak, elgyötört szívek derekasan birkóztak a nehézségekkel. Aztán tíz kilométerrel Pau előtt a karaván élére állt az összes versenyben lévő Motorola-tag, és szomorúan, lehajtott fejjel, bal karjukon a gyász fekete szalagját viselve hajtottak be a célba. A mezőny 15 másodpercnyi távolságból követte őket. Így búcsúztak Fabio Casartellitől, aki egy nappal korábban még velük együtt indult el a számára végzetes úton.

Utóbb kisebb vita bontakozott ki halálának okáról. Orvosi ellátása villámgyors és kielégítően szakszerű volt, ezért többen is azt állították, hogy ha a már akkoriban is létező modern biciklis fejvédőt használja, túlélhette volna a fejét érő fatális ütést. Mások szerint viszont nem ezen múlt, mert nem azon a részen találta el a szegélykő. Mindenesetre a tragédia közelében, a Col de Portet d'Aspet-n napórával egybekötött szoborkompozíció áll Casartelli emlékére, akinek nevét viseli 1997 óta a Tour legjobb fiatal versenyzője által (1975 óta) évenként elnyerhető díj is (olyan későbbi csillagok érdemelték ezt ki, mint Jan Ullrich vagy Alberto Contador, a legutóbbi kettőt pedig Andy Schleck kapta).

Zárszóként pár szó magáról az 1995-ös viadalról. Három nappal a borzasztó bukás után Armstrong nyerte meg az aktuális etapot, és az égre felemelt kézzel emlékezett meg elhunyt csapattársáról. A körverseny végén pedig magabiztosan lett első a 8. szakasz óta végig élen álló Miguel Indurain, aki ebben az esztendőben aratta ötödik, egyúttal utolsó Tour-győzelmét.

1945-ben e napon Gallowich Tibornak, futballválogatottunk háború utáni első szövetségi kapitányának tollából jelent meg átfogó értékelés az NB I előző hétvégi találkozóiról. Az újságíróként is dolgozó kritikus szakember a következőket írta a Millenárison 6000 néző előtt lejátszott Zuglói MaDISz–Kispest meccsről: „A Kispesttől nem azt vártuk, hogy az utolsó percekre és a szerencsére bízza mérkőzéseinek megnyerését. Az újjászületett Kispest ennél sokkal-sokkal többet ígért. Elbizakodottság? Fölényeskedés? Egyik sem méltó a klub hagyományaihoz. A piros-fekete színek köteleznek. Puskásék, Mészárosék, Olajkárék és a többiek örökre el akarják játszani a legnagyobb dicsőséget, a magyar színek képviseletét az elkövetkező nemzetközi csatákban?..." Tudni kell: a zuglói kiscsapat már 4:1-re vezetett, és a második góljuk után fergeteges ostromba kezdő vendégek onnan fordítottak 5:4-re – a döntő gólt a 89. percben szerezve. Persze nem valószínű, hogy az elbizakodottság vádja a még csak 18 éves Puskásra vonatkozott, aki néhány hétnyire volt ekkor élete első válogatottbeli szereplésétől, és még nem ő számított a legfőbb húzóembernek csapatában (nem is lőtt gólt ezúttal, és az egyéni értékelés sem tért ki rá).

1965-ben e napon igen pikáns módon teremtődtek meg a feltételei egy mára már a múlt ködébe vesző alapvetésként kezelt magyar sportsikernek: női kézilabda-válogatottunknak ugyanis, amely ebben az esztendőben megnyerte a világbajnokságot, előbb selejtezőn kellett kivívnia a részvétel jogát a vb nyolcas mezőnyébe. Az itthoni 6:4-es siker után Rostockban a 3000 nézője „harsogó buzdításától" támogatott NDK szinte végig vezetett, és már a második percben ledolgozta a Budapesten összeszedett kétgólos hátrányát. A találatok felváltva estek, és sok kiállítás tarkította a kemény játékot. 4:4 után azonban a keletnémetek voltak eredményesek, majd miután Schmidtné egy perccel a befejezés előtt kihagyott egy hétméterest, a házigazdák a kipattanót megszerezve indított ellentámadásból 6.4-re alakították az eredményt. Ezzel 12:12 lett a párharc összesítése, és mivel érdekes módon akkor még nem ötlöttek ki jobb megoldást, a két csapatkapitány részvételével megtartott sorsolással dőlt el, ki legyen a továbbjutó. Bár a két meccs alapján megérdemeltnek volt mondható a nekünk kedvező szerencse, azért mégiscsak különös „előjátéka" volt ez a későbbi nagy magyar sikernek...  

1975-ben e napon jelentős hátrányba került a magyar csapat Prágában a csehszlovákok elleni tenisz DK-találkozó első két egyese után. A már előző napon megkezdett mérkőzésen feltörekvő fiatal éljátékosunk, Taróczy Balázs az ötödik játszmában 6:7-re állt, amikor sötétedés miatt el kellett halasztani a befejezést. A folytatásban sajnos a háromszoros Grand Slam-győztes (kétszer Párizsban, egyszer Wimbledonban nyert) Jan Kodes már könnyen behúzta az egyetlen hiányzó gémet. A másik összecsapáson Baranyi Szabolcs négy szettben maradt alul Jirí Hrebeccel szemben. Amint az várható volt, a végeredmény sem nekünk kedvezett, mert a párosok küzdelmében a bátortalanul, önbizalom nélkül játszó Taróczy, Machán Róbert duó 6:3, 6:3, 6:4-re kikapott a Kodes, Hrebec kettőstől. A zárónapi két meccsnek már nem volt tétje, de míg Baranyi Kodestől is vereséget szenvedett, Taróczy szép győzelmet aratott Hrebec ellen – vagyis a papírformának megfelelően Csehszlovákia kerekedett felül (4:1-re), és ezzel bejutott a DK európai B-zónájának franciák elleni döntőjébe.

1985-ben e napon a hagyományos Aranykalász-kupa nemzetközi U16-os ifjúsági labdarúgótorna helyosztóin Magyarország megszerezte a bronzérmet, miután Ziegler János csapata Ráckevén a 3. helyért lejátszott találkozón 3–0-ra megverte Jugoszláviát (melynek soraiban olyan későbbi sztár is szerepelt, mint Vladimir Jugovics). A mieinknél pályára lépett többek között a néhány évvel később sokszoros felnőttválogatottságig jutó Bánfi János is. A győzelem a Szovjetunióé lett (az együttesben a '94-es vb majdani gólkirályával, Oleg Szalenkóval!), miután a döntőben 3–1-re felülmúlta az NDK-t. Még egy nevet emeljünk ki: az 5. pozícióban záró románoknál rúgta a labdát Florin Raducioiu is, aki keleti szomszédunk kilencvenes évekbeli nagycsapatának kiváló csatára lett utóbb.  

2005-ben e napon Brazília duplázott röplabdában: néhány héttel azután, hogy az ország férfiválogatottja zsinórban harmadszor élen végzett a világligában, ezúttal a nők nyertek ismét a Grand Prix-nak hívott, a szebbik nem számára kiírt, hasonlóan rangos sorozatban. A szendai hatos döntő utolsó napján dőlt el az az évi bajnok kiléte, hiszen az egyaránt három győzelemmel és egy vereséggel álló selecao és az olasz együttes csapott össze. A nyolcezres közönség remekül szórakozott, mivel az első négy szett mind kiélezett, szoros küzdelmet hozott (a negyedikben például csak 29:27-re tudtak felülkerekedni az itáliaiak), éppen ezért volt meglepő, hogy az ötödik játszmát pillanatokon belül, 11 perc alatt behúzták a dél-amerikaiak. Az ezüstérmes szintén nem változott egy esztendő alatt, a bronzérem viszont ezúttal a kínaiaknak jutott, akik az ötödikként záró házigazda Japánt verték meg simán. A negyedik Kuba, a hatodik Hollandia lett. A brazil nőkről még annyit, hogy ritka jó szériában vannak manapság: az utóbbi hat kiírásból ötben diadalmaskodtak (mi itt a másodikról emlékeztünk meg), valamint Pekingben az olimpián sem akadt náluk jobb. (Férfigárdájuk hétből hatnál tart az utóbbi esztendőkben, és bár az ötkarikás játékokon be kellett érnie a dobogó második fokával, az előző vb-t és a világkupát elhódította.)