A kitartás csodája: a legrendíthetetlenebb olimpiai bajnokunk

A legérdekesebb és legnehezebb céllövő számban, az ötalakos gyorspisztolylövésben szerezte meg Takács Károly az 1948-as londoni olimpia ötödik magyar aranyérmét. Kitűnő reflexszel és idegekkel kell annak rendelkeznie, aki ebben a versenyben meg akarja állni a helyét. A küzdelem öt embernagyságú célalakra folyik 25 méterről. Ezek körökkel vannak ellátva: a szív a 10-es, közvetlenül mellette van a 9-es, stb. A kezek és lábak 4 kör találatot jelentenek.

A versenybíró a sportoló „kész" bejelentése után a lövővel szembefordítja az öt célalakot, amelyek aztán a megszabott idő leteltével villanykapcsolásra oldalra fordulnak, és ezáltal már lehetetlenné válik az eltalálásuk a megkésetten tüzelni próbálkozók számára.

A lőidő az első ötlövéses sorozatban 8 mp, majd a másodikban 6 mp alatt kell mind az öt célalakot eltalálni. A harmadik szériában már csupán 4 mp áll a lövő rendelkezésére, tehát egy-egy alaknál a célzásra és a lövésre együttesen 8 tizedmásodperc jut. A fenti módon elvégzett három sorozatot még háromszor meg kell ismételni, és az így megtett összesen 60 lövéssel fejeződik be egy-egy induló feladata.

A verseny elsősorban a célalakok eltalálásra megy, és csak másodsorban az elért körök számára. Az a lövő, aki 60-ből 60-szor talál, a körök számára tekintet nélkül megelőzi azt, aki csak 59-szer találta el a célalakot, még ha az utóbbinak a körszáma bármennyivel is felülmúlná a 60 találatos lövőét. Egyenlő találat esetén viszont a körök száma dönti el a helyezési sorrendet. Komoly lőtudás, nagy biztosság, gyorsaság és tökéletes idegek kellenek mindehhez.

Takács Károly 286 körrel került az első nap után holtversenybe a svéd Ullmannal, rajta kívül pedig legerősebb ellenfelének az argentin világbajnok Valiente (285-öt lőtt) és a finn Heusala (283-mal negyedik) ígérkezett. A második versenynapon Takácson már nem látszott az idegesség, teljesen nyugodtan, higgadtan lőtt, és ezt megmutatta az eredménye is. Az egész szabadnapos magyar tábor kint szurkolt a lőtéren a népszerű Takinak, és ez még jobban lelkesítette őt.

Takács első sorozata 49 volt, utána két 50-es széria jött. A következő sorozatnál, a 8 mp-esben ismét 50-et lőtt, a 6 mp-esben viszont mielőtt bejelentette volna a tűzkészültségét, a fegyver elsült. Nagy tanácskozás indult meg, hogy mi történjen ezzel a sorozattal, végül a döntőbíróság úgy határozott, hogy Takácsnak lehetőséget ad az ismétlésre. A döntés előtt a Magyar Olimpiai Bizottság több tagja is odaérkezett, és szabálykönyvekkel bizonygatták, hogy ilyen eset miatt a sorozat eredményét megsemmisíteni nem lehet.

Takács utolsó két sorozata 48 és 47 volt, összesen 294 kör, az előző napi teljesítményével együtt az összeredménye 580 kör. A végén végleg megnyugodtak a kedélyek, amikor Happen tengernagy, a versenybíróság elnöke hivatalosan is közölte, hogy Takács vitás sorozata is érvényes, így tehát olimpiai és világcsúccsal ő az ötkarikás bajnok! A második kilenc kör hátránnyal Valiente (571), a harmadik a svéd Lundquist (569), a negyedik Ullman (564) lett.

A verseny után azonnal beszéltünk a győztessel, aki a következőket mondta: „Az első nap gyengébben kezdtem, ideges voltam, ez volt életem második nagy nemzetközi viadala. Ezért volt akkor még olyan szoros az eredmény. Ma már belejöttem, otthonosabban éreztem magam a lőtéren, és nagyon sokat segített az is, hogy sok magyar szurkolt nekünk. Nem feledkezem meg Tatáról sem, és megállapíthatom, hogy az ottani edzések nélkül aligha szerepeltem volna ilyen jól."

Az angoloknak nagyon tetszett Takács nyugodt küzdőmodora és fölényes biztossága. A verseny után valósággal megrohanták és elhalmozták dicséretekkel. Egyöntetű megállapítás szerint kimagaslott a mezőnyből!

Szürke, borongós volt az ég este fél hétkor a Wembley Stadion felett, de mi mégis úgy láttuk, mintha kisütött volna a nap. A hatalmas hirdetőtáblán Takács Károly nevét olvashatta mindenki. A magyar lobogó lengett legmagasabban és az emelvényen ott állt ő az első helyet jelentő legmagasabbik helyen. Amikor Edström (a NOB svéd elnöke – a szerk.) kezet fogott vele, a sajtó képviselői közül többeknek feltűnt, hogy Takács a bal kezét nyújtotta.

– Ni – mondta egy angol újságíró a másiknak –, bal kézzel fogott kezet. Ez talán valami magyar szokás.

– Nem uram – szóltam közbe –, a mi világbajnokunknak nincs jobb keze. Félkezű. Azaz csonka a jobb keze. Bal kézzel lő, és azt használja kézfogásra is.

– Oh – mondta az angol –, akkor szerencse, hogy nem azt a kezét vesztette el, amelyet a lövéshez használ.

– Nem uram – válaszoltam. – Takács jobbkezes volt, amikor egy robbanás következtében elvesztette a jobb kezét.

– Milyen csodálatos – ámuldozott az angol újságíró. – El tudom képzelni, hogy milyen sokat gyakorolt, amíg meg tudott tanulni bal kézzel lőni.

– Sérülése után fél év múlva Takács már bal kézzel lőtt a világbajnokságon – mondtam.

Erre már nem kaptam választ, de meglepetést láttam az angolok arcán. Szinte már közhely Takácsot az erő csodájának, az emberi magasra törésnek, szorgalomnak, kitartásnak egész csodálatos példájául emlegetni. Valósággal legendába illő történet, ahogyan ez a fekete, mokány ember eljutott az olimpiai aranyéremig.

Takács Károly már 14 éves kora óta kedvet érzett a céllövéshez. Akkor kispuskával kezdett versenyezni, majd 19 esztendősen áttért a pisztolyra. Kedvenc sportja miatt választotta életpályájának a katonaságot. Hamarosan a legjobb magyar versenyzők közé került. Kitűnő volt a célpisztolyban, de az igazi száma az automatapisztoly-lövés maradt. Már több sikert, hazai győzelmet mondhatott magáénak, amikor 1938-ban Veszprémben szörnyű szerencsétlenség érte: gyutacsrobbanás következtében elvesztette a jobb kézfejét.

Más embert lelkileg talán tönkretett volna ez a tragédia, de Takácsot nem ilyen fából faragták. Alighogy felgyógyult, ismét azonnal edzéshez látott. Addig nem volt balkezes, most azzá kellett lennie. Hihetetlen szorgalommal egy év múlva már ott tartott, hogy 1939-ben a luzerni világbajnokságon, ahol a magyarok győztek a hatalakos pisztolylövésben, ő is az együttes tagja volt. Attól kezdve állandóan újra az élen járt.

Egyik legemlékezetesebb versenye az 1947-es Balkán-játékok volt, amikor Belgrádban 44 körrel előzte meg a második helyezettet. A hivatásos fegyvermester alhadnagy erre az olimpiára nagy szorgalommal és akarással készült. Láttuk Tatán, amikor saját kezével építette a lőpályát, és nem lehetett olyan idő, amelyben ne tartott volna edzést, mert hozzá akart szokni az időjárás minden változatához.   

Takács egy acélember, akit semmiféle szerencsétlenség nem tud a földre dönteni, és most, 38 éves korában eljutott a legnagyobb emberi teljesítmény szédítő csúcsára.

„Azt hiszem, elsősorban a szorgalomnak köszönhetem a sikert – mondja a londoni kollégium egyik szobájában. – Úgy gondolom, nem vagyok különösen tehetséges. A komolyság és szorgalom szerintem fontosabb a tehetségnél. Talán vannak adottságaim, hogy éppen céllövő lettem, és éppen ebben a sportágban szerepelek. Itt biztosnak kell lennie a versenyzőnek, de az akaraterő mindennél lényegesebb. Akarni kell tudni, de még az akarást is akarni kell! Az embernek önmagában rendben kell lennie, tudnia kell az egyes mozzanatokat, amelyek egymás után következnek. El kell határoznia, hogy hol lő a tízes táblába, lehúzza-e a lövést és nem késik el. Itt csak biztosra lehet menni. Akiben nincs akaraterő, pontosságra való törekvés, az ne menjen céllövőnek."

Beszélünk arról, hogy milyen apróságokból tevődik össze a siker, illetőleg a bajnokság. Takács alhadnagy bajtárs, azaz bocsánat, most már főhadnagy bajtárs így vélekedik:

„Azt mondják, hogy a versenyző elsősorban a saját hiúságának kielégítéséért küzd. A saját kedvéért törekszik sikerre. Bizonyos fokig, de csak egy bizonyos fokig ez így is van. Mondjuk odahaza a kerületi vagy a magyar bajnokságban. Ám amikor ott álltam a győzelmi emelvényen, akkor ez már nem volt személyes ügy, ez már nemzeti ügy volt. Nem Takács Károly állt akkor ott, hanem egy magyar ember, akinek a nevét sem tudják kiejteni, de azt, hogy Hungary, már megtanulták."

Ha az ember megnézi Takácsot, érzi azt a hihetetlen akaraterőt, ami benne van. Arca csupa nyugalom, hatalmas álla csupa erő. Megkérdeztem tőle, hogy milyen hangulatban írta meg a verseny előtti délután az emlékezetes rádiónyilatkozatát, amelyet aztán a versenyt követően, miután megnyerte az olimpiai bajnokságot, el is mondott. Mosolyog: „Biztos voltam benne, hogy megnyerem. Tőlem győzelmet vártak. Aki odahaza 591-et lő edzésen, annak győznie kell kint. A verseny előtt volt időm bőven, ezt a nyilatkozat megírására használtam fel. Tudtam, hogy utána erre már nem lesz időm, és én nem szeretek kapkodva beszélni."

Természetesen megkérdeztem tőle azt is, hogy milyen lelkiállapotban volt az alatt a fél óra alatt, amikor a zsűri azon tanácskozott, mi legyen vele. „Nem állítom, hogy teljesen nyugodt voltam – felelte –. Tudtam, hogy az olimpiai bajnokságról van szó. Mégsem szóltam egy szót sem. Vártam, hogy mit döntenek. Nem beszéltem senkivel, nem vitáztam. Az egyik svéd zsűritag el is árulta, hogy nagy hatást tett rájuk ez a magatartásom. Más talán hadonászott volna, pisztollyal verte volna az asztalt, kiabált volna. Én kiürítettem a tárat, kivettem a töltényeket.

Amikor megmondták, hogy még egyszer lőhetek, már nyugodt voltam teljesen, 49 és 47 kört értem el. Akkor odajött hozzám az az argentin, akinek a kedvéért óvtak, és gratulált. »Aki ilyen körülmények után így tud lőni, az megérdemli az olimpiai bajnokságot« – mondta. Még azt is bevallotta, hogy ő ilyen huzavona után képtelen lett volna lőni."

Takács Károly azonban tudott. Pontosan meglőtte azt, amennyi az olimpiai aranyéremhez szükséges volt, aztán felolvasta a rádióban azt a szöveget, melyet pontosan, rendesen elkészített aznap délután a verseny előtt. Végül megkérdeztem tőle, mit üzen a magyar sportolóknak. „Tanuljanak meg akarni, mert akarni annyit jelent, mint célt érni" – hangzott a válasz.

S a sikerrecept (nála) valóban működött: 1952-ben Helsinkiben ismét ötkarikás bajnok lett, és ismét felolvashatta előre megírt győzelmi nyilatkozatát...

1968-ban e napon a dpa német hírügynökség közölte Gavril Korobkovnak, a nemzetközi szövetség (IAAF) szovjet alelnökének nyilatkozatát, amely szerint célszerű lenne minél hamarabb világbajnokságokat rendezni atlétikában is (Európa-bajnokságok már 1934 óta voltak). Sajnos e helyes felvetés megvalósulására még sokat kellett várni, hiszen csupán tizenöt évvel később, 1983-ban Helsinkiben került sor a sportág első vb-jére. És nem az olimpiák közti páros esztendőkben, ahogy a sportvezető javasolta, hanem páratlanokban, kitérve a kontinensbajnokságok elől (is).

1978-ban e napon jókora világcsúcs született Edmontonban, a brit Nemzetközösségi Játékokon. Női 800 méteres gyorsúszásban az a két ausztrál versenyző vívott nagy csatát, aki egész év folyamán sorra döntögette a rekordokat. Michelle Ford vezetett 2–1-re e téren, és az előfutamok során is nagyon megközelítette Tracey Wickham csúcsát (ekkor tudniillik 8:30.53 perccel már az utóbbi állt az örökranglista élén), ám riválisa a veszélyt érezve a döntőben igencsak összeszedte magát, és hatalmas küzdelem után majdnem hat másodpercet faragott korábbi legjobbjából: 8:24.62. Így lett köztük 2–2 az állás (1978-at tekintve) – aztán pillanatokon belül jött a nyugat-berlini vb, amelyen Wickham 400-on (világrekorddal) és 800-on is aranyérmes lett. A leglényegesebb siker azonban riválisának jutott, aki vele ellentétben nem hagyta magát rábeszélni a moszkvai olimpia bojkottjára (Ausztráliából aki akart, részt vehetett), és az egyetlen, szocialista blokkon kívüli női egyéni aranyérmesként ő (mármint Ford) diadalmaskodott 800 méter gyorson. Hasonló dicsőség honfitársának sosem adatott meg...

1988-ban e napon a következőket jelentette ki a kanadai országos atlétikai bajnokság, egyben olimpiai válogató előtt álló Ben Johnson: „Fizikailag teljesen rendbe jöttem, technikai gondjaim sincsenek, készen állok a versenyzésre, akár Carl Lewis ellen is" – amihez edzője, Charlie Francis annyit tett hozzá: „Ben visszanyerte az erejét és gyorsaságát. Ha így folytatja, Szöulban a világcsúcsát is képes lesz megdönteni." Nem a próféta szólt a trénerből, hanem az, hogy ő is tudhatta: a 9.83 mp-cel az előző év óta 100 méteren rekorder vágtázó telis tele volt doppinggal, ami aztán az emlékezetes lebukását okozta az ötkarikás játékokon elért győzelme és újabb csúcsa (9.79) után (utóbb persze hivatalosan mindkét említett nagy eredményét megsemmisítették) Egyelőre mindenesetre a makacs sérülése miatt beiktatott több hónapos kényszerszünetből az ob-n – igaz, a megengedettnél erősebb hátszéllel – 9.90-es, fenyegetően remek idővel tért vissza a legrövidebb sprinttávon.

1998-ban e nap nem a mienk volt a futballpályákon... A bajnok Újpest Athénban felkészülési mérkőzést vívott a Ferencváros UEFA-kupa-selejtezőbeli ellenfelével, és 4–0-s vereséget szenvedett az AEK-tól – igaz, tartalékos felállásban. Kiss László, a Fradi pályaedzője (Nyilasi Tibor segítője) azt szűrte le a látottakból, hogy meg lehet verni Dragan Sztepanovics alakulatát, de a továbbjutási esélyek reális megőrzéséhez legalább kétgólos előnyt kell kiharcolni a budapesti odavágón. Ez a „kívánsága" végül teljesült is, bár a 4–2-es diadal a kapott gólok száma miatt nem tűnt megnyugtatónak. Ráadásul két héttel később kiderült, hogy nem is ezen múlt, mert az athéniak a görög fővárosban az FTC-t is 4–0-ra verték el (és búcsúztatták ezáltal)... Visszatérve 5-ére. A DVSC-Epona az Intertotó-kupában fogadta a Ruch Chorzówot, és hazai pályán 3–0-ra kikapott a 4–0-s összesítéssel továbblépő lengyelektől. Azaz a nap mérlege: nulla rúgott, hét kapott gól. A hétvégén a bajnokságban aztán Várhidi Péter együttese 3–2-es győzelemmel „vigasztalódott" a két szerdai vesztes csapat egymás elleni meccsén (Újpest–Debrecen), de amikor eljött a nemzetközi megméretés, a lilák is (megint) beleszaladtak a „négyes átokba": 4–0-ra kikaptak a BL-selejtezőben a Sturm Graz vendégeként (az itthoni meccsen pedig majd már „csupán" 3–2-re...)

2008-ban e napon jelent meg az az interjú a L'Équipe sportlapban, amelyben elismerte hibáját Raymond Domenech, a francia futballválogatott szövetségi kapitánya – szerinte az volt a baj, hogy hallgatott másokra... „A saját fejem után kellett volna mennem még az olyan esetekben is, amikor mindenki más véleményen volt" – mondta többek között a szakember, aki ekkor nevezte először kudarcnak a nyári Eb-szereplést (a világbajnoki döntős csapat győzelem nélkül, 1–6-os gólkülönbséggel esett ki a csoportkör után). Domenech szerint „nem volt önmaga", hagyta elkényelmesedni az embereit, és rossz döntésnek tartotta, hogy Patrick Vieirát sérülten is elvitte az osztrák-svájci közös rendezésű tornára. Fogadkozott továbbá, hogy továbbra sem lesz bólogatójános. „Aki azt gondolja, hogy egy edzőt, különösen engem, irányítani lehet, az vagy bolond, vagy részeg. Megvan az elképzelésem arról, hogyan működik egy csapat, és többé nem követem el azt a hibát, hogy letérek a saját utamról" – mondta a népharag ellenére a posztján tartott kapitány. Azóta az idei vb-n azt is megláttuk, hová vezet Domenech útja...