A totális maximalizmus grandiózus gálája

A szervezőbizottság tagjai megadták a módját a megnyitónak, amit már a sajtó számára kiadott 59 oldalas forgatókönyv is előrevetített. A látvány alapján aztán indokoltnak tűnt azon is morfondírozni, vajon mennyibe kerülhetett ez nekik. Az összeg természetesen nem volt publikus, de hírek szerint több mint százmilliót tett ki – nem jüanban, dollárban... Aznap éjszaka azonban aligha akadt olyan kínai, aki – kicsit elgémberedve – ne úgy állt volna fel a székéből vagy éppen a televízió elől, hogy: „Na, most aztán megmutattuk a világnak, ez aztán minden pénzt megért!"

A két perc híján három és fél órásra tervezett, végül bő négyórásra nyúló ceremónia 75 perces „előjátékkal" indult – a két hangulatfelelős akkora show-t kerekített, hogy volt, aki azt hihette, ezt már nem lehet felülmúlni. Ugyan...

Ráadásul ez mindjárt az elején nyilvánvaló lett, amikor a zsúfolásig megtelt arénában helyet foglaló szerencsések (köztük több mint száz állam- vagy kormányfő) és majd' négymilliárd tévénéző láthatta, ahogy a létesítmény tetején körbeszaladó tűzijátékot követő visszaszámlálás után lenyűgöző kép bontakozott ki: az egész stadiont katonás rendbe állított hatalmas aranyszínű dobokon játszó 2008 kínai fiatalember népesítette be. A Fu formációként ismert társaság rendkívül összecsiszolt mozgásával és hangzásával kápráztatta el a nagyérdeműt, az ember időnként libabőrös lett, olyan egységben ütötték a ritmust sötétben is világító dobverőikkel.

Elérkeztünk 2008. 08. 08-án helyi idő szerint este 8 óra 8 perchez, és a helyiek szerint mágikus szám kiteljesedésének jegyében ekkor szimbolikusan is kezdetét vehette a műsor – egy tűzijátékból formálódó lábnyom érkezett a városon át a stadion légterébe, ahová a nyári játékok sorszámát jelképező huszonkilencedik lépéssel jutott el. Ott pedig egy éteri ezüst színben csillogva lebegő olimpiai ötkarika vette át a helyét.

Az 56 kínai nemzetiséget képviselő, népviseletbe öltözött gyerekcsoport hozta be az ország nemzeti lobogóját, miközben egyik társuk gyönyörű hangon énekelt. A Népi Felszabadító Hadsereg nyolc daliája pedig felhúzta azt a bizonyos zászlót, természetesen a himnusz kíséretében. A helyiek még nagyobb örömére Hu Csin-tao, a Kínai Népköztársaság elnöke is figyelemmel kísérte a műveletet, és Jacques Rogge NOB-vezér oldalán mosolyogva integetett is.

Következett a szokásos kulturális rész, az ugrás a múltba: a csodás keleti hagyományok és találmányok elevenedtek fel hasonlóan tetszetős koreográfiával, úgymint a papírkészítés, a nyomtatás, a porcelán, az agyaghadsereg, a Selyemút, a kínai opera vagy az iránytű. Mint kiderült, nemcsak a főpróba, az előadás is remekül sikerült – bár ez annak fényében nem meglepő, hogy a 15 ezer szereplő több mint egy éve készült erre az előadásra

Hogy mekkora intenzitással, arra csak egy példa: megesett, hogy a harcművészeti bemutató 2008 résztvevője – 170 centis (ez a magasságuk) figurák tetőtől talpig törtfehérben – két nappalon és egy éjszakán át gyakoroltak egyhuzamban... „Száz évben egyszer van ilyen esély, nem csoda, hogy aki ezt megkapja, mindent megtesz azért, hogy kihasználja" – tette érthetővé az egyik saolin templom növendéke, miért nem panaszkodtak fáradtságra.

Éppenséggel a kínai űrprogram reklámjául szolgálhatott, amikor monumentális földgolyó jelent meg a küzdőtér közepén – az oldalán táncosok tekeregtek kötélen, miközben a gömb a színét is váltogatta –, valamint egy szkafanderbe bújtatott férfit is „felreptettek" a légtérbe. Az asztronautának jó melege lehetett, hiszen a lelátón még a trikóban és sortban ülőkről is ömlött a víz...

Az olimpia hivatalos dalának (You and Me) eléneklése után jöhetett a nemzetek ünnepélyes bevonulása, amely a görögöktől kezdve a házigazdákig bezárólag 204 országot érintett, és több mint két órát vett igénybe! No, ez nem is meglepő, ha csak a három legnagyobb sportolói küldöttség méretét nézzük: Oroszország 467, az Egyesült Államok 595, Kína pedig 639 versenyzővel nevezett Pekingre. A magyar csapatot, amely 83-as sorszámmal lépett színre, 169 indulónk képviseletében Kammerer Zoltán háromszoros ötkarikás bajnok kajakos vezette.

Rogge és a kínai szervezőbizottság elnökének beszéde után Hu Csin-tao államfő a megszokott szabványformulával hivatalosan is megnyitotta a 2008-as játékokat, majd nyolc egykori kiváló sportoló körbevitte az olimpiai ötkarikát ábrázoló zászlót. Felcsendült az olimpiai himnusz, majd a már említett délceg kínai katonák felvonták a NOB lobogóját is, a sportolók és a bírák egy-egy képviselője pedig elmondta az ötkarikás esküt.

Már csak a láng ceremóniája volt hátra! Miután számos neves sport- és honfitársa körbefutott a fáklyával, Li Ning olimpiai és világbajnok tornász élete egyik legnagyobb gyakorlatát mutatta be: a testére erősített drótkötelek segítségével a stadion felső pereme mentén tett egy kört a levegőben, majd útja végére érve meggyújtotta a lángot – az utolsó pillanatig sötétben (vagyis titokban) hagyott nagy tartószerkezeten. Természetesen változatos forma- és színvilágú tűzijáték zárta az ünnepséget.

Az „Egy világ, egy álom" mottót viselő olimpia ezzel megkezdődött, de afelől már a hatásos nyitány előtt sem nagyon volt senkinek kétsége, hogy Peking tökéletes rendező lesz. Kínában nagyon megsértődtek a NOB-ra, amikor a szervezet 1993-ban úgy döntött, hogy 2000-ben Sydney láthatja vendégül a világot. A népes országban ugyanis biztosra vették, ők lesznek a befutók. Ám hogy nem így lett, az nem búskomorságba süppedő önsajnálatot váltott ki belőlük, hanem csak fokozta a kormány eltökéltségét a rendezés iránt.

Alighogy 2001-ben végre megkapták a jogot, a több mint egymilliárd lakost számláló ország azonnal gigantikus beruházásokba fogott. A reformkommunista vezetőknek semmi sem volt drága: semleges becslésekre hagyatkozva 43 milliárd dollárt költöttek arra, hogy a világ tökéletes Kínát lásson (a szervezők csupán 16 milliárdot vallottak be...)

A pekingi belváros közepét teljesen letarolták, és egy Olympic Greennek nevezett hatalmas zöld parkot hoztak létre. Épült vadonatúj repülőtér, kétszáz kilométer új metróvonal, teljesen új autópálya-hálózat, összkomfortossá tették a vasúti közlekedést, modern lakóparkok ezrei, több mint száz új – minimum négy- vagy ötcsillagos – szálloda és 37 vadonatúj sportlétesítmény nőtt ki a földből. Mindegyik csillogott-villogott.

A stadionokat a földkerekség legmenőbb építészei tervezték, amerikaiaktól kezdve ausztrálokon át svájciakig. Már a játékok előtt építészeti csodaként tartották nyilván a Madárfészeknek becézett, félmilliárd dollárért épült varázslatos, 91 ezer nézőt befogadni képes központi arénát vagy a szappanbuborékra hajazó, impozáns uszodát, a „Vizeskockát". A tízezer sportolót és ötezer sportvezetőt fogadó ultramodern olimpiai falu messze fölülmúlta Sydney és Athén hasonló „sportvároskáját", és ami a lényeg, sokkal lakhatóbbnak is tartották a benne elszállásoltak.

A kétezres években hihetetlen fejlődés zajlott Kínában, a gazdasági növekedés 2001 és 2008 között meghaladta a tíz százalékot! Az olimpiára elköltött 43 milliárd dollár a hússzorosa volt annak, amit az amerikaiak 1996-ban Atlantára fordítottak, és négyszerese a négy évvel korábbi athéni költségeknek. Az sem véletlen, hogy a NOB halkan figyelmeztette a házigazdákat, legyen elég a költekezésből. Nem mintha nem tetszettek volna a lenyűgöző alkotások a nagyvezéreknek, egyszerűen csak attól féltek, legközelebb a rendezési jog megszerzésével kacérkodó városok az óriási összegeket látván visszahőkölnek. És akkoriban még ki sem tört a gazdasági világválság!

Hogy a befektetett pénz megtérül, afelől semmi kétsége sem volt a kínai vezetőknek. Nem pillanatok alatt, de nem is évtizedek múlva. Hogy ezt mire alapozták Pekingben? Tudták, a világ négyévente egyszer egészen biztosan a televízió képernyőjére ragad: az olimpiai játékok megnyitóünnepsége alatt. Máskor erre nem nagyon nyílik lehetőség. A külföldi cégek a játékok esztendejében 8.6 milliárd dollárral többet költöttek reklámra az olimpiával kapcsolatban, mint az előző években. A világot uraló nagyvállalatok képviselői tisztában voltak azzal, ilyen alkalom nem lesz még egy, most kellett megmutatniuk, mit kínálnak.

Ezen kívül huszonegyezer tudósító kapott akkreditációt Pekingbe, ahová a játékok három hete alatt több mint másfél millió turistát vártak. Nekik pedig az ország szebbik arcát kellett látniuk, mert akkor visszamennek és még több pénzt költenek, vagy az otthoniaknak csinálnak kedvet ugyanehhez..

Az „Egy világ, egy álom" szlogent hirdető óriásplakátok persze jótékonyan elfedték a mögöttük lévő szegénységet, a kettéosztottságot. Mert ez a világ is csak annak álom igazán, aki meg tudja fizetni. Viszont új távlatokat nyitó univerzum. Olyan Kína arculatát mutatta, amely a benne rejlő anyagi potenciált illetően rövid időn belül a világ vezető hatalmává akar(t) válni. Talán már sikerült is, nem tudjuk. Annyi bizonyos, hogy az olimpia éremtáblázatán most először megelőzték az Egyesült Államokat...

1948-ban e napon lépett először olimpiai szorítóba későbbi háromszoros ötkarikás bajnok ökölvívó-legendánk, Papp László, akinek a finn Valle Resko volt az ellenfele. A magyar újonc az első menetben idegesen, bizonytalanul mozgott, nemigen találta az ütőtávot hosszú karú riválisával szemben. A szünetben megnyugodott, és már úgy is ment ki a folytatásra. A második menet közepén egy balhoroggal alaposan állcsúcson találta vetélytársát, mire az úgy, olyan csodálkozó kifejezéssel dőlt el, mint aki nem érti a dolgot. Nem is tudott felállni, csak a tízig tartó rászámolás után, ám akkor is annyira merev tekintettel és üveges szemmel, hogy látszott rajta: még öt perc múlva sem fog magához térni... Természetesen Papp Lacit a többi vetélytársa sem tudta aztán megállítani – méltóan ahhoz, ahogy bemutatkozott a nagyvilágnak.

1968-ban e napon adott hírt arról az NS, hogy a közelgő mexikóvárosi olimpia a legkorszerűbb időmérő szerkezettel várta az úszóversenyeket: az eszköz a medence vizét hasító sportolókkal együtt „futott" a parton, és a beérkezéssel egy időben már tudta is mutatni az időket. Ezen kívül az első úszó célba érését lámpa kigyulladása is jelezte, hogy tényleg minden vita kiküszöbölhető legyen. Manapság  mindez már természetes – az viszont kevésbé, amilyen a nemek megoszlása volt akkoriban a résztvevők között. Ugyanis a másik friss beszámoló szerint az ötkarikás falu 29 épületéből 24 a férfiversenyzők elszállásolására szolgált, és csupán három a nőkére... (Két ház az újságírók lakhelye lett – modern korunkban már ők se férnének el így összezsúfolva, annyira megnőtt a média jelenléte a játékokon.)

1978-ban e napon vaskos meglepetés született két futballmérkőzésen is – egymástól helyileg és nívójában is meglehetősen távol. A magyar kupában (MNK) a legjobb 16 között négyes csoportokban körmérkőzésekre került sor, és ennek keretében az utolsó előtti, 5. forduló szerdáról keddre előrehozott egyetlen meccsén a Pécsi MSC 4–1-re legázolta a Bp. Honvédot, amelyből különösen három kulcsjátékos, a kapus Gujdár, a középpályás Pintér és a csatár Kozma volt árnyéka önmagának. Tichy Lajos csalódást okozó piros-fehér fővárosi csapata azonban – amely két évvel később bajnoki címet ünnepelhetett – a súlyos vereség ellenére is kedvező helyzetben volt a továbbjutást (vagyis az elődöntőbe kerülést) illetően. Eközben Londonban csapott össze barátságos meccsen az európai labdarúgás két óriása, a Manchester United és a Real Madrid. Meg kell említeni, hogy ebben az időszakban egyik klub sem a fénykorát élte, ezen belül viszont az angolok javára billenthette a mérleg nyelvét, hogy akkoriban az ő csapataik (elsősorban a Liverpool és a Nottingham Forest) uralták a kontinens futballszínpadát – de a 4–0-s MU-siker így is furcsán hatott... 

1988-ban e napon a brit atlétikai bajnokság végeztével kiderült, hogy hazája szövetsége nem nevezte a szöuli olimpiára Sebastian Coe-t, az 1500 méteres síkfutás kétszeres (1980, 1984) ötkarikás bajnokát. A 31 éves sportolónak – aki a nyolcvanas évek elején legendás csatákat vívott honfitársával, Steve Ovett-tel – így nem nyílt esélye másodszor is megvédeni az elsőségét, sőt más középtávokon sem indulhatott el Dél-Koreában. Pályája így is teljesnek tekinthető, arról nem is beszélve, hogy civilként ugyancsak megtalálta a számításait, hiszen parlamenti képviselő lett, főrendi címet kapott (azóta Lord Coe a hivatalos megszólítása), majd a londoni pályázati bizottság vezetőjeként „megszerezte" hazájának a 2012-es olimpia rendezési jogát (jelenleg pedig ő a szervezőbizottság feje).

1998-ban e napon eldőlt, hogy Európában marad a férfi kosárlabda-világbajnokság aranyérme. Az athéni torna elődöntőjében ugyanis az „álomtalanított" amerikai válogatott (amely ezúttal sem összetételében, sem nevében nem felelt meg a Dream Team kategóriának) nagy csatában 66–64-re kikapott Oroszországtól. Rudy Tomjanovich együtteséből egy bizonyos Gerard King (10) volt a legeredményesebb, azaz senki nem tudott tíz pontnál többet szerezni! Csak érdekességképpen: a négy esztendővel korábbi amerikai–orosz vb-döntőben a Dream Team egymaga 137 pontot ért el – most a két fél együtt jutott el 130-ig... A másik ágon Jugoszlávia hosszabbítás után 78–73-ra felülmúlta a házigazda Görögországot, hogy aztán másnap az oroszokat se kímélje (bár mindössze két pont volt a különbség), s ezzel nyolc év után ismét (összesen pedig negyedszer) a kosárvilág csúcsára érjen.