BL: hét góllal gyengébb magyar bajnok

A Debrecen zsinórban háromszor is bajnok lett a kétezres évek közepén, ám utána mindannyiszor elbukott a BL-selejtezőben. Ráadásul amíg az első indulásakor a kiesést követően az UEFA-kupában folytathatta – ez volt az az ősz, amikor a Hajduk Splitet emlékezetes gálával, 3–0, 5–0-ra gázolta le, de aztán a Manchester United kétszer 3–0-val  lépett rajta túl –, addig a következő két évben már a BL 2. selejtezőkörében kiesett. Igaz, javuló tendenciával, hiszen a macedón Rabotnicski Szkopje még 5–2-es, a svéd Elfsborg viszont már csak 1–0-s összesítéssel bizonyult jobbnak a Lokinál, amely azonban nem tudta folytatni a sort, mivel a roppant fiatal átlagéletkorú MTK két ponttal megelőzte a 2008-as végelszámolásnál.

Eljött aztán az új idény, amelyben a Hungária körútiak a selejtező második körében bekapcsolódhattak be a Bajnokok Ligájába. A sorsoláskor kiderült, hogy a lehető legerősebb riválist, a török Fenerbahcét kapták ellenfélül, amely az előző idényben egészen a legjobb nyolcig menetelt, miután csoportjában a PSV-t és a három évvel korábban a második számú kontinentális sorozatban diadalmaskodó CSZKA Moszkvát is megelőzte, majd a nyolcaddöntőben az UEFA-kupa-címvédő Sevillát (tizenegyesekkel) búcsúztatta!

Egy héttel a fő témánkul szolgáló visszavágó előtt az MTK odakint 2–0-ra veszített, elmondható tehát, hogy érvényesült a papírforma, hiszen az isztambuliak kerete összehasonlíthatatlanul acélosabb volt, mint a magyar bajnoké. „Igazi klasszisokkal kerültünk testközelbe, olyan labdarúgók ellen léptünk pályára, akik világ- és Európa-bajnokságon vagy éppen a Bajnokok Ligájában remekeltek" – mondta erről Garami József mester.

A magyar együttes becsülettel helytállt Törökországban, de ez csak a (még) vállalható vereséghez volt elegendő. A Sükrü Saracoglu Stadionban a mérkőzés egészében a házigazdák akarata érvényesült, játékosaik az elért két gól mellett több kecsegtető helyzetet is kialakítottak, ugyanakkor magyar részről még a biztatónak tűnő szórványos kontratámadások sem jelentettek valós veszélyt, miközben az MTK egész egyszerűen nem tudta megfelelő arányban birtokolni a labdát.

A csapat a megelőző bajnokságban 67 gólt elérve – a DVSC-vel holtversenyben – a legeredményesebb együttesnek bizonyult itthon, azonban ami elegendő a hazai mezőnyben, kevés a nemzetközi porondon. Ráadásul az új idénybeli találkozókat (0–0 a Szuperkupában a Lokinál, bajnokin 1–3 Kaposváron, 0–2 a BL-ben Isztambulban, majd ugyancsak a bajnokságban 1–1 hazai környezetben a Honvéddal szemben) figyelve szembetűnt, hogy a fővárosi gárdát a sérült karmester, Kanta József távollétében abszolút nem a gólerős futball jellemezte.

Az előző bajnokságban 17 találatig jutó Urbán Gábor az első mérkőzésen kilátástalanul vergődött a török védők gyűrűjében, így a kispestiek ellen csak csereként lépett pályára, de helyzetbe akkor sem tudott kerülni. Hrepka Ádám kezdett helyette, ám a gólszerzéstől ő is messze járt... Mindketten voltak már jobb formában is, végül a visszavágón megint Urbán kapott lehetőséget, míg mögötte amolyan árnyékékként Pál András, aki sokkal támadóbb szellemű futballistaként ezúttal átvette Pátkai Máté helyét.

Na, de előbb még arról, hogyan állt a találkozóhoz a vetélytárs. A vendégek értelemszerűen bizakodóak voltak: az első meccsen csereként pályára lépő korábbi Inter-középpályás, Emre Belözoglu történetesen azt állította (már ekkor), hogy a Fenerbahce bőven jobb az MTK-nál: „Nem kérdés, sokkal erősebb a csapatunk, s ha pontosabbak és szerencsésebbek vagyunk az első mérkőzésen, már otthon eldönthettük volna a továbbjutást." Egy szó, mint száz: az erőviszonyok azt sejttették, hogy a látogatók simán kivívják a folytatás jogát, míg az MTK számára nemhogy a továbblépés, hanem a győzelem is már-már csodaszámba ment volna.

A meccsre ráadásul a Szusza Ferenc Stadionban került sor (a kék-fehérek létesítménye nem felelt meg az UEFA előírásainak), ahol szurkolóinak köszönhetően inkább a Fener érezhette otthon magát – a 4000 néző nagyobb része a látogatókat buzdította, akik Volkan – Gökhan Gönül, Lugano, Edu, Roberto Carlos – Sahin Selcuk – Kazim Kazim (Burak Yilmaz, 64.), Alex (Emre B., 64.), Semih – Ugur Boral, Güiza (Ilhan, 75.) összetételben játszottak. (A magukért beszélő török nagy nevek mellett megemlíthetjük még az idei vb-n Uruguayjal remeklő szőke Luganót, és a két esztendeje az Eb-n meg-megvillanó spanyol Daniel Güizát.) A kék-fehérek felállása: Végh – Horváth L., Lambulics, Balogh B., Pollák – Zsidai, Pintér Á. – Nagy G., Pál A. (Kulcsár, 71.), Bori – Urbán.

Még tíz másodperce sem tartott a küzdelem, amikor az első meccs első gólját szerző Roberto Carlos 60 méteres pazar indítása után az előző spanyol gólkirály, az MTK-védőket lefutó Güiza helyzete (a levegőből továbbította kapura a mögüle érkező labdát) jelezte, a Fenerbahce játékosai korántsem csak az előnyük megtartására törekszenek. Az 5. percben be is találtak: az egymást zavaró Horváth, Lambulics kettősről Semih Sentürkhöz pattant a labda, aki öt méterről a jobb felső sarokba vágta azt.

Megtippelni sem lehetett, hogy a magabiztos előny birtokában a vendégtizenegy további gólokra törekszik majd, vagy megelégszik a játszadozással. Nos, nagyon úgy tűnt, az isztambuliak messze nem kapcsoltak a legmagasabb sebességi fokozatba, fölényük azonban így is nyomasztóan hatott, a pálya minden részében létszámfölényt tudtak kialakítani.

Az itthoni mezőnyben hatékony, szemre is tetszetős rövid passzos futballból az MTK részéről alig-alig valósult meg valami, mégpedig azért, mert a Fener sztárjai több átadással előbbre gondolkodtak, mint a magyar profik. Pedig a közönség hazai része hálás volt minden apróságért: egy szép cselt éppúgy megtapsolt, mint egy jó ütemű szerelést. Sajnos csak belegondolni tudunk abba, mi lett volna, ha a félidő hajrájában Pintér Ádám kihasználja a hatalmas lehetőségét...

A folytatásban a török együttes takaréklángon égve is uralta a mérkőzést, míg a mieinknél, ha sikerült kicselezni egy embert, hátrapassz következett... Garami József már a találkozó előtt azt mondta, csapatának stabilnak kell maradnia, nem nyílhat ki, ugyanis a rivális ebben az esetben könyörtelenül büntet. Noha az MTK túlzottan nem nyílt ki, a 61. percben Semih az álomgóljával megduplázta az előnyt (alig felpillantva vette át a labdát, ráfordult, és 19 méterről a kissé kint álló Végh felet a kapu jobb oldalába ívelt), majd öt perccel később Zsidai kezezését követően Emre tizenegyesből született találata már fölényes isztambuli sikert eredményezett.

A Fenerbahce a végén már gálázott: két percen belül újabb kétszer ünnepelhetett: előbb Roberto Carlos tüzelt rá nagy erővel, ám Semih Sentürköt találta el, aki köszönte szépen, lekezelte a labdát, majd 14 méterről kilőtte a jobb alsó sarkot, aztán egy bal oldali beadás után ugyanő középen érkezve öt méterről a kapu bal oldalába fejelt – mesternégyessé javítva amúgy is lenyűgöző mérlegét. Összefoglalva a Szusza-stadionbeli 0–5-öt: a közönség olyan finomságokat láthatott olykor török részről, mint ami a BL főtábláján megszokott, az MTK viszont a nívós ellenféllel szemben még azt sem tudta produkálni, amire valójában pedig képes.

„Magam sem hittem volna, hogy ilyen könnyed győzelmet aratunk. A továbbjutás már az elején eldőlt, ám a játékosok képesek voltak végig gólerősen futballozni" – dicsérte övéit Luis Aragonés, a győztes együttes nemrég kinevezett veterán mestere, aki nem sokkal korábban még a spanyol válogatottat vezette Eb-aranyéremre.

„Az elején zavartak voltunk, de a szünet utáni húsz perccel elégedett lehettem. Aztán az az emelés mindent eldöntött, és azt követően szétesett a csapat, a Fenerbahce pedig sorra rúgta a góljait" – vélekedett Garami József, amit a kapus Végh Zoltán is alátámasztott: „a második kapott gól után lelkileg és fizikailag is elfáradtunk". Urbán Gábor pedig azt emelte ki, „nem elég, hogy remek futballistái vannak a Fenernek, Isztambulban negyvenezren biztatták a csapatot, és a visszavágón is ők érezhették otthon magukat".

Világos azonban, hogy alapvetően nem a nézőtéri arányokon múlott. Ami tény: az évek óta együtt játszó MTK itthon simán bajnokságot nyerhet(ett), de a nemzetközi színtéren kinevettette magát. Számtalan pofont kapott már a megelőző években egyre sajnálatra méltóbb labdarúgásunk, ám ehhez hasonló szégyenben csak ritkán volt részünk. A magyar bajnok, az ország akkori mintaklubja a labdarúgó-akadémián nevelkedett fiatalokkal úgy kapott öt (összesítésben hét) gólt az európai elit felé csak kacsingató Fenerbahcétól, hogy a két meccsen csupán két valamirevaló helyzetet dolgozott ki.

Ezúttal felesleges volt, mint oly sokszor, a költségvetésbeli különbségekre hivatkozni: éppen a fehérorosz BATE Boriszov és a litván FBK Kaunas bizonyította, hogy kis csapat is lehet sikeres. Az Anderlecht és a glasgow-i Rangers ezt pontosan megtanulta – sokba került nekik a kieséssel együtt járó tanulság. A Bajnokok Ligája selejtezőjének második köréből azonban sajnos a magyar címvédő búcsúzott a legnagyobb különbséggel (0–7-tel)...

A kudarc kapcsán sokakban felidéződhetett, hogy 1999-ben, az UEFA-kupában már megmérkőzött egymással az MTK és a Fenerbahce. Akkor a hazai gól nélküli döntetlent Isztambulban kétgólos magyar győzelem követte (Kenesei Krisztián duplázott), vagyis akkor összevetésben még két találattal jobbnak bizonyult a mi együttesünk. Ebben a párharcban viszont már hét gól volt a differencia a törökök javára...

Mindez azért is szomorú, mert a kék-fehérek elöljárói elsőként ismerték fel a saját utánpótlás jelentőségét, rengeteg pénzt és energiát fektettek a Sándor Károly Labdarúgó-akadémiába, mi több, honi szinten remek eredményeket értek el a fiatalokkal. Sajnos most úgy tűnt, ami működik a hazai porondon, az semmire sem elég a nemzetközi mezőnyben.

„Látva a szerdai mérkőzést, azt kell mondanom, iszonyúan nagy volt a különbség a két együttes között. A magyar futballisták évről évre gyengébbeknek tűnnek, így nem kell csodálkozni a kilenc év alatt végbement változásokon. Vegyük már észre: a mi akadémiáinkról a második vonal kerül az élvonalbeli csapatokhoz, a legjobbak tizenhét-tizennyolc évesen külföldre igazolnak. De már eleve egyértelműen rossz a kiválasztás, a gyerekeket nem jó szemű emberek válogatják ki. A felemelkedéshez a megoldás: az akadémiáknak képzettebb futballistákat kell nevelniük" – fejtette ki a Nemzeti Sportban nem túl kíméletes véleményét Bognár György, a lap állandó szakértője, egykori sokszoros válogatott játékos.

Az bizonyos, hogy minden évre jutott (legalább) egy nemzetközi kupaszégyen – tehát nem egyszerűen korai kiesés, hanem bántó különbséggel vagy bántóan ismeretlen ellenféllel szemben. És 2008-ban csúnyán ránk járt a rúd, mert az MTK után a másik két csapatunk is kijózanító pofont kapott: a Győrt a VfB Stuttgart összesítésben 6–2-vel, a Debrecent pedig a svájci Young Boys 7–3-mal búcsúztatta.

Éppen azt a két klubot, amely az idén a legtovább képviseli a színeinket, ráadásul a Basellel szemben a DVSC ismét alárendelt szerepbe került. Sikerült tehát visszatérni a Loki tavalyi BL-kirándulása előtti időkhöz, azaz magyar résztvevő nélkül maradtunk megint, holott még a csoportkör előtti utolsó fordulónál sem tartunk. Nincs más hátra, mint jövőre javítani, de előbb még kiváló terepet nyújthat a vitézkedésre az Európa-liga – a Győr tegnap megmutatta, hogyan is kell!

1958-ban e napon világcsúcs született a Népstadionban rendezett nemzetközi atlétikai versenyen, amelynek sztárvendége az amerikai válogatott volt. Negyvenezer néző láthatta, amint a 400 méteres férfi gátfutásban a hivatalban lévő (és sikerét majdan megismétlő) ötkarikás bajnok, Glenn Davis 49.2 mp-es idővel megdöntötte saját két évvel korábbi rekordját (49.5) – pedig a célegyenesben már hatalmas fölénnyel vezető sportoló az utolsó gátról lejövet megbotlott (igaz, egyből visszanyerte az egyensúlyát). Ezen kívül több stadioncsúcs is született a magas színvonalú küzdelmek során – másik világrekordot azonban Dublinban jegyezhettek fel, ahol az ausztrál Herb Elliott 1 mérföldön immár nyolcadszor futott 4 percen belül (3:54.5), és 2.7 mp-cel túlszárnyalta az angol Derek Ibbotson egy évvel azelőttről származó idejét (3:57.2). Három hétre rá Göteborgban az 1500 méter örökranglistáján is élre vágott – a 3:36.0 perces világcsúcs kilenc évig maradt érvényben! Két esztendővel később Rómában pedig Elliott e távon olimpiai arannyal koronázta meg a pályafutását.

1968-ban e napon adta tovább nagy örömmel az NS azt az előrejelzést, amely a tekintélyes World Sports angol folyóirat augusztusi számában jelent meg: a legjobb öttusázóinkról képes riportot is közlő lap szerint „mi sem látszik valószínűbbnek, mint hogy Magyarország nyeri a csapatbajnokságot és Balczó András egyéniben az aranyat" a mexikóvárosi olimpián. Sajnos a brit szakíró kissé elkiabálta a győzelmeket, mert csak félig jött be a számítása: együttesünk (Balczó, Móna István, Török Ferenc) valóban diadalmaskodott, ám Balczónak egyéniben be kellett érnie az ezüsttel és még újabb négy évet várni kényszerült az őt régóta megillető sikerre.

1978-ban e napon az egyiknek hopp, a másiknak kopp jutott. Két világbajnok labdarúgóról van szó, akikkel igencsak eltérő módon bánt a „sors" kereken harminckét évvel ezelőtt. Mario Kempes, a nem sokkal korábban véget érő argentínai vb hazai sztárja, egyben gólkirálya négyéves – igen jól jövedelmező – reklámszerződést írt alá egy valenciai bankkal. Méghozzá azért ott, mert a spanyol város neves együttesében légióskodott. Eközben Berti Vogts, a '74-es vb nyugatnémet bajnokcsapatának majdnem százszoros válogatott kemény védőjátékosa a Wuppertal elleni kupamérkőzésen eltörte a lábát – kapitányuk játékára innentől hosszú ideig nem számíthattak mönchengladbachi társai és a nyáron amúgy is megcsappant (meggyengült) játékosállományú Borussia szurkolói.

1988-ban e napon bizonyossá vált, ami már előtte is valószínű volt: Polgár Judit korosztályos világbajnok lett Temesváron a 12 éves fiúk között! Egy pont előnnyel végzett az élen, miután a zárónapon sötéttel remizett az amerikai Waitzkin ellen. Ugyanebben a kategóriában egy másik későbbi klasszisunk, Almási Zoltán nyolcadikként zárt, míg a legnagyobb figyelmet kapó csoportban, a 16 éveseknél a máig igen jól hangzó Sirov, Gurevics, Lautier dobogós sorrend alakult ki. Érdemes megemlíteni, hogy a lányoknál a 10 esztendősök között Lendvai Edit harmadik, a két évvel idősebbek között pedig Grábics Mónika második helyének örülhettünk (nem beszélve a két másik korosztályban erdélyi magyarok által elért bronzérmekről), valamint azt, hogy az eredményhirdetéskor a legfiatalabb Polgár lányéhoz hasonló dübörgő ünneplést egyetlen másik bajnok sem kapott. Érthető: senki előtte hasonló sikerre nem volt képes lányként a fiúk mezőnyében, míg az értékszáma akkoriban már 2400 fölött volt, miután a nyár folyamán – példátlan módon – háromszor is teljesítette a nemzetközi normát!

1998-ban e napon a Japán Labdarúgó-szövetség technikai igazgatója Angliába utazott, hogy megpróbálja hazája válogatottjának élére csábítani Arsene Wengert, az Arsenal francia edzőjét, aki éppen az előző idényben vezette – az általa jegyzett eddigi három alkalomból először – a Premier League csúcsára az „ágyúsokat". A távol-keleti ország szövetsége arra keresett szakembert, hogy együttesét a 2000-ben esedékes Ázsiai Nemzetek Kupájára, majd a részben saját rendezésű 2002-es világbajnokságra felkészítse. Azon kívül, hogy képzett és eredményes trénerre vágytak, az is Wenger mellett szólt, hogy az akkor 48 esztendős szakembernek már voltak tapasztalatai Japánról: a Londonba szerződését megelőző, 1996–1996-os idényben ugyanis a Nagoja Grampus Eight csapatánál dolgozott, sőt országos bajnoki ezüstérmet, valamint kupa- és Szuperkupa-elsőséget is szerzett az alakulattal! Mint aztán kiderült, végül ellenállt a kísértésnek és maradt Angliában, míg a japánok a szintén francia Philippe Troussier-t nevezték ki.