C. Ronaldo nem állhatott ellen az MU-nak

Bár az augusztus 31-i piaczárás távolinak tűnt még, és a Real Madridnál nyilván volt az a pénz, amennyiért már akkor is meg tudták volna venni az ördöngös támadót, ezzel a fordulattal véget ért a 2008-as nyár egyik leghosszabb és legkomolytalanabb szappanoperája.

„Megerősíthetem, hogy a következő szezonban is a Manchester Unitedben futballozom – igazolta skót menedzsere egy nappal korábbi szavait Cristiano Ronaldo. – Ferguson néhány napja volt szíves felkeresni Lisszabonban. Egymást tisztelő két ember érdekes beszélgetése zajlott köztünk, amely után úgy éreztem, barátságunk és ragaszkodásunk kölcsönös. Sir Alex meghallgatott engem, én meghallgattam őt, és megállapítottuk, hogy a legjobb, ha az Old Traffordon folytatom. Ez nem önfeláldozás, hanem nagy megtiszteltetés. Sok fontos trófeát kell megnyernem Angliában. Meg akarjuk védeni európai elsőségünket, klubvilágbajnoki címhez szeretném segíteni a Unitedet, és a Premier League-ről, illetve a többi sorozatról sem szeretnék megfeledkezni."

A portugál 2003 nyarán 13 millió fontért került a (tavasz végéig Bölöni László által irányított) lisszaboni Sportingtól a Manchester Unitedhez, amellyel minden lényeges trófeát megnyert: kétszer volt bajnok, egyszer-egyszer pedig a BL-t, az FA-kupát, a Ligakupát és a Community Shieldet is megszerezte a csapattal.

Ezekhez a hátralévő egy idényében még egy Premier League- és egy Ligakupa-elsőséget tett hozzá, de még előtte megünnepelhette a 2008-as teljesítményéért járó Aranylabdát és a France Football meg a World Soccer Év játékosa-díját, majd a tavasszal a Porto elleni BL-negyeddöntőn rúgott találatával „megdolgozott" a 2009-es Puskás-díjért is (amely az esztendő legnagyszerűbb góljáért jár tavaly óta). Mindez azonban még odébb volt – saját akkori bevallása szerint már két esztendővel ezelőtt is a sikerek utáni üresség és jóllakottság elkerülése miatt próbált váltani.

„Úgy éreztem, öt év alatt mindent elértem – mondta Cristiano Ronaldo. – A trófeák mellett egy sor egyéni díjat is nyertem, többek között a Premier League-ben és a Bajnokok Ligájában is gólkirály lettem, s úgy éreztem, új kihívásra van szükségem. Nem a Manchester United akarata ellenére próbáltam távozni; ez fel sem vetődött volna bennem, ha nem nyerjük meg a Bajnokok Ligáját. Ez lett volna a megfelelő pillanat, hogy Madridba igazoljak, de ennek most vége."

Az átigazolási szappanopera egyébként május végén kezdődött, amikor a Marca jelezte, hogy a labdarúgó a blancóké lesz. A United néhány nappal később értesítette a FIFA-t, hogy a Real az engedélye nélkül fogott tárgyalásokba a cselkirállyal. Június 5-én maga a főszereplő nyilatkozta, hogy szeretne az érte 71.6 millió fontot kínáló „királyi gárdában" szerepelni, de mivel ennek megvalósulása láthatóan akadozott, 10-én elhangzott Sepp Blatter FIFA-elnök legendás véleménye, miszerint „Ronaldo a modernkor rabszolgája, mert az MU gátolja a szabad munkavállalásban".

A hónap közepén ült le a portugál és a skót tréner egyeztetni, de az ügy végső lezárásának kimondására augusztus elejéig még várni kellett. A hírt világgá kürtölő Públicóban megjelent interjúból egy részlet:

– Mit szólnak a Real Madridnál, amikor meghallják, hogy a Manchester Unitednél marad?

– Csak én vagyok felelős a helyzetért. Nem az ő hibájuk volt, én jelentettem ki, hogy a Realhoz szeretnék igazolni. Még ha akaratlanul is, de a két klub közötti súrlódást is én robbantottam ki.

– A BL-döntő után és az Európa-bajnokság alatt, illetve után is eltökéltnek tűnt, hogy elhagyja a Manchester Unitedet, és a Realban folytatja. Most mit szeretne?

– Tudtam, hogy a Real szívesen lát, és állítólag nagyon tekintélyes ajánlatot tett értem. Azt szerettem volna, ha a Manchester elfogadja, én pedig mehetek Madridba. Ha tagadnám, mindenkit, így magamat is becsapnám.

– Miért akart távozni?

– Miután megnyertük a Bajnokok Ligáját, úgy éreztem, hogy öt év alatt mindent elértem, amit csak lehetett. Úgy ítéltem meg, új kihívásra van szükségem. Emellett azt is fontosnak éreztem, hogy a portugál és a spanyol életstílus nagyon hasonló. Talán emiatt fontolgattam a váltást.

– Semmi másért? A fizetés nem számított?

– Velem kapcsolatban sok a spekuláció. Biztos, hogy volt, aki szerint a fő célom a még több pénz kicsikarása volt. A hiúságomat is legyezgette, hogy huszonhárom évesen minden idők legdrágább játékosa lehettem volna. Büszke vagyok, hogy elismerik a munkámat, de ez sem volt döntő befolyással rám. Ha a pénzen múlna, sohasem hagynám el a Manchester Unitedet.

Fontos pillanat volt, amikor C. Ronaldo megtudta, hogy az MU a csillagászati, több mint hetvenmillió fontos ajánlatot is elutasította; ebből rájött, mennyire ragaszkodnak hozzá az Old Traffordon. Azt viszont nem tagadta: azzal, hogy ezúttal nemet mondott a váltásra, még nem zárta ki, hogy egyszer a Real Madridban futballozzon – az áprilisban aláírt új, ötéves manchesteri szerződése ellenére. „Semmi sincs kőbe vésve" – mondta sokat sejtetően.

Egy évvel később a felek újra előhozakodtak az ötlettel, és mivel a Real élére 2009. június 1-jétől ismét a „galaktikusgyűjtésre" szakosodott Florentino Pérez került, ezúttal minden sokkal gyorsabban – és eredményesebben – zajlott: a madridiak továbbsrófoltak az ajánlatukon, és néhány hét alatt meg is köttetett az egyezség. Cristiano Ronaldo 80 millió fontért (mintegy 94 millió euróért), szerződése szerint hat évre, a spanyol gigaklub futballistája lett – s egyúttal a világ legdrágább játékosa.

1948-ban e napon került sor a londoni olimpia atlétikai versenyeinek záró számaira, melyek során az első hírek szerint Magyarország is gazdagabb lett egy szerencsésnek nevezhető éremmel – amely azóta már régesrég világszenzációnak minősülne, ha netán megismétlődne. A férfi 4x100-as váltóról van szó, amelyet az amerikaiak fölényesen, kilenc méter fórral megnyertek. Csakhogy ugyanaz az „átok" sújtotta őket, ami az elmúlt évtizedekben is rendszeresen: az első két emberük túlváltott, ezért hosszas tanácskozást követően kizárták őket. Így a második helyen célba érő briteké (41.3 mp) lett az arany – az egész játékokon, nyolc ezüstöt követően a legelső(!!) –, míg az olaszoké (41.5) a második hely, a mieinké (41.6) meg a harmadik. Ezt a pozíciót egyébként saját erőből is megszerezhette volna a Tima, Bartha, Csányi, Goldoványi kvartett, ugyanis ha a középső váltásunk jól sikerül, akkor reálisan az olaszok előtt ért volna be a négyes. Igen ám, de mire másnap megjelent az örömteli eseményről szóló írás, elfogadták az amerikaiak óvását, azaz visszaállt az eredeti sorrend, tehát mégis ők győztek 40.6 mp-cel – a magyaroknak maradt a negyedik hely. Ezt aztán négy évvel később, Helsinkiben már valóban bronzra tudták cserélni úgy, hogy csak a két szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió előzte meg őket (ebben a váltóban a két londoni befejező emberünk volt még ott).

1968-ban e napon játszotta a Ferencváros a Leeds United elleni VVK-döntőjének első mérkőzését, idegenben – akkoriban még őszre is átcsúszhatott egy-egy idény lezárásaként a nemzetközi kupafinálé. A (leginkább saját hazai közvéleménye és szakértői által) esélyesebbnek tartott angol csapat igazolta a remek védelméről szállongó híreket, és – részben a Fradi-csatársor (Szőke, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi dr.) halványabb teljesítménye miatt – megúszta kapott gól nélkül. Mivel emellett a 42. percben maga is betalált (szerencsés körülmények között, ugyanis a ravaszul becsavart szöglet után a felugró Géczit a világbajnok középhátvéd Jack Charlton meglökte, kapusunk így nem tudott beleérni a labdába, melyet négy méterről Jones a hálóba vágott), jóval kedvezőbb helyzetbe került. És mert majd később a szeptemberi visszavágón (0–0) sem kapitulált a leedsi hátvédsor, megkaparintották a trófeát.

1978-ban e napon a kétszeres olimpiai, valamint nyolcszoros világ- és Európa-bajnok ólomsúlyú klasszis, a szovjet Vaszilij Alekszejev, a világ akkori legerősebb embere – útban a Las Vegas-i súlyemelő-parádéra – a szintén vb-első, két kategóriával lejjebb majdan (1984-ben) ötkarikás győztes, nála kilenc évvel fiatalabb NSZK-beli Rolf Milser társaságában meglátogatta Muhammad Alit, az épp edzőtáborban tréningező amerikai profi bokszlegendát. A fotóriporterek nagy örömére a két emelő könyökénél fogva felemelte a nehézsúlyú világbajnoki övét épp visszaszerezni készülő bunyóst, aki volt olyan szíves, és nem viszonozta a kedvességet, azaz nem gyakorolta vendégein a „mesterségét"... Ehelyett egyik edzőpartnerével röpke bemutatót vívott, melynek végén Alekszejev kijelentette: „A rövid két menet alatt is láthattuk, hogy Ali az ökölvívás művésze".

1988-ban e napon minden idők legjobb (addigi) szereplésével zárta a magyar küldöttség az újvidéki korosztályos asztalitenisz Európa-bajnokságot: 4 arany-, 3 ezüst- és 6 bronzérmét semelyik másik nemzet nem tudta felülmúlni! Elsőként a csapatversenyek során serdülő lányegyüttesünk (Éllő Vivien, Tóth Krisztina, Rákos Adrien) zárt az élen, majd egy héttel később az egyéni számok végeztével megnégyszereződött elsőségeink száma. Éllő egyéniben és párosban is diadalmaskodott, ráadásul a fináléban mindkétszer honfitársait felülmúlva – sőt egyesben még a két harmadik helyezés egyikét is magyar versenyző (Tóth) szerezte meg! Az ifjúságiaknál is női vonalon voltunk eredményesebbek, mivel az egyéniben bronzérmes Wirth Gabriella a párosok között győzött Hegedűs Ágnes oldalán – a fináléban épp saját testvére, Vera (meg nyugatnémet társa) ellen. Egyébként az idősebbeknél ezen az Eb-n (is) csillogtatta később még sokszor megcsodált tudását az orosz Dmitrij Mazunov, illetve a román (manapság már görög) Calin Creanga (Kalinikosz Kreanga), valamint a lányoknál utóbbi honfitársa, Otilia Badescu, egy korosztállyal lejjebb pedig a szovjet (fehérorosz) Vlagyimir Szamszonov is.

1998-ban e napon rendezték az NB I-ben az örökrangadót, amely 2–2-es végeredménnyel zárult az Üllői úton. A Nemzeti Sport azonban sajnos nemcsak a szűken vett mérkőzés eseményeiről volt kénytelen tudósítani, hanem arról is, hogy a lefújás után milyen botrányos jelenetek történtek a futballisták között. Az MTK-játékosok azonnal az öltöző felé vették az irányt, míg a ferencvárosiak a szurkolóikkal ünnepelték a pontmentést (a csapat 0–2-ről állt fel a második félidőben, Bükszegi a 88. percben rúgta a döntetlent érő hazai gólt az akkor már fél órája emberhátrányban játszó látogatóknak). A vendéglabdarúgókat az utolsó percben elkövetett buktatásáért (második sárga lappal) kiállított Vincze Ottó fogadta, és a végig roppant indulatos középpályás a fiatal Komlósi Ádámot – akivel már meccs közben összeszólalkozott – elkezdte lökdösni (sőt állítólag le akarta fejelni). Az Inkal embereinek kellett a verekedőt lefogniuk. A Springer-szobor tövében repkedtek a trágár megjegyzések, és csak nagy nehezen nyugodtak meg a kedélyek...