A parkinsonos Ali bejelentette: visszatér

1999. október 18-án kapott szárnyra a hír: a visszatérését fontolgatja Muhammad Ali, a nehézsúlyú ökölvívás egyik legnagyobb alakja. A 1960-as római olimpián még Cassius Clay néven félnehézsúlyban ötkarikás aranyérmet szerző, majd profiként a legfelső kategóriában háromszor is világbajnoki címig jutó bokszlegenda a Newsweek magazinnak adott interjújában jelentette be a döntését:

„Keményen elkezdtem edzeni, de még legalább tizenhét kilót le kell fogynom – nyilatkozta az ekkoriban már 57 éves exbunyós, aki 1984 óta Parkinson-kórban szenvedett. – Az egész világ meg fog döbbenni, milyen jó formában leszek. Két-három ellenféllel szeretnék összecsapni, lehetőleg tizenöt menetben. Eltáncolok előlük és szétverem őket. Azért lesz szükségem több vetélytársra, mert egyikük sem bírja majd tovább öt menetnél." A „Legnagyobb" a sportág egyik „szentélyében", a New York-i Madison Square Gardenben szándékozott szorítóba lépni, de a tervezett bemutató időpontjáról elsőre semmi nem derült ki.

A több hírügynökség által is továbbadott hír azonban nemcsak első hallásra tűnt hihetetlennek. A súlyos betegségben szenvedő egykori klasszis utoljára még 1981-ben, a Trevor Berbick elleni vesztes találkozón húzott bokszkesztyűt, azaz nem kevesebb mint 18 esztendőnyi kihagyás után kellett (volna) ringbe szállnia.

A mondandója ugyan már a régi Alit idézte, ám az is biztosnak tűnt, hogy az egészségi állapota, valamint az orvosok aligha engedélyezik számára a küzdelmet. Ilyen életkorban amúgy sem jellemzőek a hasonló fellépések...

Sokan persze a többieknél is határozottabban kételkedtek Ali szavaiban: „Teljességgel lehetetlen, hogy ismét ringbe lépjen. Legfeljebb akkor van erre esély, amikor december elején a Madison Square Gardenben kitüntetik az évszázad legjobb sportolóit" – jelentette ki például Ben Watt újságíró.

A találgatások főszereplője aztán nem hagyta túlságosan összekuszálódni a szálakat, mert már másnap nyílt levélben lelőtte a saját maga által felröppentett kacsát: „Elnézést kérek mindenkitől, de csak vicceltem, amikor a visszatérésemről beszéltem. Estemben sincs még egyszer bokszolni. Ugyanakkor nagyon jólesett, hogy még mindig ennyire érdekes vagyok az emberek számára. Bevallom, tetszett, hogy minden híradás rólam szólt."

Ez egyébként régen sokszor volt így vele „igaziból" is. Ötven évvel ezelőtt még csak részben, hiszen az amatőr olimpiai bajnokokat a tengerentúlon nem övezte akkor érdeklődés, mint idehaza vagy általában a szocialista országokban. 1964-ben viszont már a hivatásosok között lett világbajnok (Sonny Liston megverésével), ráadásul a leglátványosabb kategóriában, nehézsúlyban.

Újabb három esztendő múlva is fő témát jelentett, amikor a vietnami háborúba kellett volna indulnia, ő azonban megtagadta a katonai szolgálatot, mégpedig vallási okokra hivatkozva, hiszen vb-trónra kerülésének időszakában muszlim lett (azon belül is az egyik harcias irányzat híve – ekkor változtatott nevet –, amelyet később szelídebb irányzatra váltott).

Tettéért ötéves börtönbüntetésre és tízezer dolláros pénzbüntetésre ítélték, és szinte ezzel egyszerre bevonták a bokszengedélyét is, valamint megfosztották a címétől. Bár Ali fellebbezett, ezt követően még három és fél évet kellett várnia, míg végül az amerikai Legfelsőbb Bíróság neki adott igazat. Ez idő alatt inaktív volt, noha ezek lehettek volna bokszkarrierjének csúcsévei...

Pályafutása legemlékezetesebb csatáit Joe Frazierrel vívta. 1971. március 8-án New Yorkban rendezték a „XX. század összecsapása" (The Fight of the Century) néven beharangozott mérkőzést, melyet riválisa nyert meg, egyhangú pontozással. 1974-ben ugyanott ismét megvívtak egymással, és ekkor már Alit hirdették ki győztesnek a bírók. 1974. október 30-án Zaire fővárosában, Kinshasában visszaszerezte a világbajnoki övét, miután kiütötte George Foremant – ez volt a „Dzsungelharc" (The Rumble in the Jungle).

A harmadik Ali–Frazier ütközetre a Fülöp-szigeteken került sor 1975. október 1-jén, ez volt a „Manilai Thriller" (Thrilla in Manila), melyen nagyon kemény harc zajlott. Mindketten borzasztó fáradtak voltak a 14. menet végére, és Frazier majdnem vakon küzdötte végig ezt a felvonást, mivel az egyik szeme már 1964-1965 óta sérült volt, a másik pedig a sok ütéstől sérült meg a meccs során.

Amikor kikerültek a sarokba a 14. menet után, Ali azt mondta, nem tud visszamenni az utolsóra, de ezt senki nem vette tudomásul. Ám nem volt ideje bedobni a törölközőt, mivel Frazier edzője – bunyósa beleegyezése nélkül – megelőzte ezzel... Ez a találkozó beváltotta a hozzá fűzött reményeket és a mai napig a XX. század összecsapása maradt.

A „Legnagyobb" 1978-ban vesztette el a trónját, mégpedig Leon Spinks ellen, akit utóbb megvert, vagyis megint ő lett a Greatest. Larry Holmestól viszont 1980-ban T.K.O-val szenvedett vereséget, majd a Berbick elleni búcsújáról már szóltunk. Összesen 61 csatát vívott, 56-ot megnyert (37-et idő előtt), és öt veresége közöl csupán kettő született a fénykorában (Ken Nortontól, illetve az említett módon Fraziertől), a többi már a visszavonulását „előkészítő" befejező fázisban, az utolsó négy szereplésekor.

Az Évszázad sportolójának (Sport Illustrated), egyben az Évszázad sportszemélyiségének (BBC) a mérlegén kívül elsősorban a fentebb röviden vázolt fantasztikus csatái és nagy talpra állásai alapozták meg a nimbuszát, de legalább ennyire a sajátos bokszstílusa és az egyéni beszólásai is. Nos, ha 1999-ben vissza nem is tért újra, legalább ez utóbbiakból ízelítőt kaphatott az utókor is...

1959-ben e napon rangadót rendeztek az olasz labdarúgó Serie A-ban: az előző szezon két dobogósa, az Inter és a Fiorentina mérkőzött meg az előbbi otthonában. A házigazda milánóiak támadtak többet, és mindkét félidőben a legjobbkor, a játékrész vége előtt találtak be: előbb Roncati, majd a meccs finisében Masiero. A svéd Hamrint is felvonultató firenzeiek – a megelőző két idényben a Real Madriddal BEK-győztes Luis Carniglia tanítványai – nem tudtak mit kezdeni a (négy évvel később BEK-et nyerő) fekete-kékek jól záró védelmével. Eközben az élvonal címvédője, a Milan szintén 2:0-ra győzött, csak éppen a Genoánál, míg a fővárosi derbit a vendéglátó Roma 3:0-ra nyerte meg a Lazio ellenében A legszebb eredményt azonban a leendő bajnok, a Juventus érte el: 7:0-ra kiütötte az Alessandriát!

1969-ben e napon a 28 éves keletnémet Cristoph Höhne, a Dynamo Berlin kiváló gyaloglója egy 50 km-es verseny során két új világcsúcsot is felállított. Az olimpiai és Európa-bajnok atléta – aki a mexikóvárosi játékokon kiugró módon több mint tízperces előnnyel nyert, míg 1969-es Eb-aranyát 1974-ben majd megtoldotta még eggyel – tartotta addig is mindkét rekordot, amelyek most a következőképpen változtak meg: 30 mérföldön 4:02:33.0 órából 4:00:06.4 lett, míg 50 km-en 4:10:51.8-ból 4:08:05.0.

1979-ben e napon Ózdon több százan csak a terem előtt szurkolhattak a magyar női kézilabda-válogatottnak, ugyanis a lelkes nézősereg zsúfolásig megtöltötte a csarnokot. Utólag nehéz volt eldönteni, hogy vajon kik jártak jobban, a kinnrekedők vagy a bejutók, mivel csapatunk bosszantó módon a félidei háromgólos előnyéről (12–9) végül egy találattal kikapott (19–20) Bulgáriától. A mieinknek még a sérült Sterbinszkyre is szükségük volt, hogy egyáltalán ki tudjanak rendesen állni – a 175. válogatottságát ünneplő klasszis azonban még lövésre sem nagyon vállalkozott... A vendégek erőszakosan, rengeteg szabálytalansággal játszottak, viszont küzdeni tudásból jelesre vizsgáztak – és nyertek. Csapatunkból az a Nagy Mariann dobta a legtöbb gólt (hetet), aki három évvel később, immár Gódorné néven, a hazai rendezésű világbajnokságon – a szép emlékű BS-ben – a szovjetek mögött ezüstérmes magyar együttes legjobb játékosa volt, miközben a bolgároknak be kellett érniük a 10. hellyel...

1989-ben e napon két magyar csapat is pályára lépett az európai kupák második körében – egyaránt hazai hangulatban, de egyaránt kevés sikerrel. A BEK-ben a Bp. Honvéd a Benficát fogadta, és az idők változását jelezte, hogy a szaklap a 2–0-s hazai vereséget már nem katasztrófaként fogta fel – holott a kispesti együttes néhány évvel korábban még majdnem teljesen megegyezett a fél kontinenst végigverő válogatottunkkal –, hanem „biztató jeleket" látott a formálódó, fiatal magyar alakulattól. Persze Both József edző már a meccs előtt úgy fogalmazott az erőkülönbségről, hogy mintha nyíllal akarna valaki eltalálni egy szuperszonikus repülőgépet. A többek között a brazil Aldairal és Valdóval, a svéd Thernnel és Magnussonnal, vagy az angolai Vatával felálló portugálok góljait Pacheco és Valdo szerezte. Nagyobb baj, hogy bár ők a lisszaboni visszavágón mér nem találtak be, de így is született hét gól: Benfica–Honvéd 7–0... (Mondjuk a piros-fehérek védelmében el kell mondani, hogy az ellenfél végül egészen a döntőig menetelt, és csak a fénykorát élő Milannal nem bírt.) Közben a KEK-ben a Ferencváros ugyan Bécsben szerepelt, de szurkolói szinte hazai hangulatot varázsoltak az Admira Wacker ellen. Egészen a hajráig örülhettek az ígéretes, gól nélküli eredmények, ám a 88. percben Rodax betalált a Fradi kapujába, amely sajnos a visszavágón is 1–0-ra maradt alul – igaz, drukkereinek rendbontása miatt nem az Üllői úton, hanem Szegeden.

2009-ben e napon a SAPA Fehérvár AV 19 az EBEL-beli története egyik legszebb győzelmét aratta. Az Alba Volán a forduló előtt második helyezett (de hajszál híján éllovas) Linzet fogadta a 15. játéknapon, és két harmad után 5–1-es hátrányba került. A harmadik felvonásban azonban egy kilencperces rohammal egyenlíteni tudott – Vas Márton, Tokaji Viktor, Nagy Gergő és Palkovics Krisztián talált be –, majd a gól nélküli hosszabbítást követően a szétlövést is a fehérváriak nyerték meg, amikor is a negyedik körben Mihály Árpád (aki amúgy a rendes játékidőben, még a negyedik percben a legelső gólunkat ütötte) végre eldöntötte a mérkőzés kimenetelét. Ezzel az AV a Villach legyőzése után egy héten belül már a második riválisát fosztotta meg az első hely lehetőségétől az osztrák jégkorongbajnokság tabelláján.