Dobálták Figót? Nem kérünk Katalóniából!

Spanyolország egyes régióiban, különösen az önálló nemzeti mivoltára büszke Baszkföldön és Katalóniában hagyomány (utóbbiban 1997 óta), hogy a tartomány válogatottja karácsony táján mindig megmérkőzik valamely más ország csapatával. Ennek jegyében 2000-ben az igen magasan jegyzett Portugáliát szemelték ki – ám a szomszédos ibériai állam futballszövetsége október 26-án lemondta a december 22-re tervezett barcelonai találkozót.

Az FPF a döntést a helyi gránátvörös-kék klub szurkolóinak fellépésével indokolta: a Barca drukkerei ugyanis öt nappal korábban a bajnokság csúcsrangadóján igen csúnyán bántak Luis Figóval, a Real Madrid portugál klasszis támadójával. „A barcelonai közönség minősíthetetlen viselkedésével nemcsak a játékost, hanem egész országunkat megsértette. Ilyen körülmények között szó sem lehet arról, hogy pályára lépjünk a katalán fővárosban" – közölte az FPF szóvivője.

Figo Florentino Pérez Real-elnök nyári választási győzelmének első számú záloga volt – a már régóta vágyott pozíciót fölényesen elnyerő sportvezető az ő nevével kampányolt, és betartotta az ígéretét: 56.1 milliós rekordösszegért elhozta a legfőbb riválistól annak legnagyobb csillagát (aki éppen ez év végén kapta meg a futballisták által megszerezhető legmagasabb egyéni kitüntetést, az Aranylabdát). A katalán rajongók nem bocsátották ezt meg – idézzük hát fel, miben is nyilvánult meg csillapíthatatlan dühük a 2000–2001-es idény hatodik fordulójában, a Camp Nouban.

A nagy visszhangot kiváltó nyári átigazolás – vagyis a friss BL-győzelem ellenére új utakra lépő blancók „galaktikus korszakának" nyitánya – óta egész Spanyolország szinte csak a „királyi gárda" katalóniai fellépését várta. A nagy „műsor", amelyet hihetetlen sajtókampány vezetett fel, október 21-én került színpadra, és biztos, hogy aki látta, nehezen felejti el.

Az arénában több mint száz, Figót gyalázó transzparens díszelgett. Elsőként a madridiak futottak ki a gyepre, és amikor köztük tízes számmal a kegyvesztett portugál is a „harctérre" lépett, fülsüketítő füttykoncert kezdődött. A fújolás csak a gránátvörös-kék tizenegy megjelenésével maradt abba, ám azonnal újraindult, mihelyt valamelyik fehér mezes labdába ért.

A második félidő elején Rivaldo (az előző esztendei aranylabdás) kétszer is növelhette volna az előnyt, majd nem sokkal később Figo – véletlenül – rossz ütemben szerelte az előző helyzeteknél jeleskedő brazilt. Emiatt a közönség újult erővel öntötte a nyakába a haragját, és a portugál megaláztatása akkor vált teljessé, amikor egy szöglet elvégzéséhez futott ki: a nézők olyan intenzitással dobáltak be tárgyakat a pályának arra a részére, hogy a támadó inkább feladta a kísérletet...

A madridiak tízesének később majdnem sikerült a nemes bosszú, mivel a 76. percben – miután először és utoljára lerázta az őt fogó Carles Puyolt – kilépett a védők közül: lövésénél Richard Dutruel kapus már verve volt, Abelardo azonban belevetődött a labdába. Négy perc múlva aztán minden eldőlt, mert egy kapu előtti kavarodást követően Simao Sabrosa négy méterről a fővárosiak hálójába pofozta a labdát (2–0).  

„Mintha háborúba mentünk volna. Soha életemben nem éltem át ilyen kegyetlen pszichológiai nyomást. A hangulat egyébként nemcsak Figót, hanem az egész csapatot megbénította" – mondta a mérkőzés után Pérez, a negyedik helyre (pont a beelőző Barca mögé) visszaeső Real elnöke.

Figo maga a találkozó után nem jelent meg a sajtótájékoztatón, és később is csak keveset árult el az érzéseiről: „Nem haragszom senkire. Ma sokan ellenem voltak, de a legrosszabb a végeredmény." „Egyszerűen csak a meccs végét vártuk, valamint azt, hogy minél előbb elhagyjuk Barcelonát – ezek már Roberto Carlos szavai, aki kifakadt az el clásico után. – Nem szabad, hogy ilyen embertelenség történjen bárkivel is a jövőben!"

Az összecsapásról Vicente del Bosque, a Real szakvezetője a következőképp vélekedett: „Ezúttal nem lehet átlagos labdarúgó-mérkőzésről beszélni. Tudtuk előre, mi vár ránk, Figóval külön el is beszélgettem a helyzetről, de ez sem segített. Összességében a Barca jobb volt, ezért megérdemli a győzelmet, ám még egyszer mondom, ez a mostani nem tekinthető normális futballmérkőzésnek."

A „királyi klubnak" a tavaszi visszavágón sem jött össze a reváns, hiszen a felek 2–2-re végeztek a Bernabéuban, de azért mégiscsak elégtételt vett, ugyanis megnyerte a bajnokságot, miközben a Barca dobogóra sem került az idény végén. Decemberben azonban ezt még nem lehetett tudni, és a katalán futballbarátok „valamiképp túlélték", hogy a portugálok nem tisztelték meg őket a vendégszereplésükkel – bár Litvánia kevésbé rangos ellenfél volt, de legalább nem rontotta el a gálahangulatot (5–0)...

1970-ben e napon jelent meg a Népsportban egy interjú Sir Alf Ramseyval, az 1966-ban világbajnok angol labdarúgó-válogatott szövetségi kapitányával, aki – immár (1967-ben) lovaggá ütve – azóta is a csapat élén maradt, annak ellenére, hogy az 1970-es vb előtt a korábbinál is acélosabbnak mondta az együttesét, aztán Mexikóban mégis kiestek a nyugatnémetek ellen a nyolc között. Ezúttal megint nagyon optimista volt: „Anglia tizenegye jelenleg is a világ egyik legjobbja és 1974-ben még erősebb lesz. Vajon nem ezt az erőt sugározza-e klubjaink kitűnő szereplése az Európa-kupában? Arról nem is szólva, hogy a válogatott csoportelsőként fog továbbjutni az Európa-bajnokságra. Peresze tudomásul kell vennünk, hogy a keret jelenlegi játékosainak jó része kiöregszik arra az időre. Most kezdem el tehát az új csapat építését." Nos, a „háromoroszlánosok" tényleg élen végeztek a saját selejtezős kvartettjükben, de akkoriban ez még nem jelentett automatikus részvételt a kontinenstornán, így meg kellett mérkőzniük egy másik csoportelsővel – és megint az NSZK-val kerültek szembe, amely ismét revánsot vett a '66-os vb-fináléért, 3–1-re nyert ugyanis Londonban. Ráadásul az angolok később vb-kvalifikációs meccsen a lengyelek ellen is csődöt mondtak a Wembleyben: drámai módon játszottak 1–1-es döntetlent a majdani bronzérmessel, Tomaszewski kapus ugyanis kivédte a szemüket, ráadásul hatalmas szerencséje is volt. Ramsey ebbe már belebukott... Megkérdezték egyébként az általános vb-esélyekről is, és e tekintetben jobb jósnak bizonyult négy esztendőre előre: „Nem hiszem, hogy a dél-amerikai labdarúgás játssza majd a főszerepet 1974-ben is. Idén minden Brazília mellett szólt. Az európai csapatoknak nemcsak az ellenféllel, hanem a szokatlan magassággal, az oxigénszegénységgel, a meleggel és a közönséggel is meg kellett küzdeniük. Legközelebb másként lesz. Az angliai vébén négy európai együttes jutott az elődöntőbe, és biztos vagyok benne, hogy négy év múlva a brazilok lesznek nehéz helyzetben." Így is lett: a dobogón a mi földrészünk képviselői állhattak (NSZK, Hollandia, Lengyelország sorrendben), és csak utánuk következett a harmadik helyért játszva vereséget szenvedő címvédő selecao.

1980-ban e napon rangadót játszottak a labdarúgó NB I-ben: a nem sokkal korábban az Újpesttől még 3–0-ra vereséget szenvedő Ferencváros a címvédő Bp. Honvédot fogadta, és az Üllői úti stadiont – az esős, hűvös időjárás ellenére – csaknem teljesen megtöltő, 28 ezres közönség előtt kezdettől lendületesen rohamozta ellenfele kapuját. A négy csillagot kiérdemlő remek mérkőzésen a Fradi mindkét félidőt 2–1-re megnyerte, mert középpályás trióját a kispestiek képtelenek voltak semlegesíteni: az egy évvel korábban még átmenetileg visszavonuló Nyilasi Tibor egymaga három gólt szerzett (az első kettőt fejjel) és produkciójára a kivételes, 10-es osztályzatot kapta, de Ebedli Zoltán és a 2–2 után a vezetést büntetőből visszaszerző Pogány László is messze átlag felett teljesített (a 4–2-re alulmaradó vendégek először öngóllal szépítettek, majd átmenetileg Kozma Mihály révén egyenlítettek). Novák Dezső csapata nem véletlenül lett majd az idény végén bajnok (míg a Tichy Lajos-féle Honvéd ezúttal csak ötödik)!

1990-ben e napon újabb korszakos határt lépett át Wayne Gretzky, a minden idők legnagyobbjának tartott kanadai jégkorongozó. A Los Angeles Kings hokisa lett az első – és máig az egyetlen – az NHL történetében, aki elérte a 2000 pontot az alapszakaszban. Az ekkor 29 éves sztárt 15 ezren ünnepelték, amikor a Winnipeg Jets elleni találkozó első harmadában a jubileumi gólpasszt adta társának, Tony Granatónak. Ezzel az 1316. asszisztját jegyezte, ami mellé jött még 684 találat is, így jött össze a 2000-es össztermés. A „Nagyember" (The Great One) végül 1999-ig folytatta karrierjét a csúcsligában – az egykori edmontoni klasszis az angyalok városa után egy rövid St. Louis-i kitérőt követően a New York Rangersnél töltötte az utolsó éveit –, és 2857-nél (894+1963) állapodott meg. A mögötte következő második legjobb (Mark Messier) is csak 1887-ig jutott! (A jelenleg aktívak közül pedig az esztendők óta Oroszországban légióskodó cseh Jaromír Jágr vezet 1599-cel, míg a most is az NHL-ben szereplők közül a bostoni Mark Recchi az éllovas 1485-tel.) Gretzky egyébként a visszavonulásakor nem kevesebb mint 40 alapszakasz-, 15 rájátszásbeli és 6 All Star-rekordot mondhatott magáénak; az egyetlen volt, aki egy idényen belül 200 pont fölé jutott (de ezt négyszer is megtette), összesen 16 szezonban ért el több mint 100 pontot, s ebből 14 évad megszakítás nélkül következett egymás után. Nem véletlen, hogy 99-es mezszámát az NHL valamennyi klubjánál visszavonultatták...