A párizsi zsarura nem hatott a sztár(ság)

A Nemzeti Sport 1931. november 2-i száma adott hírt arról a honi sportrajongóknak, hogy milyen különös eset történt Henri Cochet-val, a világszerte csodált négy francia muskétás talán legjobbikával (lapunk akkoriban még nem használta rájuk az említett összefoglaló kifejezést, pedig az máshol  olyannyira használatban volt, hogy a Roland Garros férfi egyesének járó trófeát már 1927-ben Muskétások kupájának nevezték el). Idézzük fel az eredeti kis szösszenetet, a maga majd' nyolcvan évvel ezelőtti szóhasználatával:

A napokban Cochet teniszvilágbajnok autóját leállította az utcán a párisi rendőr. Cochet-nál véletlenül semmiféle igazolvány nem volt, de útitársnője, /Arlette/ Neufeld kisasszony, aki szintén teniszező, megmondta, hogy Cochet – úgy mellékesen – francia teniszvilágbajnok, aki segített elhódítani a Davis Cup-ot hazájának, s aki most, legutóbb, úgyszólván egyedül védte meg a világhegemóniát jelentő serleget. Cochet ezek után azt hitte, hogy a rendőr – ha nem is esik pont hanyatt, de legalább – beéri ennyi „legitimációval" és útnak engedi.

A hivatalos közeg azonban érzéketlen – esetleg analfabéta – volt mindenféle sportteljesítménnyel szemben, s Cochet-t Neufeld kisasszonnyal együtt bevitte a kapitányságra. A világbajnok két óra hosszat ült, míg végre megfelelő igazoló iratokkal felszerelve megérkezett a – felesége. Ő aztán kiszabadította...

Reméljük, családi perpatvar azért nem lett az ügyből, mindenesetre főszereplőnknek nem viselhette meg túlzottan az idegeit ez az ügy (sem), mert szép hosszú kort ért meg – akárcsak összes muskétástársa, ő is elmúlt 83 éves, amikor eltávozott. Íme, a négy nagy teniszező, születési sorrendben: Jacques Brugnon (1895–1978), Jean Borotra (1898–1994), Henri Cochet (1901–1987) és René Lacoste (1904–1996).

A legfiatalabb és a legidősebb közülük párizsi volt, Cochet Lyon közelében született, míg a baszk nemzetiségű Borotra – csakhogy még nagyobb legyen a hasonlóság a testőrök történetével – maga is félig-meddig gascogne-inak számított: arról a vidékről származott, mint D'Artagnan...

Más tekintetben viszont a korelnök Brugnon lógott ki a társaságból, hiszen ő elsősorban párosban volt nagymenő. Összesen tíz Grand Slam-trófeát nyert „egynemű” duó tagjaként (felét Borotrával, felét Cochet-val), továbbá kétszer vegyesben is címet szerzett. Anélkül, hogy részleteznénk: rá és az eredményeire is érvényes ugyanaz, mint a többiekre, hogy a korabeli utazási nehézségek miatt elsősorban Párizsban és Wimbledonban gyűjtögette elsőségeit. A másik két helyszín (Egyesült Államok, Ausztrália) közül mindegyiküknek volt egy „gyenge láncszeme", ahová vagy el se ment, vagy nem termett ott sok babér számára.

Brugnon társai szingliben is taroltak. Először a francia bajnokságon vették át a hatalmat, ott azonban könnyű dolguk volt, mert saját országuk nagy tornája nemhogy nyílt nem volt még, de 1925-ig nemzetközi sem. 1922 és 1932 között tizenegy kiírásból tíz az ő zsákmányuk lett. Wimbledonban 1924-től köszöntött be a francia korszak: 1929-ig sorozatban hatszor diadalmaskodtak, többnyire egymás elleni finálékban. Forest Hillsben (Amerikában) Lacoste kétszer, Cochet egyszer ért célba, de még a „területileg legsokoldalúbb” Borotrának is volt ott egy döntője – ő viszont azzal büszkélkedhetett, hogy a távoli déli kontinensen is begyűjtött egy egyéni díjat, azaz majdnem meglett a karrier slamje.

A megelőző évek legnagyobb alakja a náluk még néhány évvel idősebb, tízszeres GS-győztes Bill Tilden volt (1920 és 1925 közt rangsorelső), akit azonban csak háttérbe szorítani tudtak, teljesen „eltüntetni" nem, mert egyesült államokbeli riválisuk még tíz esztendővel első, 1920-as nagy sikere után is képes volt kiemelt torna döntőjében felülkerekedni, és akkor a harmincas évekbeli profi pályafutásáról még nem is beszéltünk. A Dk-ban is hatalmas csatákat vívott a franciákkal.

Hőseink megérdemlik, hogy szám szerint is végigvegyük Grand Slam-diadalaikat: Cochet az 1922 és 1932 közti időszakban nyolcat jegyzett (plusz ötöt párosban, egyet vegyesben), és összesen kilenc különböző sikerével máig ő a legeredményesebb férfijátékos a Garroson.1928-tól 1930-ig a világ legjobbja volt.

Borotra pedig amolyan sztahanovista volt, mert öt egyéni diadal mellé összeszedett kilencet férfi és ötöt vegyes párosban is. Mindezt 1924 és 1931 között, illetve ha mindhárom versenyfajtát nézzük, akkor 1936-tal bezárólag. Az egyénivel ellentétben, ahol csak majdnem, vegyes párosban tényleg elmondhatta magáról, hogy mind a négy csúcstornán nyert legalább egyszer!

A kép úgy (volt) teljes, hogy csapatban is dicsőséget szereztek hazájuknak. Akkoriban a három nagy angolszász ország, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Ausztrália (vagyis eleinte Ausztrálázsia, amelyben benne foglaltatott Új-Zéland is) dominált a teniszben, és nem is adták át másnak a Davis-kupát – addig még a döntőben is csak kivétel gyanánt bukkant fel más nemzet: egyszer Belgium, egyszer meg Japán.

A rendszernek az volt a jellege, hogy a mindenkori címvédő pihenten – és saját pályáján – várhatta kihívóját, aki a többi résztvevőt leküzdve jutott el odáig. Azaz ha valaki egyszer felért a csúcsra, és elég erős volt, sokáig ott maradhatott.

A franciák először 1925-ben próbálkozhattak, de sima 0–5-tel tértek haza az Államokból. Legközelebb már csak 1–4-gyel, ugyanis a záró meccsen Lacoste hatalmas küzdelemben megverte Tildent, megszakítva annak 16 meccses veretlenségi szériáját. Harmadjára pedig, 1927-ben – ugyancsak a philadelphiai füvön – nemcsak a Tilden–Lacoste mérkőzés kimenetele ismétlődött meg, de a többiek is betársultak a sikerbe, így Franciaország a teniszvilág koronázott király(ság)a lett!

A következő öt évben, természetesen a jól megszokott párizsi salakon, a gallok megvédték címüket, egy (brit) esetet leszámítva mindig az amerikaiak ellen. Vagyis amikor kissé merev fakabátos barátunk lekapcsolta Cochet autóját, éppen ötnél tartottak, ráadásul abban az esztendőben pont a papírok nélküli sofőr döntötte el 2–2-nél a párharcot, amikor a legendás – ám ekkor még roppant ifjú – angol Fred Perryt négy szettben megverte! Hogy lehetett erről nem tudni?? Mintha manapság valaki Madridban nem ismerné fel Iker Casillast, Sergio Ramost, vagy hogy témánál maradjunk, Rafael Nadalt...

Na mindegy. Még az egyéni kuriózumokkal tartozunk. Borotra a második világháborús megszállás alatt bekapcsolódott az ellenállásba, így mikor 1942 novemberében a németek elkapták, koncentrációs táborba vitték (persze nem a legrosszabb fajtába, de mégis). 1945-ben szabadult csak. Később megalakítója és elnöke is lett a Nemzetközi Fair Play Bizottságnak, amely manapság is évente ad át róla elnevezett díjat.

Az eleve jómódú családba született Lacoste futotta be a legnagyobb karriert aktív időszaka után.  A Dk-csapattól már 1928-ban visszavonult (miután ezúttal kikapott Tildentől), majd egy évre rá a tenisztől is – pedig még csak 25 volt. 1931-ben kapitányként vette ki a részét a sikerből, de ekkoriban már a fehér sport addig kevésbé fontosnak tartott oldalaival és az üzlettel is nagyban foglalkozott: a Krokodil becenevű sztár olyan ruházatot akart megalkotni, amelyben a versenyzők könnyebben mozoghatnak.

Így dobta piacra az első olyan pólót, amelyet kifejezetten teniszezők számára terveztek, rajta természetesen a krokodil emblémával. Három évtizeddel később pedig cége acélütőkkel jelentkezett, hozzájárulva a fából készült rakettek korának leáldozásához. A Lacoste márkanév ma is jól cseng.

Egyébként mind a négyen halálukig nagy megbecsülésnek örvendtek hazájukban, sőt azon túl is, amit az is bizonyít, hogy 1976-ban a négy muskétást ünnepélyes külsőségek között, egyszerre iktatták be a Rhode Island-i Newportban a teniszező Hírességek Csarnokába.

Néhány éve egyszerre négy francia játékos (Gilles Simon, Richard  Gasquet, Jo-Wilfried Tsonga és Gaël Monfils) is egy időben befért a férfi világranglistán a Top20-ba, ami a számítógépes nyilvántartás 1973-as kezdete óta korábban még egyszer sem sikerült (pedig volt korábban egy Yannick Noah-juk, Henry Leconte-juk és Guy Forget-jük, illetve 1991-ben, 1996-ban és 2001-ben – részben még újabb generációk révén – három friss Dk-trófeájuk, az utóbbi kettőt ráadásul idegenben kiharcolva!).

A L'Équipe rögtön lecsapott az alkalomra – az ottani média pedig átvette –, és „új muskétásoknak" nevezte el a fiúkat. Nem vitatva képességeiket, igen sokat kell még dolgozniuk ahhoz, hogy egy lapon lehessen őket említeni a halhatatlan Brugnon, Borotra, Lacoste, Cochet kvartettel...

1951-ben e napon a kor szellemét kitűnően érzékeltető vezércikk jelent meg a Népsportban – pontosabban ez az összes ilyen írásra igaz volt, de mi most a pontosan 59 évvel ezelőtti számból idézünk egy részletet: „Ha figyelemmel kísérjük a nyugati kapitalista sajtót, azt látjuk, hogy sok tekintetben taktikát változtattak. Az eredményeket letagadni ma már szinte lehetetlenség. Nincs az az elvakult kapitalista sajtócézár, aki le merné íratni a lapjában, hogy a Szovjetunióban nem tudnak sakkozni. Az ottani sakk-kultúra magas színvonalát eltitkolni már csak üzleti szempontból is veszélyes egy lapvállalkozás számára, amelynek vigyáznia kell arra, hogy olvasóközönségének becsapása ne lépjen túl egy bizonyos határt. A New York Times című amerikai lap például foglalkozott a kiváló szovjet sakkozókkal, és »leleplezte« a szovjet sakkozás jóságának titkát. Egy Harry Schwartz nevű, ismert szovjetellenes újságíró leírta, hogy a Szovjetunióban a gyerekekkel már az alsóbb iskolákban megkedveltetik a sakkozást, s gyakran rendeznek számukra versenyeket. A sakkmesterek pedig minden támogatást megkapnak ahhoz, hogy megfelelően tudjanak felkészülni a viadalokra. A cikkíró megmutatja az érem másik oldalát is: »Az amerikai sakkcsillagok, kevés kivétellel, különféle módon kénytelenek megkeresni a kenyerüket, és csak a szabadidejüket fordíthatják a sakkozásra.« Figyelemreméltó változás ez a reakciós sajtó taktikájában. Mivel az elért eredményeket letagadni nem tudják, rátérnek ezek olyasfajta magyarázatára, melynek a lényege talán így foglalható össze: »Könnyű nekik!« Vagyis – könnyű a sportembereknek a Szovjetunióban, könnyű a népi demokráciákban, ahol a sport is állami ügy, s ahol a dolgozók állama úgy támogatja a sportot, mint a dolgozók kultúrtevékenységének egyik fontos megnyilvánulását. Könnyű a sakkozóknak fejlődniök a  Szovjetunióban, de próbálnák meg ugyanezt Amerikában, ahol a kutya sem törődik velük. Rendkívül tanulságos az ellenséges hírverésnek ez a formája, amely azzal igyekszik kisebbíteni eredményeinket, hogy »leleplezi«: mennyivel kisebb akadályokat kell nálunk leküzdenie egy tehetségnek az előrehaladáshoz, mennyivel könnyebb jó eredményeket elérni olyan országokban, ahol törődnek a néppel."

1961-ben e napon játszották le Amszterdamban az Ajax–Újpest KEK-párharc odavágóját. A holland labdarúgás ereje már másfél héttel korábban, válogatottjuk budapesti mérkőzésén is figyelmeztetőleg hathatott (3:3 lett úgy, hogy rendre vezetést szereztek), ehhez képest ezúttal is „nagy becsvággyal vetették magukat a küzdelembe, ami nagyon meglepte a Dózsa együttesét, és bizony majdnem valamennyi játékos erősen kapkodott". (Vajon mi volt váratlan az ellenfél ambiciózus hozzáállásában?... Itt érhető tetten az igazi profi szemlélet és a nálunk megszokott mentalitás közti különbség. Ez magyarázza, hogy az ekkoriban már igen masszív, de a hetvenes években kezdődő fénykorától még azért bőven elmaradó németalföldi futball fölé tudott kerekedni a magyarnak, amely pedig képességeiben – és eredményeiben – ekkor még előrébb tartott.) A vendéglátók már a 3. percben vezetést szereztek, majd a 22. percben kettőre növelték az előnyüket – mindkét találat úgy esett, hogy Petersen a bal szélen elfutott, beadását pedig Groot a kapuba fejelte (a második bólintást Török kapus ugyan elcsípte, de az esőzéstől felázott síkos talajon a nagy lendülettől a labdával együtt a gólvonal mögé csúszott...). Kalocsay Géza edző szünetbeli fejmosása következtében a második félidőben egy „másik" lila-fehér csapat futott ki a pályára, nyoma sem maradt a mérsékelt lelkesedéssel, de annál több hibával (hátul) és fölösleges pepecseléssel (a támadószekcióban) letudott első 45 percben látottaknak. Ekkor viszont az amszterdamiak a szervezett védekezésből tartottak bemutatót, így Kuharszki 73. percben rúgott gólja csak a szépítéshez volt elég (1:2). Más kérdés, hogy a majdnem egy hónappal később a Népstadionban megvívott visszavágón kijött a tudáskülönbség (3:1), és 4:3-as összesítéssel végül az Újpest jutott tovább majdan világhírnevet szerző riválisával szemben (aztán a skót Dunfermline-t is búcsúztatta – kettős győzelemmel –, és végül az elődöntőben a Fiorentina ellen bukott el, oda-vissza vereséggel).

1971-ben e napon lehetett olvasni az NS-ben egy cáfolatot az olimpiák történetének egyik kiemelkedő alakjával kapcsolatban. Az év folyamán többször is felröppent ugyanis a hír, hogy Alfred Oerter, a diszkoszvetés négyszeres (1956, 1960, 1964, 1968) ötkarikás bajnoka ismét edzésbe áll, és a '72-es müncheni játékokon újra, ötödször is dobókörbe áll. Maga a „nagy Al" ezeket az értesüléseket korábban nem erősítette, de nem is cáfolta meg. Most azonban nyilatkozott, s egyszer és mindenkorra tisztázta esetleges visszatérési tervei sorsát: „Hamarosan 36 éves leszek. Az én koromban már sokkal többet kellene tréningeznem, mint régebben, hogy sikerrel próbáljam megvédeni az aranyérmemet. Erre pedig a foglalkozásom, no meg a családom miatt már nem jut elég idő, így aztán meg sem próbálom" – fogalmazott az amerikai atlétalegenda.

1981-ben e napon egyfajta összegzést adott Taróczy Balázs idénybeli szerepléséről az NS. Éljátékosunk éppen ekkor bukta el párosban a rangos tokiói torna döntőjét Heinz Günthardt oldalán a két amerikai „óriás", azaz Hank Pfister és Victor Amaya ellen, akik a gyors borításon nagy erejű adogatásaikkal kiszerválták a magyar, svájci duót. Amelynek azonban így sem kellett szégyenkeznie, sőt, hiszen előzőleg Monte-Carlóban, a Roland Garroson, Hilversumban, Genfben és az első tokiói viadalon is ők nyertek, s már Japánba érkezésük előtt a negyedik helyen álltak a párosok GP-pontversenyében a McEnroe, Fleming amerikai, a Curren, Denton dél-afrikai, amerikai és a Gildemeister, Gómez chilei, ecuadori kettős mögött. Most pedig, bár „csak" másodikak lettek, előreléptek az összetettbeli második pozícióba, vagyis erősen valószínűvé tették, hogy indulhatnak majd a legjobb négy egységet felvonultató januári londoni Mesterek Kupáján. Taróczyn és McEnroe-n kívül egyébként senki nem volt a nemzetközi férfiteniszben, aki egyszerre ott tudott volna lenni az  egyes és a páros élmezőnyében is (Taróczy pont ezekben a hetekben nyerte meg az első, még salakos tokiói tornát a feljövőben lévő amerikai Eliot Teltscher ellen, ám mivel a fedett pályás második viadalon hamar kiesett – éppen Günthardttal szemben –, a vonatkozó GP-rangsorban visszaesett a 11. helyről a 16.-ra; az ugyanakkor jól látszik, hogy szingliben is ott volt az elitben!) Svájci párjával aztán az új évben elsők lettek a Mesterek Kupáján is (a döntőben a Curren, Denton kettőst felülmúlva), sőt ezt a későbbi években még kétszer megismételték. Legnagyobb sikerük azonban kétségkívül az 1985-ös wimbledoni diadal volt!

1991-ben e napon került sor az F1-es Ausztrál Nagydíj második hivatalos időmérő edzésére, amelyen Ayrton Senna javított az előző napi idején, mclarenes csapattársa, Gerhard Berger viszont nem, így a brazil szerezte meg a pole pozíciót – pályafutása során immár 60. alkalommal! (E vonatkozásban magasan túlszárnyalta a korábbi csúcstartó Jim Clarkot, 1994-es haláláig összesen 65-ig jutott, és máig csupán Michael Schumacher harcolta ki nála többször az első rajtkockát, ám a többiek megközelíteni sem tudták őket.) A második sorból indulhatott a két Williams-Renault – ez az istálló még reménykedett a konstruktőri vb-trófea megszerzésében, míg az egyéni cím sorsa már korábban eldőlt Senna javára. Az idényzáró futamon a Ferrariknak – immár Alain Prost nélkül – csak a negyedik sor jutott, mert a Benettonok is megelőzték őket: közülük előrébb az idény végén búcsúzó Nelson Piquet, mellőle az ifjú tehetség, azaz Schumi. (Elképesztő belegondolni, hogy az utóbbi még most, 2010-ben is a mezőny tagja, míg annak idején együtt – sőt: egy csapatban – szerepelhetett a háromszoros világbajnok brazillal, aki pedig 1978-as debütálásakor még olyan veterán sztárokkal viaskodhatott, mint a hatvanas években feltűnő Michael Andretti vagy Jacky Ickx – utóbbiak Jim Clarkéktól lesték el a szakmát...). Másnap aztán az özönvízszerű eső gyakorlatilag elmosta az adelaide-i versenyt: a száguldásra teljesen alkalmatlan pályán 25 percen át szenvedtek a mit sem látó pilóták, mire a versenyzők felének „elhullása" nyomán, valamint többek között az élen haladó – s így a riválisokhoz képest valamivel többet látó – Senna integetése hatására a 15. körben piros zászlóval leintették a futamot. Ekkor már a világbajnok autója mögött felcsapódó vízfüggönyben palánknak vágódó Nigel Mansell sem volt a pályán (agyrázkódással és bokatörés gyanújával vitte el a mentő), amiként Berger is kiperdült. Senna és Riccardo Patrese még a versenyigazgatósághoz is felment, hogy ilyen körülmények között ne folytassák a futamot, és egyórás várakozás után győzött is a józan ész: befejezettnek nyilvánították a GP-t (s egyúttal az egész idényt). A 14. kör alapján, fele pontszámokat kiosztva hirdettek végeredményt, vagyis Senna mögött (a távollévő) Mansell lett a második, míg Berger a harmadik – a csapat-világbajnokság kimenetele azonban már nem módosult, a McLaren-Honda győzött. Egyéniben Senna, Mansell, Patrese, Berger, Prost, Piquet sorrend alakult ki (Schumi négy ponttal a középmezőnyben végzett) – ez volt az utolsó alkalom, hogy a nyolcvanas évek legendás négyese (plusz ráadásként a jövő nagyágyúja, vagyis a német) együtt szerepelt!