Thuram tréfás gólja: a vicces, hogy ő lőtte

A 2002–2003-as olasz élvonalbeli idényben nyolc forduló után az Inter vezetett a Milan és a még veretlen Juventus előtt. Utóbbi kettő egymással mérkőzött a kilencedik játéknapon: a 2002. november 10-i rangadón parádés játékot, és ami számára alighanem fontosabb, hazai győzelmet láthatott a Stadio delle Alpit színültig megtöltő nézősereg.

A címvédő nagyon jól kezdte az összecsapást, különösen az első félóra telt el a nyomasztó fölényének jegyében. Két, oktatófilmbe illő góllal hamar megnyugtatónak tűnő előnyre is szert tett. Előbb egy Pavel Nedved, Alex Del Piero, Marco Di Vaio kombináció végén az utóbbi talált be az addigra már üres kapuba, majd jött Lilian Thuram, és tőle szokatlan módon az ellenfél tizenhatosán belül jeleskedett.

Történt, hogy a 21. percben a Milan (!) rúghatott szögletet, ám a torinóiak labdát szereztek, majd egy villámgyors, még 10 másodpercet sem igénybe vevő kontra végén Del Piero okos átadásából a lóhalálában megiramodó francia hátvéd ziccerbe került, és ha már ott volt, nem is tévesztette el a jobb alsó sarkot.

A kétgólos fór azonban csak ideig-óráig volt megnyugtató, a második fél óra kezdetén újra „versenybe" szálltak a piros-feketék. Az ellenfél büntetőterületén belül Alessandro Birindelli ölelgette Clarence Seedorfot, majd biztos, ami biztos, még a labdához is kézzel ért hozzá, Gianluca Paparesta bíró pedig tizenegyest ítélt, amelyből Andrea Pirlo a jobb felsőbe ágyúzott. Ezt követően mindkét csapat inkább a gólszerzésre, mintsem az elhárításra törekedett – hiába. A Juventus a 2–1-es győzelme révén helyet cserélt áldozatával, és fellépett a tabella második helyére.

A La Gazzetta dello Sport másnapi számának címlapján ordító három szó  – „Jön a Juve!" – arra utalt, hogy a csúcsmeccset megnyerő „zebrák" lettek a bajnoki cím első számú esélyesei, mármint a továbbra is éllovas, ám az Udinesétől váratlan vereséget szenvedő Inter mellett.

Carlo Ancelotti, a városi riválisához hasonlóan elbukó Milan szakvezetője nem is volt valami vidám kedvében: „Az első félórát a Juventusnak ajándékoztuk, mert a középpályánk képtelen volt megszűrni az ellenfél támadásait. Különösen Pirlo játszott gyengén, de ne vádoljuk: annyi kiváló találkozó után ő is belefuthat egy félresikerült meccsbe. Az egyetlen jó hír, hogy nulla–kettő után viszonylag gyorsan magunkhoz tértünk, de akkor már nem maradt erőnk és időnk arra, hogy rendezzük a sorainkat, és megfordítsuk a mérkőzést."

„Hogy miért nyertünk? Azért, mert a fekete-fehérben futballozó bajnokok nagyon erősen akarták a győzelmet a piros-feketében játszó bajnokok ellen – kommentálta a látottakat a kolléga, azaz Marcello Lippi, a Juve vezetőedzője, aki némi meglepetésre elsősorban nem Nedvedet és Del Pierót, sőt nem is Mauro Camoranesit vagy Di Vaiót, hanem Thuramot dicsérte: – Lilian rengeteget fejlődött az előző idényhez képest, sokkal magabiztosabb, sokkal megbízhatóbb. Ezzel együtt Thuram mint gólszerző – ez még most is úgy hangzik, mint egy kabarétréfa. Persze mint egy jól csattanó kabarétréfa..."

A rutinos tréner jókedve majd csak tavasszal teljesedett ki igazán, hiszen bár az őszt még a Milan zárta az élen, a 22. fordulóban a Juve átvette a vezetést (immár az Intertől, mert a másik lombard alakulat – most még – nem bírta a tempót, s leszakadva végül bronzérmes lett), és ki sem engedte a kezéből, vagyis megvédte az elsőségét.

Lippinek azonban jól jött volna még egyszer, hogy világ- és Európa-bajnok játékosa bevegye Paolo Maldiniék kapuját – csakhogy az ébenfekete bekk erre nem volt hitelesítve. Egész olaszországi karrierje folyamán, azaz tíz év alatt 308 bajnokin összesen két gólt lőtt: egyet a Parma színeiben 1997 elején (annak a találatnak nem volt valódi jelentősége), majd a videón is látható módon a fentebb tárgyalt 2002-es rangadón.

A válogatottbeli szereplése is az üzente, hogy olyan ő, mint a mesebeli dzsinn, amelytől egyszer az életben lehet valakinek egyetlen (tehát nem három!) nagy kérése. Nemzeti színekben 1998. július 8-án hallotta meg hazája óhaját, és két góljával fordított, így kivégezte Horvátországot a világbajnokság elődöntőjében (másik 141 alkalommal egyszer sem zörgette meg a hálót!). Ezzel – meg persze a védőmunkájával – hozzátette a magáét a nagy diadalmenethez. Négy esztendővel rá pedig huszáros vágtájával a juvésokat is kisegítette egy fontos találkozón.

Az idény végén a Juventus és a Milan a BL döntőjében is szembekerült, és senki sem tudta bevenni a másik túlbiztosított kapuját. Szétlövésre került sor. Lehet, hogy a palackba zárt szellem kivételt tett volna, és soron kívül kiszabadul övéi érdekében. Ám Thuram nem kapott lehetőséget az öt torinói ítélet-végreható között – s a milánóiak 3–2-vel el is vitték a trófeát... 

1942-ben e napon szomorkás írás jelent meg a Nemzeti Sportban arról, hogy múlik el a világ dicsősége. A címben feltett „Mikor hal meg egy játékos?" kérdésre a cikk a következő választ adta (amelyet aztán példákkal is illusztrált): nem akkor, mikor utoljára dobban a szíve. Előbb. Sokkal, de sokkal előbb. Tehát nem a testi halálról van szó, hanem a hírnévéről. És akkor a három kis történet. 1. „Egy üzlet fölött nagy cégtáblát lenget a szél. A felső részén apró betűkkel a tulajdonos neve. Alatta ez áll nagy ezüstös betűkkel: Ezelőtt Fogl II. A tábla alatt diákok mennek el. Valahol focimeccset játszhattak, mert igen csapzottak. Az egyikük kezében fűzőn lóg a bőrlabda. Feltekintenek a csikorgó táblára. A labdás gyerek megszólal: Ki volt ez a pasi? Valamennyien hallgattak..." 2. „Még az idén, az ősz elején történt a Béke utcában. A Vasas támadósorát Takács II irányította. Fiatal szurkolók egyre kiáltoztak Hegyi Gyula intéző felé: Gyula bácsi, mikor teszik már ki azt az öregurat középről?" 3. „A labdarúgóház folyosóinak és termeinek falán sok kép függ. Mindig sok nézője akad. A napokban egy sereg ifjúsági játékos járt ott. Egy fotó előtt többen is megálltak. Nézegették. Megjegyzéseket tettek. Mögéjük sodródtunk. Hallgatóztunk. A fiúk találgatták, hogy a képen látható válogatott csapat tagjai közül melyik játszhatott legjobban. Azt hiszem, az az izmos lábú – mondta az egyik. Szerintem ez a sima hajú – vetette közbe a másik. Nézzétek, ez a hosszú kopasz nem sokat tudhatott. Talán tartalék volt! – így a harmadik. Nézték és nagyot nevettek. Amikor elmentek, mi is megnéztük a hosszú kopaszt. Orth Gyuri volt..."

1952-ben e napon rendezték a labdarúgó Szovjet Kupa elődöntőjének (vagy akkori megfogalmazás szerint: középdöntőjének) első mérkőzését, amelyen a házigazda Dinamo Moszkva (a bajnokság ezüstérmese) 7:0-ra lemosta a Krilja Szovjetovot (a tabella hetedikjét), amely a szünetben még csak mínusz egyre állt, de a második félidőben már nem tudta magát tartani. A kujbiseviek (azaz mai nevükön: szamaraiak) sorsára jutott másnap a CDKA Moszkva is, amely bajnok létére – ugyancsak a Dinamo-stadionban, csak ezúttal már nem 70, hanem 83 ezer néző előtt – 4:0-ra kikapott az élvonalban csupán ötödik Szpartaktól. A katonacsapat (melyet további két közbülső névváltozat után majd csupán 1960-tól kereszteltek át a mai is ismert nevére, CSZKA-ra) a háború utáni első esztendőkben sorra nyert a bajnokságokat, ezúttal mégis mindössze az első játékrészben tartotta magát, majd a pihenőt követően 0:1-ről ugyanúgy összeomlott, mint előző nap a Volga-partiak. A fináléban aztán biztosan, 3:0-ra diadalmaskodott a Szpartak a Dinamo ellen.

1962-ben e napon „Véres sporthét Mexikóban" címmel erősen helyi jellegzetességnek nevezhető eseményekről – és a hozzájuk kapcsolódó tragédiákról – számolt be a Népsport a New York Herald Tribune cikkeire hivatkozva. A közép-amerikai országban egyrészt ötezer hegymászó ünnepséget akart rendezni a több mint 6000 méter magas Popocatepetl tetején, de olyan hóviharba kerültek, hogy hárman meghaltak, míg tízen súlyosan és mintegy százan könnyebben megsérültek. A csúcsra csak körülbelül ötszázan jutottak fel, az ünnepségből pedig nem lett semmi. Zitácuaróban a bikaviadal szedett áldozatokat, de nem a szokott módon, mert a rendezvény még rendben lefolyt (most persze az állatok szomorú sorsára is nyilván kitérhetnénk), ám utána a közönség kezdett verekedni, s ez a „különviadal" hamarosan három halálesettel is járt. San Martínban szintén váratlan véget ért a bikaviadal – ott az állóhely dőlt össze, ami egy halottat és száz sérültet követelt.