A bibliás brazil gyakran kijött a sodrából

Elkötelezett hitű játékosok, sőt sztárok mindig előfordultak még a futball világában is, és cseppet sem meglepő módon sokan közülük a mediterrán vagy latin-amerikai országok szülöttei (voltak). Talán a leghíresebb példa erre 2007 aranylabdása, Kaká, aki büszkén éli meg evangéliumi keresztény hitét, amelyet góljainál az égre mutatva, nagy győzelmei alkalmával pedig trikója feliratával (valamint a játéktéren elmondott hálaadó imájával) is hirdetni szokott.

Két évtizeddel ezelőtt szintén számos olyan kiválóság parádézott a zöld gyepen, aki pályán kívüli jó cselekedeteivel ugyancsak felhívta magára a figyelmet. Ruud Gullit, a Milan csillaga például 1987 legvégén Nelson Mandelának – és a dél-afrikai apartheidellenes törekvéseknek – ajánlotta frissen odaítélt Aranylabdáját, s rendszeresen részt vett különböző, a faji megkülönböztetés ellen küzdő megmozdulásokon is.

A belga labdarúgó-válogatott tagjai – akik a nyolcvanas években a szűk elithez tartoztak – a csapatkapitány Jan Ceulemansszal az élen szegény mexikói kisgyerekeknek, az 1985-ös nagy földrengés árváinak juttattak a javaikból (holott gazdagságukat össze sem lehet vetni a következő évtized nagy futballpiaci „árrobbanása" óta tündöklő klasszisok keresetével).

Vagy például ott volt Jürgen Klinsmann, az Inter – későbbi világbajnok – nyugatnémet légiósa, aki karrierje otthon töltött első esztendeiben gyakorta látogatott fiatalkorúak börtöneibe, lelki vigaszt nyújtva és példájával pozitív irányba ösztönözve a megtévedteket.

A Nemzeti Sportban 1989. december 29-én megjelent mai történetünk főszereplője az említetteknél kevésbé élt reflektorfényben, és a „módszere" is más volt: ő az emberek lelkére szeretett volna hatni. Az akkoriban 25 éves Amarildo Souza do Amaral, a Lazio azon a nyáron a Celta Vigótól szerződtetett támadója (aki hazájában a minap a klubvilágbajnokságon szereplő Porto Alegre-i Internacional színeiben tűnt fel, majd egy idényt húzott le Spanyolországban) mélyen vallásos katolikus családból származott, de hitét tekintve nem maradt meg a passzivitásnál.

A brazil sportolók körében rendkívül népszerű Atletas de Cristo, vagyis Krisztus atlétái elnevezésű, felekezetek feletti mozgalom (nem szekta!) tagja volt, és mindennél szívesebben beszélt arról, hogy a Biblia számára jóval több mint egy könyv. Nehezen forgott az agya – saját bevallása szerint... –, viszont már gyerekkorában hosszú részleteket tudott idézni a Szentírásból. Ezeket aztán jó alaposan be is véste a szívébe és eszébe.

Amarildo a meccsek előtt is igyekezett kimutatni, milyen fontos neki mindez. A találkozók előtt ugyanis – néhány jó szó kíséretében – Bibliát ajándékozott leendő őrzőjének. Próbálta sportszerűségre buzdítani ellenfeleit, egyszersmind gondolt azok lelki üdvére is...

Hálás befejezés lenne ezek ismeretében így karácsony táján azzal zárni visszaemlékezésünket, hogy a brazil csatár riválisai, emberfogói mind megfogadták az intelmeket, és attól a pillanattól kezdve csakis a fair play szellemében hadakoztak a pályán. Valószínűleg naivitás volna ezt remélni. A néhány héttel korábban lejátszott Roma–Lazio derbi eseményeinek felelevenítése azonban kicsit más megvilágításba helyezi hősünket és küldetését. Elvei és meggyőződése ugyanis nem csupán másokról peregtek le időnként, de saját magáról is...

Azon a bizonyos november 19-i mérkőzésen (1–1) tudniillik (amikor a középmezőnybeli világoskékek a náluk három ponttal jobban álló, holtversenyben ötödik helyezett „farkasok" vendégei voltak) a játékvezető nem a házigazdák hátvédjét, Antonio Tempestillit zavarta le idő előtt a pályáról, hanem a dúvad módjára viselkedő Amarildót. Jogos volt a kiállítás – a Lazio vezetői nem hogy nem fellebbeztek aztán az eltiltás miatt, hanem „halmazati büntetésként" külön pénzbírságot is kiróttak légiósukra.

A klub elöljárói ugyanis nem tartották enyhítő körülménynek, hogy a rugdosódást a védő kezdte. „Áldozata" pedig lehet, hogy sok részletet tudott a Bibliából, ám a „ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel" példázat valahogy kimaradhatott a megtanulandók közül – ehelyett inkább elégtételt vett Tempestillin...

A következő két idényt már Cesenában töltő, majd egy év logronói kitérő (spanyol élvonal) után Dél-Amerikába visszatérő brazil a játékostársain kívül a világot sem váltotta meg az Örök Városban. Az egyetlen laziós szezonjában (29 bajnoki fellépésen) nyolc gólig jutó Amarildo arra példa, hogy még a legszebb szavú, legjobb szándékú ember is gyarló végső soron: ő például nem a találatai révén lett rangsorelső az 1989–1990-es Serie A-kiírásban, hanem azzal, hogy két piros lapjánál senki sem szedett össze többet...