Maradona good, Pelé better, George Best

Hiába volt a csontig hatoló hideg és a szakadó eső, 2005. december 3-án több mint harmincezer ember követte a gyászmenetet Belfast utcáin. A november 25-én elhunyt George Best koporsóját a család creghagi házától a régi klubtársak és a családtagok vitték az öt kilométerre lévő északír parlament elé.

A tömeg eközben könnyekkel küzdve bár, de tapssal köszöntötte a legendát. A város összes buszmegállóját a zseni portréja vagy manchesteri mezének mása díszítette, a hosszú útvonalat pedig virágok, sálak – minden, ami Besthez köthető.

A stormonti megemlékezésen a gyászoló tömegben jelen volt a régi barátok közül Denis Law, Paddy Crerand, Harry Gregg és Sir Bobby Charlton, továbbá a United menedzsere, Sir Alex Ferguson, az angol válogatott akkori szövetségi kapitánya, Sven-Göran Eriksson, illetve az északírek mestere, Lawrie Sanchez. A brit királyi család és Tony Blair miniszterelnök is részvétét nyilvánította. A ceremóniát három országos tévécsatorna közvetítette, de a Roselawn temetőbe már csak a hozzátartozók mehettek be.

A Best família utcájának végében pedig drapériát feszítettek ki a következő, könnyen értelmezhető felirattal: „Maradona good, Pelé better, George Best"...

Páratlan népszerűsége a világhírű kortársak, a Beatles csillagaiéval vetekedett, utolérhetetlen tehetsége, cselei, technikája, gyorsasága, kombinatív készsége ritka élménnyel ajándékozta meg rajongóit még karrierje utolsó éveiben is, amikor pedig a zajos tivornyák és az alkoholizmus már nyomot hagyott rajta.

A futballvilág máig képtelen eldönteni, hogy a brazil Pelét vagy az argentin Diego Maradonát koronázza-e abszolút királyává – de ez most mindegy is, inkább idézzük fel azt, hogyan vélekedtek ők George Bestről! „Ő volt a legjobb futballista, akit valaha láttam. Nemzetközi elismertségét gátolta, hogy hazája, Észak-Írország válogatottja nem játszott jelentős szerepet a világeseményeken" – így a „Fekete Gyöngyszem".

„Kedvencem volt a kezdetektől, minden idők egyik, ha nem a legnagyszerűbb csatára" – mondta az „Isteni".

A zseniális labdaművészt, aki Denis Law-val és Bobby Charltonnal alkotott ellenállhatatlan triumvirátust Manchesterben, remek humorérzék jellemezte. Roppant jóképű volt, a nők bálványa – első felesége, Mary Stavin szépségkirálynő volt –, utálta viszont a fegyelmet, fittyet hányt a szabályokra. Rendhagyó, de lebilincselően kedves, nagyvonalú és szellemes partihős hírében állt.

Félelmet, gátlásokat sem a pályán, sem azon kívül nem érzett. Habzsolta az életet – szép lányok, remek borok, gyors autók –, előszeretettel látogatta a kaszinókat, nagy tétekben játszott. Az élvezetekben nem ismert mértéket, individualista volt és öntörvényű, márpedig ezek a vonások, ugye, nem kifejezetten tipikus vonásai egy példás sportembernek.

Az önpusztító életvitelt, a gyakran visszatérő részegségek következményeit, a csapatfegyelem semmibevételét, a sorozatos késéseket a tréningekről, a kényszerű edzéskihagyásokat a Manchester United egy idő után nem nézhette el. George Bestnek 1974-ben, 28 évesen távoznia kellett az Old Traffordról.

Innen egyre meredekebb lejtő vezetett az alkoholizmus felé, és nem segített a vándorlás, a gyakori váltás sem. Az addig az MU-hoz hű George Best a következő évtizedben majd' egy tucat angol, skót és amerikai klubban fordult meg, mielőtt 1983-ban, 37 évesen végleg befejezte a pályafutását.

A krónikus delirium tremens szorításából nem volt többé menekvése. Ez a csodálatos futballista 1984-ben már a rabok csapatában rúgta a bőrt, miközben három hónapos büntetését töltötte egy börtönben. Az ítélet oka ittas vezetés, plusz hatósági személy – az őt igazoltató rendőr – elleni testi sértés.

De ez sem tántorította őt el addigi életvitelétől, aminek egyenes következménye, hogy 2002-ben már elkerülhetetlen volt „szivaccsá" vált májának eltávolítása. A transzplantáció sem riasztotta vissza a mértéktelen fröccsözéstől, ami egy új máj esetében – inkább előbb, mint utóbb – végzetes.

2004 januárjában ismét ittas vezetésen érték a hatóságok, s húsz hónapra eltiltották attól, hogy volán mögé üljön. Egy visszaeső számára ez már-már kegyelemmel felérő ítélet, mintha a bíró tudta volna, hogy George-nak nincs sok hátra.

Öt éve az ősz közepe felé rosszul lett, veseelégtelenség lépett fel nála, ezért beszállították a londoni Cromwell-kórház intenzív osztályára. Orvosai akkor még nem adták fel. Október 12-én történt: az egykori játékos állapota mintha javult volna, tisztán kommunikált, s különös kérése az volt, hogy üzenetét írják le, sőt készítsenek róla, úgy ahogy van, szörnyű állapotában fényképet, amely, nyilván úgy vélte, riasztó hatással lehet az alkoholizálókra.

A mélységesen lehangoló fotó a haldokló géniuszról – a „Ne halj meg úgy, mint én!" figyelmeztetéssel együtt – hatalmas betűkkel meg is jelent a News of the World nagy példányszámú londoni bulvárlap első oldalán. George Best ugyanis már akkor tudta, a játszmának visszavonhatatlanul vége – nincs több rájátszás vagy hosszabbítás.

A hónap végén mintha lábra kapott volna, de váratlanul tüdőgyulladása lett, állapota fokozatosan ismét romlott. Orvosa – egyben barátja –, Roger Williams professzor heroikus küzdelmet folytatott a belső vérzésekkel küzdő futballnagyság életének megmentéséért, de 24-én délelőtt be kellett vallania: „Élet és halál küzdelmében George Best elérkezett ahhoz a ponthoz, ahonnan már nincs visszatérés."

Gyászolt tehát a Manchester United, a brit labdarúgás, és természetesen velük együtt a sportág egész nemzetközi társadalma. Másnap és harmadnap Anglia összes pályáján megemlékeztek a hosszú betegség után elhunyt korábbi sztárról – a bajnoki mérkőzéseket mindenhol egyperces szünet előzte meg a Manchester United és az északír válogatott egykori kiválóságának tiszteletére.

Sir Bobby Charlton éveken át játszott Besttel az MU színeiben, és bár barátság nem alakult ki köztük, most talán visszaforgatta volna az idő kerekét. „A Manchester Unitednél Eric Cantona példáján tanultuk meg, hogy egyeseket máshogy kell kezelni, engedményeket kell tenni nekik. Lehet, hogy ha nem ellenségesen közeledtünk volna George-hoz – miként például én tettem –, és inkább segítettünk volna egyengetni az útját, ma más lenne a helyzet. Ki tudja?" – merengett a világbajnok angol csapattárs, 1966-ban Európa legjobbja.

Az MU korábbi nagy triumvirátusának harmadik tagja, az 1964-ben aranylabdás skót Denis Law sokáig Best halálos ágya mellett virrasztott. Ő így fogalmazott: „1964 és 1969 között George volt a legkitűnőbb játékos az országban. Pokolian fájdalmas ezt kimondani, de a legjobb énjét nem is láthattuk."

Ám hiábavaló minden sajnálkozás, George Best tragikus sorsa beteljesedett. Szeretetre méltó volt, de menthetetlen. Ő is tudta – és vállalta. A professzor mondta, a haláltól sem félt. Sziporkázó alakját, szellemes játékát viszont őrzi az emlékezet, s a legnagyobbak jutalma, a halhatatlanság.