Irigy társai (nem) vártak majdani vezérükre

Sikeres teremtornát rendezett 1993. január 23-24-én a Borussia Dortmund, amely a hét válogatott játékossal felálló Szpartak Moszkva által megnyert eseményen az összesen 19 700 fizető néző és a televíziós jogdíjak jóvoltából 750 ezer márkás nettó bevételt könyvelhetett el. Ugyanekkor azonban egy sokkal drágább és fajsúlyosabb ügy váltott ki indulatokat a klub háza táján: aláírás előtt állt Matthias Sammerrel a megállapodás, amelytől a merész álmokat szövögető BVB nem kevesebbet várt, mint hogy megdöntse a Bayern németországi uralmát.

Amíg az elnökség örömmel nyugtázta a Stuttgarttal (a játékos korábbi Bundesliga-együttesével) folytatott kötélhúzás sikeres befejezését, addig az előző fél évben az Interben szereplő vörös hajú középpályás érkezése a csapaton belül inkább nyugtalanságot váltott ki.

Mindenekelőtt azért, mert szerződtetésének anyagi részleteit az egyesület vezetősége hétpecsétes titokként őrizte. Csupán találgatásokra szorítkoztak mind a futballisták, mind a szurkolók, akik abból indultak ki, hogy a lelépési díj nyolcmillió, a labdarúgónak ígért fizetés pedig évi kétmillió márka lehet.

Ottmar Hitzfeld vezetőedző – az addigi harmonikus hangulat megromlásától tartva – azonnal közölte, hogy az említett számadatok nem felelnek meg a valóságnak, másrészt leszögezte: „A szabad piacgazdaság törvényeinek megfelelően mindenki azt a maximális hasznot alkudhatja ki, amekkorára lehetősége kínálkozik." Gerd Niebaum elnök pedig támadva keresett menedéket: „A profi urak örüljenek, hogy erősítést kaptak. Ha nem lenne szükségünk erősítésre, nem a negyedik helyen állnánk!"

A válogatott védő, Michael Schulz nem örült, ő másképp látta: „Éveken keresztül az egészséges fizetési struktúra előnyeit emlegette a vezetőség. Amennyiben a híresztelt összegek megfelelnek a valóságnak, akkor becsapottnak érezzük magunkat. Ha a svájci Chapuisat-nak adnának évi hárommillió márkát, az ellen senkinek sem lenne kifogása. Mindannyian érezzük, hogy ő »megfizethetetlenül« jó. De ennyi pénzt egy olyan középpályásért, aki – enyhén szólva – megbukott Olaszországban?..."

Nézzük, mire is volt szüksége, hol is tartott a születőfélben lévő dortmundi aranycsapat a fejlődésben. A BVB az ötvenes években kétszer lett bajnok, majd 1963-ban megnyerte a Bundesliga létrejöttét megelőző utolsó bajnokságot is. A lendület ezután még egy darabig kitartott – dobogós helyek, kupagyőzelem (1965), KEK-diadal (1966, hosszabbítás után 2:1 a Liverpool ellen, ez volt az ország első nemzetközi klubtrófeája) –, aztán negyedszázados szürke középszerűség következett úgy, hogy négy esztendőre még ki is esett a csapat (1972–1976).

Az előzőleg játékoskori sikereinek helyszínén, Svájcban remeklő (az Aarau és a Grasshoppers mestereként is nagy sikereket arató) Hitzfeld 1991-ben szegődött el a Borussiához. Az 1989-es Német Kupa-elsőség még nem hozzá fűződött, de amint betette a lábát, a Dortmund második lett az élvonalban, és hat idényen át sosem végzett hátrébb a negyedik pozíciónál.

Bár az együttesben többen ott voltak az 1990-es világbajnok Nationalelfből, hiányzott még egy vezér a pályáról, főleg hogy a korábbi és leendő játékmester, Andreas Möller ezekben az esztendőkben épp Frankfurtban, majd a torinói „zebráknál" kereste meg a kalácsravalót. Így került a képbe Sammer.

A drezdai középpályás a helyi Dynamóval különböző keletnémet címeket nyert a Honecker-féle állam fennállásának legvégső időszakában, és 23-szor válogatott is volt, mi több, ő szerezte az utolsó NDK-gólt. Aztán egyike lett azoknak, akik sikeresen átvészelték az NSZK-ba olvadást, és a továbbiakban 51-szer az egységes nemzeti együttes színeiben is pályára lépett. Nyolc találatából az elsőt éppen a dortmundi érkezése előtti hetekben, Porto Alegrében lőtte a vb-címvédőn 3–1-re felülkerekedő házigazda brazilok hálójába.

Máskülönben viszont nem különösebben sikerült az előző fél idénye a tiszta, sallangmentes játékáról és kiváló helyezkedési készségéről ismert 26 éves futballistának: két sikeres szezon után, amelynek során 1992-ben Stuttgartban is bajnok lett, az Interben letudott őszi 11 Serie A-fellépésének és 4 góljának nem lett folytatása, ehelyett visszatért a Bundesligába – mégpedig az ambiciózus BVB-hez, a már ismert morgolódás közepette.

Az öltözőn belüli ellenhangokat nem számítva rögtön újra a napos oldalra került, mert noha a negyedik helyről nem tudtak feljebb lépni, azért az UEFA-kupa döntőjébe jutás is nagy dobásnak számított a Westfalenstadion sikerekre oly régóta kiéhezett népe számára. Más kérdés, hogy a Juventus 6–1-es összesítéssel tudatta velük: az igazán nagy győzelmekhez még nem ártana egy kicsit izmosodni.

Nem késett az sem – de ehhez előbb távoznia kellett Schulznak. A 'Lauternből igazolt veterán középhátvéd 1989 óta szolgálta a Borussiát, és éppen ekkoriban volt csúcsformájában: 1992–1993 folyamán hétszer a válogatottba is bekerült – talán éppen emiatt (is) volt olyan nagy a hangja Sammer megvétele kapcsán. Egyébként első osztályú pályafutása során összesen 48 sárgát és két pirosat szedett össze, és 1994-ben, amikor „végre" továbbállt Brémába, az alábbi jellemzést írták róla: „Charles Bronson típusú labdarúgó, a megtestesült szívósság".

Nos, hiába volt átlag felett kitartó, másfél évnyi közös munka után mégis neki kellett mennie Dortmundból az új vezérrel, Sammerrel való összeférhetetlensége miatt – és ez meghozta addigi csapata szerencséjét. Németországban ugyanis fokozatosan kialakult a vélemény, hogy létezik az úgynevezett Michael Schulz-átok.

A Kaiserslautern az ő idejében a kiesés ellen küzdött, de alighogy elment, kupagyőztes, majd bajnok lett. A középső korszakát követő nagy eredményekről mindjárt beszámolunk, míg a Werderhez nem sokkal a Bremen két bajnoki aranya után költözött át, de a neki jutó három évad alatt nem nyertek semmit. Miután azonban visszavonult, megint összejött egy Német Kupa-diadal! Egy 1997-es interjúban egyébként maga is elismerte az átok létezését, mondván, a brémaiakra feltett pénz az eljövetelét követően „tuti fix befektetés, én is megjátszanám"...

Schulz tehát már nem zavart Dortmundban, így a többiek 1995-ben és 1996-ban nyugodtan hazavihették a Bundesliga legjobbjának járó salátástálat, a második nyáron sokan a gárdából Európa-bajnoki aranyéremnek örülhettek, az élen a veteránkorára védővé váló Sammerrel, akit Aranylabdával is díjaztak az esztendő végén, majd 1997-ben betetőzésképpen a BL-küzdelmek legvégéig meneteltek.

Ott pedig a Puhl Sándor vezette müncheni fináléban a Klos – Kohler, Sammer, Kree, Reuter – Lambert, Paulo Sousa, Heinrich, Möller (Zorc, 89.) – Riedle (Herrlich, 67.), Chapuisat (Ricken, 70.) összetételű sárga-fekete alakulat Karl-Heinz Riedle duplájával és az éppen becserélt saját nevelésű fiatal Lars Ricken első labdaérintésből szerzett szép góljával 3–1-re győzött, a lehető legjobbkor visszavágva a Juvénak a négy évvel korábbi csúnya UEFA-kupa-pofonért. Németországból azóta is csak a Bayern tudott Bajnokok Ligáját nyerni (Hitzfelddel a kispadon...)

Sammer (és a BVB-brigád) megérte a pénzét!