Nála nem frázis: mindenkinél feljebb jutott

A világ túlsó felén „túrázó" NS-riporter, Hámori Tibor a roppant távoli szigetországban többek között Új-Zéland nemzeti hősét, Sir Edmund Hillaryt is felkereste. Az alábbiakban az ő 1979. január 2-án

megjelent riportjának szerkesztett, kiegészített változatát olvashatják.

Auckland, Remuera Road 278 ... egy sárga ház lent a tengerparton ... erősebb hullámnál megfürdik a kert, szélviharban remegnek az ablakok, de még ha villámlik is, az ott lakó férfinak a szeme sem rebben. Mert mindenhez hozzáedződött.  Egyszer például felküzdötte magát oda, ahol még ember nem járt, amikor megmászta a csúcsok csúcsát, és a tengerszinthez képest 8848 méteres magasságban elsőként tette a lábát a Csomolungmára!

Jó régen, 1922-ben indult az első expedíció a hegyóriás testén, hogy eltörölje a térképen a fehér foltot. 1952 végéig összesen 15 különböző nemzetiségű csapat szánta rá magát a rejtelmes cél elérésére, de a legszívósabbak is csupán néhány száz méterre tudták megközelíteni.

1953 tavaszán azonban – az edinburgh-i hercegnek, a vállalkozás védnökének és a brit kormánynak a támogatásával, John Hunt vezetésével – egy népes alpinista csoport ismét nekifogott a „Nagy hegy" meghódításának. És nem sokkal később az indiai rádió világgá röpítette a hírt: emberek a világ tetején! Az új-zélandi Edmund Hillary lépett először a Mount Everestre!

Remuera Road 278 ... egy sárga ház a tengerparton, a telefonszáma: 50–31–10.

– Ráérne holnap egy kis beszélgetésre, Sir?
– Sajnos tárgyalásom van.

– Messziről jöttem, uram, és utazom vissza!
– Jó, akkor várom jövő héten!

– Már nem leszek itt!
– Hát hová való maga?

– Magyarországra.
– Ó ... a fél három megfelel?

– Igen, Mr. Hillary!

Egy magas, acélos testű férfi nyit ajtót, lobogó szőke haja kétoldalt ősz, a szeme csillog, mint hegyen a napfényes hó. Az alpinista bravúr idején 34 éves volt, most már hatvan. Rápillantva az ember rögtön asszociál. Látja a gigászi küzdelmét és győzelmét annak, akinek a nevét éppen úgy tanítják az iskolákban, mint az első űrhajósét, vagy az orvosét, aki először helyezte egy donor szívét egy másik ember testébe.

Leülünk a hallban, az üvegfalon át hallani a tenger morajlását.

– Nehéz volt „oda" feljutni?

Mosolyog, nevet a naiv kérdésen. Igaza van, nem Duna-parti séta a téma, hanem „pokoli háború" a hétfejű sárkány ellen. De hát így jár az, aki a hegymászásban nem szakember, akinek még egy emelet is sok lift nélkül, nemhogy a Csomolungma.

– Hányan indultak a csúcs meghódítására?
– Tizenhárom tagú volt az expedíció és huszonhárom fős a nepáli segítő csapat.

Az utolsó napokban már 25 fok hideget mértek, a legtöbben alig vonszolták magukat, mindenki 18 kilónál nagyobb terhet hordozott a hátán és percenként 4 liter oxigént lélegzett be. De holt volt ez Hillary és a Mount Everestnek immár hetedszer nekivágó, öt esztendővel idősebb Tenzing későbbi szenvedésétől? Őket kettejüket szemelték ki ugyanis arra, hogy – az első pár sikertelensége után, másodikként – az adott pillanatban előretörnek és megpróbálják teljesíteni a nagy tervet!

A készletlerakat 8340 méteres magasságban volt már, de még ezt is túl alacsonynak tartották a csúcstámadó-tábor részére, ahonnan a két kijelölt alpinista rohamot indít. 8500 méternél tették le az oxigénfelszerelést és tisztították meg a térséget jégcsákányaikkal. Napnyugtakor bemásztak sátraikba, felöltötték meleg ruháikat és becsúsztak a hálózsákba. Megéheztek. A dobozos baracklekvárt fel kellett olvasztani, mert kőkeményre fagyott. A sátrat félelmetesen rázta a szél.

Reggel 4 órakor valamit enyhült az idő. Hillary és Tenzing 6 óra 30 perckor kibújt a sátorból a hóra, a hátára emelte a 13.5 kiló súlyú oxigénkészüléket, hozzákapcsolta a maszkot, megnyitotta a szelepet, és levegő áradt a tüdejükbe. Elindultak a csúcs felé. Az új-zélandi haladt elöl, a nepáli mögötte. A laza hó a gerinc tetején nehézzé tette a járást, a jeges kéreg itt-ott nagy roppanással beszakadt a testük alatt. Kilenc órakor kapaszkodtak fel a Déli-csúcs tetejére. Itt megpihentek. Hillary fejszámolást végzett, meddig elég még az oxigénkészletük? A szerkezet már csak 9 kilót nyomott.

Nem sokkal később egy újabb kapaszkodás közben Tenzing kilégző csöve eldugult, de társa megtisztította a jégtől. Megérkeztek a legrettegettebb akadály lábához, a 12 méter magas sziklafokhoz. Nagy erőfeszítéssel feljebb és feljebb jutottak, kimerülten, hápogva értek már majdnem a tetőre, amikor újabb váratlan problémába ütköztek. Két órán át „lépcsőket" kellett vágniuk, s aztán ... néhány csapás a jégcsákánnyal a szilárd hóban és ... és 11.30-kor fent álltak a Mount Everesten!

– Mi volt a legnehezebb ezen a kiismerhetetlen, nagyon fárasztó úton?
– Nézze, én előzőleg már öt Himalája-expedícióban vettem részt, túl sok meglepetés nem ért a hatodiknál. A mi küzdelmünk a felkészüléssel együtt kilenc hónapig tartott. Eközben szinte sohasem volt könnyű dolgunk.

– Félt néha?
– Nem, annak ellenére, hogy rendkívül veszélyes vállalkozás volt: egy rossz mozdulat, egy lavina, és elszáll a lelkünk. Úgy éreztük, életfogytiglani hegymászásra vagyunk ítélve.

– Tulajdonképpen mi volt ebben az egészben a legnehezebb?
– A visszatérés!

Még alig töltöttek néhány percet a tetőn, már beállt a visszahatás. Nem fecsérelték az időt, tudták, hogy gyorsan le kell jutniuk onnan. A saját nyomaikon ereszkedtek lefelé, de egyre fogyott az oxigén, és az erős szél sok helyen eltörte a lépcsőiket. De végül is a táborba értek, ahol aztán ünnepelték őket.

– A többiek nagy hejehujával fogadtak, öleltek, csókoltak, fotókat készítettek, mintha csak a mienk lenne az érdem, holott ez igazi csapatmunka volt! Később, miután mindenhonnan összeszedtük a felszerelésünket, megvacsoráztunk és bekapcsoltuk az indiai rádiót. Mosolyogva és könnyezve hallottuk, hogy egy brit expedíció megmászta a Mount Everestet. Csuda jó érzés volt! A Times tudósítja büszkén ült közöttünk, ő adta le a hírt Londonba. Nemsokára megérkezett a királynő és a miniszterelnök gratuláló távirata a katmandui brit követségen keresztül. Erre robbantottunk! Őriztünk ugyanis egy kisméretű aknavetőt, hátha valahol utat kell nyitnunk, de nem lett rá szükség, hát díszlövéseket adtunk le vele. Ej, uram, szép volt, jó volt, de nagyon régen történt.

– Mióta hegymászó?
– Negyven éve. Előtte síeltem. Most sokat sétálok és úszom.

– Mi kell a hegymászáshoz?
– Elsősorban jó fizikum, nagy lelkesedés, bátorság és vállalkozó szellem. Szerencsére azóta többen követtek bennünket, a mi sikerünk önbizalmat öntött másokba. És én is folytattam a munkát. Újabb expedíciókban vettem részt. Öt évvel később elindultam a Déli-sarkra. Utána megmásztam a Mount Makalu csúcsot, kerestük a „hóembert", és kísérleteket folytattunk, mire képes az ember a magasban, ahol kevés az oxigén. A legutóbbi kalandom pedig az volt, hogy egy csónakkal végighajóztuk a Gangeszt. A tizenhat-ezer mérföldes utat két hónap alatt tettük meg. Sokat járok Nepálba is. Két iskolát és két klinikát építettem. Tibetben jótékonysági alapot létesítettem. Engem mindig visszahív a Himalája!

Pedig mennyi, de mennyi veszélyt rejt magában! Legutóbb például értesítést kapott, hogy az Ama Dablanon 6800 méter magasságban baleset érte a fiát, Petert, akit kórházba szállítottak.  Már a legrosszabbra gondolt, hiszen ez a csúcs óriási agyarként emelkedik ki a Mount Everest felé vezető „úton", ám kiderült, hogy „csak" kéztörés az egész.

Bizony, volt ennél nagyobb tragédiája is! Felesége, Louise – akit három hónappal a 8848 méteres (más mérések szerint: 8850-es) magasság meghódítása után vett el –, illetve fiatalabbik lánya, Belinda rajta volt azon a repülőgépen, amely 1975-ben Katmandu közelében lezuhant ... mindketten meghaltak!

A királynő által érdemei elismeréseként lovaggá ütött – és ezen kívül is minden elképzelhető komolyabb brit, új-zélandi és nepáli kitüntetéssel elhalmozott – Sir Edmund megviselt, mégis puha arca azonban optimizmust sugárzott, amikor végezetül kollégánkhoz fordult: „Még nagy terveim vannak!"

Hillary – aki (a fentebb részben általa is elmondottak szerint) 1956 és 1965 között még tíz másik csúcsot is megmászott a Himalájában, illetve 1958. január 4-én egy nagyobb expedíció új-zélandi részlegének vezetőjeként eljutott az Antarktiszra – 1985-ben, az elsőként Holdra lépő Neil Armstrong társaságában egy kétmotoros repülővel leszállt az Északi-sarkon is. Ezzel ő lett az első ember, aki járt a Föld mindkét pólusán és a Csomolungmán, amelyet a harmadik pólusnak is szoktak hívni.

Szintén az interjú után történt, hogy 1985-ben Új-Zéland indiai, nepáli és bangladesi nagykövetének nevezték ki; ezt a tisztséget négy és fél esztendeig töltötte be. Hetvenévesen újra nősült, de amúgy sem lehetett magányos, hiszen összesen hat unokája született.

Igen felemelő pillanat volt az is az életében, amikor a legendás csúcstámadás ötvenedik évfordulójának keretében Peter (aki 1990-ben már feljutott egyszer) Jamling Tenzing Norgayjal, az 1986-ban eltemetett (és haláláig szintén megbecsülésben élő) idősebb Tenzing fiával együtt újra felkapaszkodott a világ tetejére – mint egykor édesapáik...

A 2008 elején szívrohamban elhunyt Sir Edmund Hillaryt nevezetes eredményei mellett évtizedeken át valóban bizonyított, kitartó humanitárius tevékenysége miatt is jó emlékezetükben őrizték meg az emberek – nem csupán hazájában, de a világon mindenütt.