Mexikó: a pályán így lőttek, a lelátón úgy

Ha ma kellene összegzést készíteni a mexikói futballról, statisztikákkal és játékosnevekkel is könnyen igazolni tudnánk, hogy ott a helye a világ (tágabb) élvonalában. Válogatottjuk kétszer is hatodik lett a világbajnokságokon, igaz, mindkétszer (1970, 1986) házigazdaként.

Viszont a második világháború óta három híján mindig ott voltak a vb-ken, és ha valaki azzal jönne erre, hogy a CONCACAF-zónából a térség egyik nagyhatalmaként nem nehéz kijutnia, az jobb, ha tudatosítja magában: a csapat az utóbbi öt alkalommal mindig bekerült a 16 közé, amit senkinek sem adnak ingyen, bárhonnan is érkezett.

Ezenkívül kétszer lett második a Copa Américán (1993, 2001), továbbá 1999-ben megnyerte a Konföderációs Kupát! Így már az sem tűnik annyira misztikusnak, vajon az együttes néhány évvel ezelőtt hogyan tudott tartósan a FIFA-ranglista első tíz helyezettje között szerepelni...

Ha a személyiségek felől közelítünk a kérdéshez, olyan klasszisok juthatnak eszünkbe, mint Hugo Sánchez, a Real Madrid sokszoros gólkirály fogorvosa a nyolcvanas évekből, vagy a következő évtizedből Luis Hernández, a hosszú szőke loboncáról is emlékezetes másik csatár, aki az 1997-es Copa legjobb mesterlövésze lett, de a következő évi franciaországi Mundialon is betermelt négy gólt.

Vele nagyjából egy időben színesítette a sportágat a mindössze 173 (egyes források szerint 168...) centije ellenére jelentős eredményeket elérő Jorge Campos, aki több latin-amerikai kapuskollégájához hasonlóan gyakran szórakoztatta a nézőket – és segítette közelebb az infarktushoz edzőit – a tizenhatoson kívüli cselezgetős bolondériájával. A hátvéd Claudio Suárez szürkébben játszott nála, ő „csak" válogatottsági világrekorder lett 2006-ban.

Aztán nem szabad kihagyni a felsorolásból Cuauhtémoc Blancót, aki a róla elkeresztelt páros lábú átugrós cselt népszerűsítette a nagyvilágban, de szakmailag többet ér, hogy 12 évvel az első vb-találata után még a múlt nyáron, Dél-Afrikában is eredményes tudott lenni! Az ő kortársa Jared Borgetti, aki magasan vezeti a mexikói válogatott örök-góllövőlistáját, míg a védő Rafael Márquez a Barcelona színeiben volt sok esztendőn át igencsak a szemünk előtt.

Az aktuális ász a még csupán 22 éves Javier Hernández, aki a Manchester United kötelékébe tartozik, és múlt nyáron emlékezetesen szép gólt lőtt Argentínának, miközben nála mérték a legnagyobb futógyorsaságot (32.15 km/ó) is a teljes mezőnyben. Legalább ilyen érdekes, hogy az egykor szintén eredményes nagyapja, illetve édesapja után „Chicharito" a harmadik a családban, aki világbajnokságon képviselhette hazáját.

A nála egy esztendővel fiatalabb Giovani dos Santos a Barca neveltje – több más alakulat után jelenleg a Tottenham kölcsönjátékosakánt a Racing Santanderben rúgja a labdát –, és a neve elárulja, hogy apja révén félig brazil származású. Csakhogy ő már nem apja szülőföldjén látta meg a napvilágot, így Mexikó korosztályos nemzeti csapatait választotta. Így sem maradt azonban le semmiről: 2005-ben az U17-esekkel világbajnok lett!

Amikor 1938. február 28-án az alábbiakban idézett rövid kis cikk megjelent a Nemzeti Sportban, Mexikó válogatottja ettől a szinttől még messze volt – és úgy látszik, az sem sokat nyomott a latban, hogy már 1930-ban, az első vb-n is szerepelt. Hiszen tudjuk, hogy az uruguayi tornára nemcsak a „sombrerósokat", hanem úgy általában is szinte lasszóval fogdosták össze a résztvevőket, amelyeknek nem mindegyike ütötte meg egy világbajnokság nívóját. A közép-amerikaiak például háromból három vereséggel lettek tökutolsók – és tudásukról nyolc évvel később is siralmas képet festett a tudósító.

„A januári Mexikó vegyes–Baszk vegyes mérkőzést legalább tízezren nézték meg, mivel napok óta nagy plakátok hirdették, hogy a vendégeknél játsziik Isidro Lángara, Európa legjobb csatára. A vegyes spanyol csapat főleg az otthon dúló áldatlan harcok miatt jött át Amerikába, arra gondolva, hogy még mindig kellemesebb a hevesvérű mexikóiak ellen futballozni, mint részt venni a polgárháborúban.

Amikor a jegyszedő elvette a tikettemet, mellettem termett két nagyméretű rendőr és a zsebeimben kezdett kutatni. »Hát ez mire jó? « – kérdeztem meglepetten. »Nemrégiben lövöldözés folyt a pályán – felelte a közlékenyebbik. – Azóta minden belépőt meg kell motoznunk, nem rejteget-e revolvert, gépfegyvert vagy ágyút.«

Minekután kiderült, hogy sem ágyú, sem repülőgép, de még csak torpedóromboló sincs nálam, beengedtek és helyet foglalhattam a lelátón. Az itt élő magyarok azt mesélik, hogy Mexikó futballja az utóbbi tíz évben sokat fejlődött. Ebből következtetve merem állítani, hogy tíz évvel ezelőtt fogalmuk sem lehetett erről a játékról, mert még ma is elég kezdetleges módon űzik ezt a sportot.

Körülbelül ott tartanak, ahol nálunk a BTC tarthatott 1902-ben. Minden labdát a magasba lődöznek, aztán rohannak utána, és aki bírja, marja. Játékukban kevés az elgondolás, és ha kapu elé jutnak, akkor meg különösen kapkodnak. A védekezésben kíméletlenek, a támadásban fejetlenek. Pedig nagyon gyorsak és nagyon állóképesek. Lendületük ugyanaz, mint az olaszoké, ám más semmi nem emlékeztet rájuk.

A baszk csapat természetesen sokkal jobbnak bizonyult. Nem csak Lángara, de a szintén nagyhírű Luis Regueiro is kitűnő futballt mutatott be. Lángara a lapos játékot szereti és remekül lő, nem beszélve a fejeseiről, amelyek különösen erősek. Fogták is őt a mexikóiak! Persze hiába, mert így is kikaptak 3:0-ra.

Még csak annyit, hogy a mexikói közönség egyáltalán nem olyan veszélyes, mint a híre. Ott is sértegetik a játékvezetőt, de más semmi sem történt. Úgy látszik, lőfegyver nélkül nem tudnak mihez kezdeni..."

Sajnos a helyi történelem is ezt bizonyította. Már a spanyol hódítás nyomát sok vér öntözte, majd a 19. században is számos súlyos belső konfliktust élt meg az ország, míg nem olyan sokkal a fentebb taglalt barátságos meccs előtt a világ egyik legvéresebb polgárháborúja keltette a térség rossz hírét. A tízes években zajló kegyetlen hatalmi küzdelemben – amelyeknek sokszor megénekelt „népi felkelő vezére" volt Francisco Villa és Emiliano Zapata is – mintegy 900 ezer ember halt meg, s az erről a korról készített filmek hűen ábrázolják, mennyire nem számított arrafelé az emberélet.

Valahogy úgy, amiképp manapság az egymással és a tehetetlen állami rendőrséggel, illetve katonasággal egyaránt hadakozó drogkartellek számára sem. Hétről hétre tucatjával találnak újabb és újabb áldozatokat, megcsonkított hullákat, és nem ritkán érkeznek hírek gyilkológépnek kiképzett gyerekekről, vagy például olyanról, hogy egy-két jelenlévő érintett személy miatt a konkurens banda egész házibulik vagy lagzik komplett vendégseregét szitává lövi a biztonság kedvéért...

E szomorú dolgok és a fegyverek túl hangsúlyos mexikói jelenléte mellett még egy érdekes dolog felcsigázhatja a kíváncsiságot a 73 évvel ezelőtti beszámoló szövegéből. Ki is volt az a Lángara? Hogyhogy a világ egyik legjobbjának nevezik, amikor mi itt gyakorlatilag semmit nem hallhattunk eddig róla, és amúgy is: az akkor még nem a mai fényében tündöklő spanyol futball – bár a legendás Ricardo Zamora kapust máig respektáljuk – miképp adhatott volna ilyen kivételes sztárt?

Nos, Isidro Lángara a harmincas évek első felében négy oviedói idényéből háromban lett spanyol gólkirály, a válogatottban pedig 12 meccsen 17 gólt lőtt! Ez olyan fantasztikus mérleg, hogy máig ő áll a helyi örökrangsor kilencedik helyén, a nála összehasonlíthatatlanul többször pályára lépő utódok közé ékelődve.

Ám az 1936-ban kitört polgárháború a legtöbb régiónál súlyosabban érintette Baszkföldet és a baszkokat (nem könnyen hódoltak be a kulturális másságukat és a politikai önállóság iránti igényüket enyhén szólva nem toleráló Franco tábornoknak), ezért nagyon fiatalon, már 24 esztendősen megszakadt a hazai karrierje.

Többedmagával érkezett Mexikóba, de a beszámolóban szintén dicsért Regueiróval ellentétben ő nem maradt végleg ott (az ugyancsak kiváló, 16 gól/25 találkozós mutatóval büszkélkedő ex-realos társa egyből letelepedett), hanem először elment Argentínába.

Megérkezése estéjén már pályára is lépett a San Lorenzóban, és az ő négy góljával nyert az együttes 4–2-re a bajnok River Plate ellen... Vezérletével (összesen 110 találat 121 mérkőzésen) alakulata megtörte a nagynevű rivális hegemóniáját, bajnok lett, és amikor átkeltek később Spanyolországba, a Real Madrid elleni vereséget követően megverték a Barcelonát, a helyi és a portugál válogatottat is. Erre mondta az ottani sajtó, hogy az övék a világ legjobb csapata.

Lángara a gaúchók földjén gólkirályi címet is szerzett, valamint máig ő tartja az egy meccsen elért legtöbb találat csúcsát hét góllal. Aztán visszament Közép-Amerikába, ahol a Real Club Espanola játékosaként egymást követő két idényben megint nem akadt nála jobb mesterlövész (a mexikói pontvadászatokban két részletben összesen 282 gólig jutott 210 fellépésén), és még amikor 34 évesen hazatért az öreg kontinensre, konkrétan Oviedóba, 34 évesen is jó volt arra, hogy 18 találattal negyedik legyen a spanyol góllövőlistán.

Ezután fogta magát, és újra átkelt a tengerentúlra, ahol edzősködésbe fogott. Csak az utolsó éveit töltötte megint a szülőföldjén, 1992-ben ott is hunyt el.

Alfrédo di Stéfano és Romário még az a két másik labdarúgó, aki hozzá hasonlóan három jegyzett bajnokságban is gólkirály tudott lenni – viszont senki a világon Isidro Lángarán kívül nincs olyan, aki ezt három különböző kontinensen érte volna el! Egykori nemzeti sportos kollégánkat lehet, hogy nem bájolta el az a bizonyos „lefegyverző" mexikói barátságos meccs, de ha tudta (volna), hogy a futballhistória milyen nagy alakjának játékát volt szerencséje közelről, személyesen is megcsodálni...