Nadal nagyobb, mint Borg? És Federernél?

Rafael Nadal néhány nappal ezelőtt újabb tökéletes hetet hagyott maga mögött, a barcelonai ATP-tornán még csak szettet sem veszített. David Ferrer döntőbeli felülmúlása révén immár 34 mérkőzés óta veretlen salakon, és ez a siker – amely a hatodik volt számára a katalán fővárosban – a világelsőség megőrzése miatt is sokat jelentett neki.

Tavaly ugyanis kihagyta a viadalt (mint láthattuk, egyik kedvenc erőpróbáját), attól félve, hogy túlterheli magát. Vagyis ezúttal minden megnyert meccse extra ranglistapontokat hozott a konyhájára, a végső győzelem pedig egyenesen ötszázat, azaz nemhogy nem csökkent, de nőtt is az előnye az utóbbi időben amúgy félelmetes formának örvendő szerb Novak Djokoviccsal szemben. És még csak alig kezdődött el a salakos szezon...

Ugorjunk azonban vissza a múltba, hogyan is jutott ilyen magasra a hosszú hajú mallorcai klasszis. Az egyik nagybátyja, Miguel Ángel Nadal a Barca hírneves hátvédje volt a klub kilencvenes évekbeli álomcsapatában, azaz nem lett volna meglepő, ha az 1992-es BEK-diadal idején hatéves kis Rafából is futballista lesz. Ilyen ambíciói azonban nem voltak.

Négyesztendősen kezdett el teniszezni, és azóta is másik nagybátyja, Toni az edzője. Azért persze imádja a labdarúgást, sőt a Formula–1-et is (állítólag Fernando Alonso nagy tisztelője), ugyanakkor mindent a saját sportágának, a tenisznek rendel alá. Csupán 16 volt, amikor már spanyol bajnoki döntőt játszhatott, és még be sem töltötte a húszat, de mindenki az ő bal csuklójától rettegett – holott jobbkezesnek született...

A bevezetőben körülírt időpontban, 2006. április 30-án is éppen a barcelonai versenyt nyerte meg, méghozzá nem először (az akkori fináléban Tommy Robredót elverve), amikor egy igazi teniszlegenda említésére is reagált: „Nem hasonlíthatnak össze Björn Borggal, hiszen ő volt minden idők legjobb teniszezője, nem pedig én. Különben is, nem tudom elképzelni, hogy hozzá hasonlóan ötször nyerjem meg a wimbledoni bajnokságot."

Mégis felvetődött vele kapcsolatban a nagy előd neve, sőt bizonyos szempontból a halászgatyás fiatalember már a 20. életévében többet tett le az asztalra, mint a nála szinte kereken három évtizeddel idősebb svéd géniusz: a barcelonai döntőben ugyanis sorozatban a 47. győzelmét aratta salakon, eggyel túlhaladva Borgot, ami által már egyedül állt a vonatkozó örökranglista második helyén.

Az abszolút csúcsot Guillermo Vilas, az argentinok világklasszisa tartotta, ő 1977-ben 53 mérkőzést nyert meg egymás után a vörös porban: „Persze szeretném megelőzni őt is, bár számomra sokkal fontosabb, hogy a május végén kezdődő Roland Garroson megvédjem a bajnoki címem" – így Nadal, aki immár egy év óta nem hajolt meg senki előtt salakon, amelyen egyébként addig 11 fináléból 11-en diadalmaskodott (míg összesen 17 ATP-döntőjéből 15-ön, benne a megelőző 12 mindegyikén...).

Nem meglepő, hogy hamarosan az összes kívánsága teljesült. Két héttel később Rómában is első lett – a korszak szupersztárján, a lassú borításon azonban sebezhető Roger Federeren az ötödik szett rövidítésében felülkerekedve –, és ezzel beállította Borg egyik rekordját, vagyis tizenévesként eljutott a 16. jegyzett trófeájáig.

Aztán amikor Párizsban túlesett a nyitó fordulón, beérte Vilas majd' három évtizedes csúcsát is, végül Federert legyűrve nem csak újra megkoronázták a Garroson, de egyúttal ő lett az első teniszező, akinek sikerült az előtte hétből hétszer nem tévesztő svájcit térdre kényszeríteni egy Grand Slam-fináléban!

És ha már annyit beszéltünk a salakos csúcsról: végül a következő tavasszal Hamburgban bukott el (ott sem akárki, hanem Roger keze által), azaz hihetetlen sorozata csupán 81 győztes találkozó után zárult le...

De honnan is ez az elszántság, kitartás és erő, amely már a kezdetektől valósággal árad Rafael Nadalból? Rendkívüli akaraterő, fizikum, lábmunka és tudás birtokosa, s akárcsak Federer, ő is a legjobb akar lenni saját hivatásában – minden más jószerével mellékes.

S ha már itt tartunk: a nagy vetélytárs érdekes fejezet a mallorcai csillag életében. A svájci maestro az öt évvel ezelőtti pillanatfelvételünk idején még 2615 pontos előnnyel vezetett előtte a világranglistán, hattal több Grand Slam-tornán győzött, ehhez képest kettejük párharcát rendre a spanyol nyerte meg.

Egyetlen vereségét 2005 tavaszán a keménypályás Key Biscayne-i viadal döntőjében szenvedte el, azt is úgy, hogy az első két játszmában még jobbnak bizonyult. A másik négy partiban viszont ő volt a győztes, pedig összesen kétszer találkoztak Nadal felségterületén, azaz salakon. Ezen felül Federer húszévesen egy szem ATP-trófeával büszkélkedhetett, míg az ifjú titán ugye Róma után már 16-nál tartott, benne egy GS-címmel. A figyelmesebbek számára ez már ekkor igencsak elgondolkodtató volt.

A helvét uralkodó egyszerűen nem találta az ellenszert a trónkövetelő játékára – igaz, ezzel nem volt egyedül. Bizonyos szempontból Nadal utánozhatatlan, elvégre hasonló csuklómozdulatokat senkitől sem látni, mint az övé. Adogatásai, illetve tenyeresei után olyan magasra pörög fel a labda, hogy az ellenfele azt sem tudja, hogyan nyúljon hozzá.

Még Federer sem, pedig ekkoriban még – elismerve azért a képességeit – egydimenziós tenisznek nevezte Rafa játékát. Amellyel salakon verhetetlen, az pedig láthatóan csak rajta múlt, hogy mikor lesz igazán nagy úr az idény jelentős részét betöltő keménypályás versenyeken is.

Na és mi van a fűvel? „Csak idő kérdése, mikor nyer majd Wimbledont. Szerintem már az idén jó esélye van rá, meglátják" – mondta róla barcelonai szereplése láttán egy egész jó teniszező. Hogy kicsoda? Hát persze, hogy a 11-szeres Grand Slam-bajnok Björn Borg (aki kicsit elsiette a tippjét, mert 2006-ban a Roger elleni záró meccs még kifogott a tehetségen).

De ha már a „nagy öreg" szóba került: ő „csak" Wimbledonban és a Francia nemzetközi bajnokságon tudott csúcstornát nyerni (6+5-ös eloszlásban) – New Yorkban négyből négy finálét elhibázott... –, míg az összesen 9 elsőségnél tartó Nadal mind a négyen befutott már legalább egyszer: Melbourne-től a US Openig számítva éves időrendben 1+5+2+1-e van.

Magyarán a Salakkirály – sokak szerint minden idők legjobbja azon a borításon – előbb „bekeményített", majd „füvezni" is megtanult, azaz a két gyorsabbik felületen is felnőtt a legnagyobbak nívójára.

Teljesítette tehát a karrier Grand Slamet (hetedikként a tenisztörténelemben, míg az open era kezdete, vagyis 1968 óta a legfiatalabbként), sőt mivel 2008-ban Pekingben megnyerte az olimpiát, Andre Agassi után neki is komplett a karrier Golden Slamje. És ha esetleg egyaránt az övé lenne az idei Roland Garros, majd Wimbledon – túlzás lenne mindkettőt „elvárni tőle" a rettentő erős riválisok miatt, de ne feledjük: itt is, ott is ő a címvédő! –, akkor 11–11-re egyenlítene Borggal szemben, mégpedig úgy, hogy neki ugyancsak összejönne ez 25 esztendős korára (a svéd nem sokkal utána, igen hamar visszavonult).

A mellesleg háromszoros Davis-kupa-bajnok Nadalnak – aki 2008 nyarán ért fel először az ATP-rangsor élére, ahol első alkalommal majdnem egy évig ott is maradt, míg jelenleg, második listavezető időszaka során ismét közeledik a kerek 12 hónapig tartó uralomhoz – természetesen nem azon múlik majd a jövőbeni besorolása a sportág nagyjai közé, hogy ebben a speciális vonatkozásban beéri-e skandináv elődjét. Ettől függetlenül is már egy ideje többen mondják, hogy rivalizálása Federerrel a tenisztörténelem legnagyobb párharca.

Jelenleg még 16–9-re az abszolút rekorder utóbbi vezet a talán legnagyobb presztízsű mutató terén (lásd GS-győzelmek), de időarányosan Nadal jobban áll majd, ha a következő két nagy torna valamelyikét behúzza. És ha netán az All England Club londoni „szentélyében" a harmadik ikszhez közelítő, pillanatnyilag nála kettővel alacsonyabban rangsorolt svájcit is elintézné útközben, az utolsó borításon is eltüntetné a hátrányát (füvön 1–2-re állnak) az amúgy már most is a saját nagy fölényét (15–8) tükröző egymás elleni összmérlegükben…