„Az hiányzik, hogy beszóljanak nekem..."

– Csak ha ártalmatlan – mosolygott az NS kérdésére az újság 2010. május 26-i számában az egész felnőttpályafutását a Bayern színeiben töltő, hétszeres Bundesliga-bajnok, háromszoros kupagyőztes, kétszeres BEK-döntős exfutballista.

– Pusztán annyira vegye komolyan, mint a kétezer-nyolc januárjában felröppent hírt, mely szerint Klaus Augenthaler magyar szövetségikapitány-jelölt. Ha akkor alkalmazzák, kivezette volna a válogatottunkat Dél-Afrikába? Mondjuk, játékból.
– Nem is tudom, mit kellene felelnem, hogy senkit se bántsak meg. Igyekszem diplomatikus maradni. Nem ismerem annyira a magyar válogatott erősségeit és gyengéit, hogy határozott igennel vagy nemmel válaszoljak. Egyébként az eredmények önmagukért beszélnek, mert a csapat a selejtezőcsoport negyedik helyén végzett. Nyilván lehet sóhajtozni, hogy múltja és hagyományai alapján a magyar válogatottnak ott lenne a helye a tornán, csakhogy azonnal tudnék még tíz olyan együttest mondani, amely ilyenformán „megérdemelné" a vébészereplést. Aki tehát pusztán a múltból akar megélni, annak könnyen felkopik az álla.

– Meglehetősen kritikus.
– Ilyen típusú ember vagyok. De nem szeretnék általánosítani. Játékos-pályafutásom során kiváló magyar szakemberekkel dolgozhattam együtt. Lóránt Gyula „talált meg" a Bayern ificsapatánál, Csernai Pállal pedig két bajnoki címet és egy kupagyőzelmet ünnepelhettem. S hogy valami közelebbit is mondjak: anno a Nürnberg vezetőedzőjeként mindent elkövettem, hogy klub szerződtesse Szabics Imrét. Lett is volna hely számára a támadósorban, ám kétezer-három márciusában a vezetők „szabadságra" küldtek. Egy évvel később viszont Budapesten jártam, és megnéztem a Brazília elleni felkészülési mérkőzést. Ha jól emlékszem, Szabics Imre is játszott, azonban nem ő szerezte az egyetlen magyar gólt.

– Bámulatos a memóriája. Arra is emlékszik, hogy Lóránt Gyula azt mondta önnek a bajorok taktikai eligazításán: „A Gurkenthaler vagy hogyishívják játszik liberót"?
– Nem felejtettem el, ám a közhiedelemmel ellentétben nem sértegetni akart. A hetvenes évek bajor csapatában olyan klasszisok szerepeltek, mint Franz Beckenbauer, Gerd Müller vagy Sepp Maier. Lóránt Gyula télen vette át az irányítást, és két napja sem volt még, hogy velünk dolgozott. Az idősebbek nevét jól tudta, a fiatalokét azonban összevissza keverte. Inkább vicces volt, mint sértő.

– Sem a mexikói vébéezüstjét, sem pedig az 1990-es világbajnoki győzelmét nem érhette már meg.
– Összeszorul a szívem, ha erre gondolok, ugyanis óriási szerepe volt abban, hogy ilyen sokra vihettem.

– Mi volt a német válogatott sikerének titka?
– Ha egyetlen szóval kellene válaszolnom, azt mondanám, hogy az egység. Már négy évvel korábban, Mexikóban is jó csapatunk volt, valami mégis hiányzott. Hogy pontosan micsoda, akkor még nemigen tudtuk megmagyarázni, hiszen túlságosan is csalódottak voltunk az argentinokkal szemben elveszített döntő miatt. Olaszországban viszont már minden a helyére került.

– Komolyan mondja, hogy az egység volt a diadal titka? Hiszen az együttesben olyan egyéniségek szerepeltek, mint Thomas Hässler, Lothar Matthäus, Jürgen Klinsmann vagy Rudi Völler. Ez nem ellentmondás?
– Miért lenne az? Náluk alkalmasabb játékosok nem is alkothatták volna a keretet. Mindannyian alárendelték az egyéni ambícióikat a válogatott sikerének. Nem számított, hogy valaki a Bayern, vagy éppenséggel az Inter futballistája. Tiszteltük és becsültük egymást, sohasem volt egymásra mutogatás. Emlékszem, Lothar Matthäus még azt is elintézte, hogy az asszonyaink ott lehessenek velünk az edzőtáborban. Volt, hogy közös hajókirándulásra mentünk, de a túra közben is egyetlen cél lebegett a szemünk előtt: a vébégyőzelem. Meg aztán sokat számított az is, hogy igen jól rajtoltunk a csoportban. A jugoszlávokat négy egyre vertük meg, Lothar pedig két gólt szerzett, ám nem csupán ezért dicsérem: klasszis teljesítményt nyújtott. Ettől aztán az egész csapat olyan lendületbe jött, hogy még Argentínának is visszavágtunk a négy évvel korábbi kudarcért. Méghozzá a legjobbkor, a döntőben.

– Igaz, amit Lothar Matthäus mesélt, hogy a vébétrófeával aludtak azon az éjszakán?
– Nem tudom, Lothar kivel vagy mivel töltötte az est hátralevő részét, mert engem a mérkőzés után doppingvizsgálatra rendeltek. Mintegy négy órát nyaggattak, mire sikerült elég mintát adnom. Ennél kellemesebb időtöltést is el tudtam volna magamnak képzelni...

– Mit gondol a németek várható szerepléséről a most júniusban rajtoló világbajnokságon?
– Óvatos vagyok. Aki több mint két héttel a kezdés előtt azt mondja, hogy tisztában van az erőviszonyokkal, az hazudik. Rengeteg azonos képességű csapat áll rajtvonalhoz, sok múlik a formaidőzítésen – és a szerencsén is. Mi tipikus „tornacsapat" voltunk. Remélem, az utódaink örökölték ezt az erényünket.

– Még Michael Ballack nélkül is sikerülhet?
– Tudom, milyenek a szurkolók. Ha kidől a támadó, azt kérdezgetik kétségbeesetten: ki rúg majd gólt? Ha hiányzik a belső hátvéd, a védelem stabilitása miatt aggodalmaskodnak. Most megsérült a kapitány – a szellemi vezér. Kérdem én: na és? Sokat változott ám a labdarúgás, nem szabad egyetlen játékosra alapozni! A futball igazi csapatjáték. Ma már el sem tudom képzelni, hogy az argentinok például kizárólag Diego Maradonára építenék a játékukat.

– Ha már az argentin kapitány került szóba... Mi a véleménye Joachim Löwről?
– Mindig az a legjobb edző, akivel éppen nyer a csapat. Ennyi.

– És a nyáron nyer?
– Szóval azt várja tőlem, hogy tippeljek? Mint már említettem, óvatos vagyok, a döntőbe jutás minden várakozásomat felülmúlná. De félek a spanyoloktól, és valamiért az angoloktól is. Nem feltétlenül örülnék neki, mégis megeshet, hogy valamelyik afrikai válogatott meglepetést szerez. Nem szeretném azonban, ha a házigazdákat – mondjuk úgy, méltányosságból – egyesek annyira „nyomnák", amennyire kétezer-kettőben Dél-Koreát és Japán segítették. Habár sokan a futballtérkép átrendeződéséről beszélnek, ma még nem látom tisztán, melyik ország együttese bolygathatná meg a már-már kőbe vésett erőviszonyokat.

– A helyszínen igyekszik tapasztalatokat gyűjteni, vagy szakkommentátor lesz valamelyik hazai stúdióban?
– Egyik sem. Otthon, a televízió előtt ücsörögve követem majd figyelemmel az eseményeket.

– Barátokkal és jófajta fehérborral?
– Isten ments! Mindig egyedül nézek meccset. Még csak az hiányzik, hogy beszóljanak nekem. Ki nem állhatom az okoskodást, hogy mindig akad valaki a társaságban, aki jobban látja és jobban tudja, mi történik a pályán. Inkább nem hívok vendégeket. Saját magammal meg csak nem veszek már össze...