A baszkok elbaltázták a finist. Real-is vég

A 2002–2003-as idény 37. fordulójában a Real Sociedad drukkerei közül nyolcezren utaztak el a nem éppen közeli Galiciában található Vigóba. Mindezt abban a reményben, hogy kedvenceik két vállra fektetik a szintén élmezőnybeli helyieket, miközben a fővárosi derbin az Atlético legalább egy döntetlent kiharcol – ez esetben 1982 után ismét a San Sebastián-iak lehettek a spanyol bajnokok.

Egy pontról háromra növelve a különbséget ugyanis az egymás elleni eredmények révén (0–0 Madridban, majd áprilisban 4–2 otthon) a „királyi gárda" már nem tudta volna megelőzni őket a záró napon!

Az elhibázott ziccer

A sors azonban másképpen osztotta ki a szerepeket, ugyanis 2003. június 15-én a Real Madrid – feledtetve az előző hetek gyenge teljesítményét – Ronaldo és Raúl főszereplésével kiütötte az Atléticót (mindkét csatár duplázott).

A drámai fordulathoz persze más is kellett: a Celta ugyancsak kiváló produkcióval rukkolt ki (elsősorban a két találatig jutó orosz Alekszandr Mosztovoj volt elemében), így a Sociedadnak esélye sem nyílt arra, hogy elkerülje a legrosszabbat, hiába talált be az utolsó félórában kétszer is a török csillag, Nihat Kahveci (arról már nem is beszélve, hogy a másik gólvágó, a szerb Darko Kovacsevics az első játékrész végén megsérült).

„Amíg élünk, remélünk – mondta kényszeredett optimizmussal, de láthatóan letörten Raynald Denoueix, a baszkok francia trénere, majd hozzátette: –Jövő vasárnap mindent megteszünk azért, hogy szurkolóinkat a lehető legboldogabbá tegyük."

A vezetést két ponttal átvevő blancóknál természetesen sokkal jobb volt a hangulat, a galaktikus korszakot megálmodó Florentino Pérez klubelnök például a következőt jelentette ki: „Az elsőség most már nem csúszhat ki a kezünkből. Kellemetlen élmény volna számunkra, ha a saját pályánkon veszítenénk el a bajnoki címet."

Eközben amúgy véglegessé vált az is, hogy a trónra matematikai eséllyel addig még szintúgy pályázó Deportivónak – miután maga is 3–2-re bukott el idegenben, pedig az Athletic vendégeként közben kétgólos hátrányból is felállt egyszer Javier Irureta legénysége– meg kellett elégednie a bronzéremmel. Holott a La Coruna-iaknál az ezredforduló időszakában még más volt a mérce, mint mostanában, igazi nagyágyúnak számítottak, a következő évben például elődöntőt játszhattak a BL-ben, és csak José Mourinho Portója tudta megállítani őket.

Az utolsó héten aztán a hírek nem az élvonalbeli versenyfutásról szóltak, mert volt, ami még azt is elhomályosította: a Real Madrid ezekben a napokban szerezte meg a fellelhető legnagyobb piaci értékű játékost, David Beckhamet, amiből természetesen világméretű hisztéria kerekedett.

Rögtön megindult a találgatás, a régiek közül lesz-e mindenkinek helye a csapatban (Luís Figo és Guti neve hangzott el leggyakrabban ennek kapcsán), de aki emiatt nem aggódott, azt meg Ronaldinho Párizsból való elcsábításának esélyei tarthatták izgalomban – merthogy ez is igencsak napirenden volt akkoriban.

Madridiak vs. baszkok

Aztán csak eljött a többihez hasonlóan kétnaposra nyújtott 38. forduló, amikor a Casillaséknál vendégeskedő bilbaóiak számára is bőséggel volt tét: nemcsak az UEFA-kupás helyezés megőrzése, hanem hogy ősi riválisukat éppen a saját stadionjában fosszák meg a bajnoki aranytól. Ezeken felül az is, hogy minél szebben búcsúzzanak a nem sokkal korábban – hosszan tartó szenvedés után, mindössze 41 esztendősen, gégerákban – elhunyt Javier Uria klubelnöktől, valamint a csapat kispadján utoljára e mérkőzésen ülő Jupp Heynckes edzőtől.

A záró kör még két alakulat, a Real Sociedad és a Barcelona számára tartogatott izgalmakat, igaz, ők nem egymás ellen játszottak. Az előbbi számára az hozhatta el a Kánaánt, ha legyőzi az Atlético Madridot, miközben a Real ugye nem bír az Athletickel (a pontegyenlőség továbbra is nekik kedvezett volna).

A sors egyébként meglehetősen érdekes helyzetet hozott össze arra a napra, hiszen a nagy riválisok éppen egymáson segíthettek: a Real Madrid az európai kupaindulás jogáért kétségbeesetten kapaszkodó Barcelonának kaparhatta ki a gesztenyét, míg a Bilbao a tartományi vetélytársának, a vele szemben nemcsak baszk nemzetiségű, hanem „igazi" spanyol, sőt mint láttuk, külföldi játékosokat is foglalkoztató Sociedadnak, amely még reménykedett az aranyban

A bajnoki címről döntő két összecsapást és a nemzetközi szereplésről határozó harmadik meccset a sportszerűség jegyében párhuzamosan rendezték: a Bernabéuban, az Anoetában és a Camp Nouban egyszerre indult útjára a labda. Elsőként a Barcelona talált be a Celta Vigo hálójába, azaz a gránátvörös-kékek megelőzték a fővárosban vendégszereplő Bilbaót, így UEFA-kupás helyre léptek előre.

Nem sokkal később a Real Madrid tovább rontotta baszk vendége helyzetét, ugyanis Ronaldo – a 2002-es vb-n látott frizurájával – közelről talált a kapuba, ám a 36. percben Bittor Alkiza, miután nem támadta meg senki, jó húsz méterről kilőtte a jobb alsó sarkot. Az 1–1-gyel melegedett tehát a „pite" a „királyiak" számára, ám a félidő utolsó megmozdulásaként Roberto Carlos a tizenhatos vonaláról, szabadrúgásból védhetetlenül bombázott a látogatók kapujába, így mégis nyugodtan mehetett pihenőre Vicente del Bosque csapata. Annál is inkább, mert odaát a másik Real az első félidőben nem tudott az Atlético kapujába találni.

A fordulást követően ismét a Barca volt elsőként eredményes (a 2–0-val gyakorlatilag el is úszott a hatodik pozícióról ezzel odaát lecsúszó bilbaóiak reménye), majd San Sebastiánban beköszönt Kovacsevics, nem sokkal később pedig Javi de Pedro is, és ezzel ismét érdekessé kezdett válni a helyzet, hiszen ha az Athletic netán újra egyenlít a blancóknál, a Sociedad visszakerül a tabella tetejére.

Ám ekkor jött Ronaldo, és Zinedine Zidane passzát követően futtából a hálóba kanyarított. A hátralévő időszakban pedig legfeljebb a csapatok közötti különbség változott, érdemben egyik eredmény sem (az Atlético végül 3–0-ra kapott ki az ezüstérmestől), ami azt jelentette, hogy a Real Madrid megszerezte fennállása 29. bajnoki címét!

Fenomén és fieszta

A fővárosban a Bilbao elleni győztes találkozó (3–1) lefújása után azonnal megkezdődött a fieszta, bár a játékosok csak egy tiszteletkört futottak a pályán, ráadásul többen a sajtó képviselőivel sem álltak szóba, amiért egyébként Pérez elnök keményen megfeddte a renitenseket. A népünnepély ettől még ugyanolyan jó hangulatban zajlott le, és az sem zavart különösebben senkit, hogy a Cibeles-szobrot műemlékvédelmi indokok miatt ezúttal nem lehetett megmászni – igaz, emiatt később több futballista is szomorúságának adott hangot.

A bajnoki cím leginkább ünnepelt hőse Ronaldo volt, aki az előző évi jokohamai vb-döntőn látott frizurájával, az akkor mutatott teljesítményét megismételve két gólt lőtt az Athleticnek, oroszlánrészt vállalva csapatának az évad legfontosabb mérkőzésén aratott győzelméből.

A brazil klasszis abban a szezonban összesen harmincszor vette be az ellenfelek kapuját a Real mezében: a bajnokság során huszonháromszor, a BL-ben hatszor, a világkupameccsen pedig egyszer volt eredményes, azaz nem beszélt mellé szeptemberben, amikor huszonöt gólt ígért új klubja híveinek.

Meglepő, de a kétszeres világbajnok, a földkerekség legjobb labdarúgójának kétszer is megválasztott, mellesleg a Fenomeno, azaz Csoda becenévre hallgató csatár most nyert pályafutása során először országos bajnoki címet, pedig korábban olyan gárdákkal végezhetett volna az élen, mint a Cruzeiro, a PSV, a Barcelona vagy az Internazionale.

A fülig érő szájú Ronaldót megkérdeztek, mi a különbség a Real Madrid és a korábban általa is erősített Barcelona között: „A Barcában eltöltött egy évem látványosabb volt, az idén a hatékonyság dominált a játékomban. Madridban egyébként az eredményesség a fő szempont, és nekem már nagyon hiányzott a bajnoki cím. Jövőre, remélem, a Bajnokok Ligáját is sikerül megnyernünk a Reallal."

Hajviseletével kapcsolatban sem úszta meg a faggatózást. „Bíztam benne, és ezúttal is szerencsét hozott. Két döntő találkozón viseltem, mindkettőn kétszer találtam a kapuba, és mind a két címet elhódítottam" – mondta büszkén a Fenomén.

„Ronaldo nem hosszútávfutó, aki állandóan dolgozik, hanem egy azok közül, akik hirtelen robbantanak, és ezzel eldöntik a mérkőzések sorsát. Nos, ezért ő ma a világ egyik legjobb csatára" – mondta a brazilról a Realt gardírozó Vicente del Bosque, akit sokan a „királyi" siker másik fő kovácsaként emlegettek.

Del Bosque és Denoueix

A bajuszos szakember értette a dolgát, ugyanis a megelőző nem egészen négy évben hét értékes trófeát nyert a csapattal: két bajnoki cím (az egyik egészen friss volt), két BL-elsőség (a második mindössze egy esztendővel korábban lett meg), illetve egy-egy világkupa-, spanyol és európai Szuperkupa-diadal fűződött a nevéhez. De van, ahol ez is kevés: a Real telhetetlen vezetőinek a továbbiakban nem kellett a mester...

(A sors úgy tett „igazságot", hogy az egyre több sztárt felhalmozó – de a munkát gyengébb/sikertelenebb edzőkkel folytató – klub négy idényen keresztül semmit sem nyert utána, míg BL-t egyáltalán nem 2002 óta, ugyanakkor Del Bosque tavaly elhódította a létező legfontosabb trófeát: a vb-n felvezette a világ labdarúgásának tetejére hazája válogatottját!)

Végezetül nagyon is illik szólni a Real Sociedad hőseiről, akik az utolsó pillanatig küzdöttek a Primera División elsőségéért, ám végül elbuktak. San Sebastián utcáin a csoda elmaradása ellenére is másnap hajnalig tartó vigasság zajlott, a csapat tagjai pedig nyitott tetejű autóbuszról köszöntötték a több ezer szimpatizánst.

„Nincs keserű szájíze senkinek, hiszen szenzációs idényt zártunk. Rengeteget vártunk a nagy napra, és ez a mai még akkor is az, ha a bajnoki cím kicsúszott a kezünkből. Sohasem fogom elfelejteni szurkolóink reakcióját a Celta ellen elveszített mérkőzést követően, miként a mai ünneplés momentumai is örökre megmaradnak bennem" – mondta a Sociedad edzője, Raynald Denoueix, aki a Nantes 2001-es Ligue 1-diadalával érdemelte ki az alakulat kispadját, de ezt leszámítva sem azelőtt, sem azután nem ért el semmilyen más kiemelkedő eredményt.

Ezzel részben már azt is elárultuk, hogy a baszk együttes nem tudta megismételni kiugró szereplését: egy 13. és egy 15. hely között valóban az volt tündérmese, hogy évtizedek után röpke időre megint a csúcs közvetlen közelében járhatott. A BL-ben ugyan a Juventus mögött továbbjutott a csoportjából, ám a nyolcaddöntőben a Lyonnal már nem bírt.

Aztán meg következtek ismét az alsóházi helyezések odahaza (újra a nagyobb hagyományú „rokon gárda", az Athletic árnyékában), végül négy évvel a dobogó után a Real Sociedad ki is esett, és csak tavaly került vissza az élvonalba. Ezért is tűnik úgy ennyi év távlatából, mintha a fenti történet egyszer volt, hol nem volt, tán igaz sem volt...