A Fradi európai kupát nyert – az egyetlent!

A hatvanas években a Vásárvárosok Kupája volt a harmadik legrangosabb kontinentális klubsorozat, de már az idő tájt is igaz volt, ami majd utódjára, az UEFA-kupára, hogy sokszor nívósabb mezőnyt sorakozatott fel, mint az elvileg elismertebb KEK. Az első hat kiírásból ötöt spanyol, egyet pedig olasz gárda nyert meg, és Itáliának az 1964–1965-ös idényben módja nyílt közelebb kerülni az éllovashoz, hiszen ismét képviseltette magát a döntőben.

Ellenfelénél három meccsel kevesebbet játszva jutott el a Juventus az utolsó akadályig, a nyolc között például szimplán erőnyerő volt. Az első három riválisával (Union Saint-Gilloise, Stade Francais, Lokomotiv Plovdiv) is nagyon megszenvedett, egy-egy találattal kerekedett felül, az ütős Atlético Madrid ellen pedig három találkozóra kényszerült az elődöntőben, merthogy akkoriban még nem döntött sem idegenben lőtt (több) gól, sem tizenegyespárbaj.

A szigorúságáról ismert paraguayi Heriberto Herrera mester csapata abban az évadban csupán negyedik lett a Serie A-ban, ráadásul már két héttel azelőtt befejeződött a szezon, de Torinóban mégis mindenki győzelmet várt tőlük – az első lépést a duplázás felé, tudniillik bejutottak az Olasz Kupa fináléjába is, ám az Inter elleni (győztes) összecsapásukra majd csak a nyár legvégén került sor.

Optimizmusukat leginkább az táplálta, hogy az idény során egyedül az aranyérmes milánói fekete-kékektől kaptak ki otthon, no meg olyan sztárok játszottak náluk, mint például – a részben származása, részben tudása, részben habitusa miatt – a korszak Maradonájának is nevezhető Sivori, vagy éppen Del Sol.

Ám mind 1961 argentin születésű aranylabdása – aki nemigen jött ki edzője kemény munkamódszerével, és hamarosan tovább is állt Nápolyba –, mind a Real Madriddal korábban BEK-győztes spanyol benne volt a korban, ezért a legveszélyesebb csatárnak már a szintén Argentínából áttelepült, de franciaként befutó, fiatalabb Combin számított.

Szakvezetőjük nagy elismeréssel nyilatkozott a Manchester United búcsúztatásáról – ez volt ugyanis a vendégségbe érkező Ferencváros legnagyobb dob.ása A zöld-fehérek már a Spartak Brno ellen is megizzadtak, majd a Wiener SC-t csupán három menetben tudták kiejteni. És még csak eztán jöttek az igazi nagyhalak: Roma (kettős győzelemmel!), Athletic Bilbao, MU!

Utóbbi kettőt szintén az eldöntetlen helyzetet feloldó harmadik mérkőzésen sikerült végleg felülmúlni, és kétségtelenül szerencséje volt a Fradinak azzal, hogy mindhárom ráadásmeccsét a Népstadionban vívhatta, de azért az árulkodó, hogy mind a nyolc hazai összecsapásán győzött! A három évvel később Európa legjobbjává váló, de már 1965-ben is félelmetes United kiverése nagyon nagy szó volt, és nem csupán Herrera tartotta nagyra, hanem a hatalmas ünneplést csapó közönség is.

Így aztán az együttes túlszárnyalta az 1962-ben a Valencia ellen elbukó MTK és saját maga korábbi, elődöntős teljesítményét (őket a Dinamo Zagreb állította meg 1963-ban), vagyis lehetősége nyílt arra, hogy június 23-án – idegenben, egy meccsen – feltegye a koronát a menetelésére (amellyel egyébként kicsit elhomályosíthatta a Győri ETO nem sokkal azelőtt véghezvitt bravúrját, a BEK-elődöntős szereplést is).

A torinói éjszakában így álltak fel Mészáros József, azaz Dodó bácsi tanítványai: Géczi – Novák, Mátrai, Horváth – Juhász, Orosz – Karába, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi dr. A még este is fülledt meleg alaposan próbára tette a játékosokat, így az első félidőben nem volt igazi küzdelem. Az olaszok támadólag léptek fel, de nem rohamoztak a várt elsöprő lendülettel. A magyar bajnokcsapat különösebb megerőltetés nélkül lefékezte a hazai akciókat, a hajrában ráadásul Albert nagy helyzetet ügyetlenkedett el.

Szünet után, a hőség enyhülésével, élénkebb lett a játék. A Juventus megpróbált erősíteni, ám a Fradi állta a sarat, és ahogy telt az idő, egyre inkább átvette az irányítást. Már többet támadott, és helyzetei is akadtak. Az egyik ilyennel pedig a 74. percben rendkívül fontos (lélektani) előnybe került: az előrehúzódó Novák jobbról a kapu elé ívelt, és a kiváló szezont futó veterán Fenyvesi doktor berobbanva közelről, egy földre pattintott fejessel bevette az olaszok kapuját. (A népszerű szélső amúgy saját bevallása szerint úgy válhatott a VVK-sorozat házi gólkirályává, hogy Albertre mindig egy rakás védő „csimpaszkodott", így neki több üres terület jutott – ezt használta ki hatékonyan.)

A hátralévő időben hevesebb lett a küzdelem, de az FTC tervszerűen, higgadtan játszva elhárított minden veszélyt. Már csak az volt hátra, hogy Sir Stanley Rous, a FIFA legendás elnöke – ezúttal mint a VVK-bizottság első embere – átadja a trófeát Mátrainak, aki azt a magasba emelte. Nem volt e körül akkora show, mint manapság, de annál nagyobb boldogságot szerzett a magyar futballistáknak, hogy az olasz közönség jelentős hányada a helyén maradt, és hosszan tartó tapssal ismerte el a mieink produkcióját!

A Népsport többek között az átlagosnál nagyobb intenzitású edzésekből eredő nagyszerű erőnlétet látta a diadal egyik zálogának, és a látogatók sikerének megérdemeltségét elismerő olasz médián belül a La Stampa is aláhúzta, hogy „a végén kiütközött a fáradtság a Juventuson".

Az Il Giorno megállapításai tömör összegzésnek is megfelelnek: „A zöld-fehérek által diktált iramot a Juve nem bírta átvenni. A közönség az 1:0-s vereséget részben annak tulajdonította, hogy Sivori nem volt a csapatban. A 33 éves Mátrai óriássá nőtt ezen a mérkőzésen, de a Ferencváros két középcsatára, Albert és Varga játékának is köszönhette a győzelmét."

Azt ugyanakkor senki sem tudhatta annak idején, hogy ez lesz az utolsó(?) rangos magyar kupagyőzelem. Ha ezzel tisztában vannak, talán nem csak minimális felhajtást csap a hazai sajtó a finálé körül, talán nem csak egy-két újságíró utazik ki az előzőleg itthon sem favoritként kezelt alakulattal, amelynek elsősége talán (még) nagyobb terjedelmet és visszhangot kap a lapokban. Persze azért jó szavakból így sem volt hiány, pusztán a mai szem számára tűnik visszafogottnak a korabeli reakció.

Ehhez az is hozzájárult, hogy a „labdarúgásilag" elkényeztetett magyar közvélemény figyelme megoszlott azokban a napokban. A Fradi fellépésénél alig néhány órával korábban az NB I őszi folytatását listavezetőként váró Vasas a régi tekintélyét annak idején még őrző Közép-európai Kupa új rendszerű lebonyolítása jegyében a bécsi négyes döntőn vett részt. A fináléba jutásért a csehszlovák bajnokságot óriási fölénnyel megnyerő, egyben KK-címvédő Sparta Prahával mérkőzött.

A futball összes szépségét felvonultató, a Práterbe kilátogató nézők számára felejthetetlen élményt nyújtó találkozón az angyalföldiek nyolc perc elteltével már két góllal vezettek, a rendes játékidő mégis 4:4-gyel zárult. Nem omlottak azonban össze a kellemetlen fordulattól, és amikor már mindenki a továbbjutásról határozó pénzfeldobásos sorsolástól tartott, a 120. percben egy öngólt bepréselve 5:4-re diadalmaskodtak.

Szerda után szombaton következett a döntő a vendéglátó Rapidot 3:0-ra kiütő Fiorentinával. A piros-kékek Varga – Bakos, Mészöly, Berendi, Ihász – Mathesz, Fister – Molnár, Puskás, Farkas, Pál összeállításban léptek fel a KEK-et négy évvel korábban megnyerő, a svéd Hamrint még mindig szerepeltető firenzeiek ellen.

Már a meccs elején látszott, hogy az a csapat győz, amelyik vetélytársára tudja kényszeríteni a taktikáját. Csakhogy ez egyiküknek sem sikerült, így nem véletlen, hogy az egyetlen gól büntetőből született. A 84. percben egy kezezés nyomán Mészöly jött előre, és kíméletlen ítélet-végrehajtóként bevarrta a tizenegyest – 1:0 ide!

Ezzel az 1956, 1957 és 1962 után ismét élen végző Vasas, amely már a kezdés előtt is a háború utáni időszak legeredményesebb KK-indulója volt, a kupa addigra 38 éves történetében elsőként négyszeres győztessé lépett elő! (Végül hattal zárt, toronymagasan az örökranglista élén.)

Természetesen érthető, hogy másnap, 1965. június 27-én az együttes ászai csupán a lelátóról nézték, ahogy a négy fradistát is felvonultató magyar válogatott a Népstadionban szezonzáró programként a svéd-finn túráról – kissé már elnyűtten – Budapestre érkező Olaszországot fogadja. Az azzurrik nem éppen a megelőző években jártak történetük zenitjén, de a kétszeres világbajnokot sohasem illett lebecsülni, és már formálódóban volt a néhány évvel később Eb-aranyig, majd vb-ezüstig jutó sztárcsapatuk, benne olyan klasszisokkal, mint Facchetti, Rivera, Riva, Mazzola vagy Albertosi kapus.

Az épp két sikeres vb-selejtezőn túllévő Baróti-legénység Gelei – Szepesi, Mátrai, Sóvári – Nagy I., Sipos (Solymosi, 54.) – Nagy A. (Kuti, 56.), Bene, Albert, Rákosi, Fenyvesi dr. felállásban játszva az elején bajban volt a félelmetesen kezdő taljánokkal, ám aztán magára talált és a 37. percben Albert nagyszerű megmozdulásával, egy hidegvérű 16 méteres bombával megszerezte a vezetést.

Szünet után megint rázós időszakot kellett (volna) kihúzni, és a nehezen tartható Mazzola bizony rögön egyenlített – ám ő volt az is, aki a 80. percben az üres kaput sem tudta bevenni. Egy perccel később viszont a túloldalon Bene sokkal nehezebb szituációból – nyolc méterről, jobb külsővel a kapufa mellé – betalált, így 2:1-re mi nyertünk.

A mindenki által dicsért, kitűnő fiatal olasz válogatott a behúzódó, szívós védekezésből („magyarán" catenaccióból...) indított szélsebes ellentámadásokkal, folyamatos, pontos és ötletes összjátékával ízelítőt adott a modern labdarúgásból a valamivel mérsékeltebb teljesítménnyel kirukkoló házigazda ellen, amely jobb helyzetkihasználásának köszönhette a sikerét.

Edmondo Fabbri szövetségi kapitánynak alapvetően igaza volt, amikor ekképp értékelt: „Láthatták, hogy a mérkőzés nagy részében jobban játszottunk, nagy balszerencsének tulajdonítom, hogy vesztettünk." A magyar szurkolók méltányolták is a cseppet sem magától értetődő remek eredményt – amely stílszerű zárása volt az olaszok elleni „nagy hétnek". És ha valaki arra panaszkodna, hogy minek lelkendezni egy barátságos meccsen aratott mázlis diadalért, azt emlékeztethetjük a négy nappal korábbi bravúrra, amellyel kapcsolatban az egykorú NS-ből átvett kis epizód elárulja, miért is kellett hátrányból indulnia az FTC-nek.

„Tulajdonképpen két döntőt kellett volna játszani a VVK-ért, de mert itt van a magyar–olasz, s mert a Ferencváros a New York-i torna rajtja előtt áll, terminushiány miatt bejelentette, hogy lemond a budapesti visszavágásról, döntsön egy meccs (a sok ezer dollárt fialó közelgő pénzes amerikai túra fontosabb volt a klubnak és az őt ez ügyben szintén befolyásoló MLSZ-nek, ezért félig-meddig már eleve feladták a párharcot – a szerk.). A Juventusnak ez tetszett. Torinóban a kupabizottság előtt azonban elkezdődött egy vita.

– Mi lesz, ha döntetlent hoz a meccs?
– Kétszer 15 perces hosszabbítás.

– És ha utána is döntetlen marad?
– Újabb mérkőzés.

– De ha arra a Ferencváros nem áll ki?
– Akkor a Juventust győztesnek nyilvánítjuk.

A tanácskozás folyt tovább, és már sikerült elérni, hogy ha a hosszabbítás végén döntetlen marad az állás, akkor mindkét felet győztesnek tekintik, s fél évig az egyik, fél évig a másik őrzi majd a kupát. Illetőleg ezt helyeslő hangok is elhangzottak. Ez lenne a leghelyesebb döntés, mondták.

S ekkor Végh Aladár elnök így búcsúzott el a bizottságtól: »Uraim, igyekszünk úgy játszani, hogy önöknek a lehető legkevesebb gondot okozzuk. «

Az igyekezetet siker koronázta. A vitát a Ferencváros csapata zárta le. Jól."

Úgyhogy megalapozottan jelenthető ki, ami a fentebb taglalt mérkőzésekből egyértelműen látszott: egy évtizeddel az Aranycsapat után, ahogy az majd a brazilverős angliai vb-n is kiderült, labdarúgásunk még mindig szorosan a nemzetközi élmezőnyhöz tartozott. Az olaszok pedig azt tanulták meg, hogy három a magyar igazság...