Nem így tervezték az angolok a 2004-es Európa-bajnokságot, de legalább emelt fővel távozhattak Portugáliából. „Fájdalmas, kegyetlen – a szokásos" – állt a Daily Mail címlapján, utalva a házigazdák elleni mérkőzésre. A szigetországban csalódottság és düh fogadta a negyeddöntő kimenetelét, bár a brit sajtó elsősorban nem a kihagyott tizenegyesek miatt dúlt-fúlt, hanem Urs Meier játékvezetőt okolta.
Michael Owen nagyon korán vezetést szerzett, ám miután Wayne Rooney az első félidő derekán megsérült, a „háromoroszlános" csapat meggyengült, és szinte a teljes hátralévő időt védekezéssel töltötte. Hélder Postiga kései egyenlítő találata után Sven-Göran Eriksson gárdája minden erejét mozgósította, azonban az utolsó roham során Sol Campbell hiába fejelt a hálóba, a svájci „sípos" érvénytelenítette a gólt.
„Meier ugyanolyan, mint az angol válogatott: a legfontosabb pillanatban hibázott" – írta a Times. „Egy idióta bíró miatt nem lett hős Beckhamékből" – visszhangozta a Sun. Aztán a meg nem adott találat után jöhetett a hosszabbítás (amikor Rui Costa és Frank Lampard révén mindkét fél eredményes volt egyszer), majd a tizenegyesek, amelyek során az angolok maradtak alul.
A vesztes együttes „normál" góljainak szerzői a balszerencsét okolták, hiszen együttesük az előző másfél évtizedben már negyedszer esett ki nagy tornáról hasonló módon. „Tizenegyesrúgások után búcsúzni a legnagyobb arculcsapás a futballban. Nagyon keményen küzdöttünk százhúsz percen át, egyenlítettünk a hosszabbításban, de elbuktunk. Mikor fordul már végre a mi javunkra a szerencse?" – így Lampard, míg Owen szerint „mindig ez van: ha tizenegyesekre kerül sor, mi esünk ki".
Hát igen, Gary Lineker híres „németes" mondásának mintájára egy idő után egyre inkább közhelyszámba kezdett menni az is, hogy ha egy meccs után a ki-ki párharcnak e speciálisan drámai (és sokszor bizony igazságtalan) változata dönt, abból az angolok nem jöhetnek ki jól, szinte kár is elkezdeni. Ilyen értelemben a büntető kifejezés náluk valóban elnyerte a szó szerinti jelentését...
Csapatuk ugyanis 14 év alatt már negyedszer esett ki így: az 1990-es és az 1998-as vb mellett két Eb-t, az 1996-ost és a hét évvel ezelőttit siratták meg Albionban ilyen letaglózó körülmények között. Nézzük, hogyan formálódott ez a pechsorozat, és kik voltak a legrosszabbkor csődöt mondó főszereplők az alakulat újabb kori történetében.
Az itáliai Mondialén a nyolcad-, majd a negyeddöntőben is 120 percnyi játék után tudták csak kiharcolni a továbbjutást: előbb a belgák, majd Kamerun ellen győztek hosszabbítás után, s úszták meg a szétlövést. Az NSZK-val vívott elődöntőben azonban jöttek a pontrúgások, és míg 3–3-ig fej fej mellett haladtak a felek, utána Stuart Pearce és Chris Waddle is hibázott.
A Nottinghamben játszó Pearce hat évvel később, az angliai Eb-n Spanyolországgal szemben javított, amivel óriási lelki tehertől szabadult meg. Ez volt az egyetlen tizenegyespárbaj ebben az időszakban, amelyből diadalmasan került ki Anglia.
Négy nappal később viszont Németország ellen ugyancsak a „lottó" következett, és bár a mérkőzésen közelebb álltak a sikerhez a házigazdák, mégis a Nationalelf jutott a fináléba. A tragikus hős ezúttal Gareth Southgate volt, az Aston Villa védője a hatodik sorozatban nem tudott túljárni Andy Köpke eszén.
Az 1998-as vb-n a második félidőt és a hosszabbítást is a kiállított David Beckham nélkül játszották le az angolok Argentína ellen. Mégis kihúzták a szétlövésig, hogy aztán Paul Ince és David Batty kísérletét is hárítsa Carlos Roa. A borzasztó széria hat év múlva Lisszabonban folytatódott: Portugália ellen a lelátó felső teraszára bikázó Beckham, illetve Darius Vassell rontott – s az utolsó angol hibát, akárcsak nyolc esztendővel korábban a Wembleyben, egy Aston Villa-játékos követte el...
Az olvasó, miután eljutott a Nemzeti Sport kis összeállításának végéig, vérmérsékletétől függően ingerülten lecsapta, avagy elgondolkodva letette az újságot, hogy a távkapcsolóhoz nyúljon, és végre igazi focit láthasson. Aznap a holland–svéd negyeddöntőt rendezték Faróban – egy olyan találkozót, amely előtt a németalföldi tábor egyként imádkozott azért, hogy a továbbjutás sorsa 90, 105, esetleg 120 perc után dőljön el a javukra, a tizenegyesrúgásoknál ugyanis hagyományosan nem adtak sok esélyt az övéiknek.
Az oranje ugyanis világ- vagy Európa-bajnokságon egyenes kieséses szakaszban addig négyszer kényszerült ilyesmire, és rendre elbukott. A rossz sorozat 1992-ben az Eb elődöntőjében kezdődött (Dánia örülhetett), az 1996-os negyeddöntőben folytatódott (Franciaország), majd az 1998-as vb-n (Brazília) és a 2000-es Európa-bajnokságon (Olaszország) is a négy között jött el a végezetes párbaj. Ezzel szemben a svédek mindössze egyszer, az 1994-es vb-n kényszerültek hasonlóra, és azt meg is nyerték a románok ellen.
Ezek után persze hogy 0–0-val zártak a felek, és megint jöhetett a dráma. A hatodik sorozatban sorra kerülő svéd futballista, az együttes kapitánya utóbb így értékelt:
„Legutóbb talán a junioroknál rúgtam tizenegyest, a válogatottban még sohasem. Most azonban gyakoroltuk őket, és szakvezetőink összeállítottak egy névsort, amelyet mi nem is láttunk. Aztán amikor arra került a sor, megkérdeztek néhányunkat, ki hogyan áll hozzá. Volt, aki nemet mondott, én vállaltam. Miután kihagytam, egészen üresnek éreztem magam, semmire sem gondoltam" – emlékezett az Edwin van der Sar kapus által megtréfált Olof Mellberg. A kőkemény bekk a két nappal korábban ugyancsak végzetesen bakizó angol támadó, Vassell csapattársa volt – az Aston Villában...