Hall of Fame-tag lett Kassai játékvezetőből

Nem is sejtjük, hogy egy síp milyen fontossá tud válni az ember életében. Kassai Ervin a háború után a válogatottban is bemutatkozhatott, miközben a Beszkárt utódja, a BKV csapatában kosarazott, mégis csak kalauzként kapott állást. Az volt a dolga, hogy a megállókban a három összekapcsolt kocsi közül a középsőről lelépve figyelje, az utasok befejezték-e a le- és felszállást, és ha igen, azt síppal jelezze a vezetőnek.

Állítja azonban, ennek semmi köze ahhoz, hogy hamarosan letette a játékvezetői vizsgát. A naptár 1948-at mutatott, és néhány társával együtt egész egyszerűen kedvet kaptak ahhoz, hogy a pálya szélén is kipróbálják magukat. „Ősidők" voltak ezek, mai fejjel felfoghatatlanok. Annyira kevés bíró ténykedett még a sportágban, hogy vele is előfordult, az egyik héten játszott az egyik együttes ellen, a következőn pedig a mérkőzésén fújt ugyanannak. Nem létezett még szamárlétra, a frissen vizsgázók azonnal a „mély vízben" találták magukat.

Manapság ez természetesen számos súlyos etikai kérdést is felvetne, akkoriban viszont magától értetődőnek számított, és egyetlen emiatt megfogalmazott kifogásra vagy kitörő botrányra sem emlékezett Kassai Ervin a Nemzeti Sport 2007. július 14-i számában megjelenő interjú során. Nem is fordult elő egyik sem.

„Öt évvel később már nemzetközi meccseket is vezethettem – mondta. – Ott voltam például Moszkvában is az ötvenhármas Európa-bajnokságon, ahol a magyar válogatott ezüstérmes lett, ott kovácsolódott össze azzá a csapattá, amely két év múlva Budapesten már aranyat nyert. A nemzetközi szövetség vezetői elégedettek lehettek velem, mert hamarosan állandó résztvevője lettem a Gagarin-kupának, amely a világ egyik legrangosabb kosárlabdatornája volt. A szovjetek akkoriban úgy érezték, hogy a fejlődésükhöz szükség van tengerentúli tapasztalatokra is, és a hidegháború dacára rendszeressé tették az amerikaiak elleni párharcokat."

Az első ilyen, különböző helyszíneken zajló négymérkőzéses turnénak a Szovjetunió adott otthont, és a Gagarin-kupákon mutatott remek teljesítményének köszönhetően meghívták a magyar játékvezetőt is. Érdekesség, hogy az ottaniak állandóan azt hangoztatták, könnyű az amcsiknak a rengeteg atletikus termetű színes bőrű játékos miatt, az Egyesült Államok erre válaszul kizárólag fehér kosarasokból álló válogatottat küldött, amely porrá zúzta ellenfeleit, a legjobb szovjet klubcsapatnak számító Rigát például 53 pont különbséggel intézte el.

Ez 1959-ben történt, míg a visszavágóra 1962-ben került sor, éppen a kubai rakétaválság idején. Kassai Ervin működése az amerikaiak tetszését is elnyerte, ezért ők is meginvitálták, és végül – náluk nyolc helyszín szerepelt a programban – a sorozat mindegyik mérkőzésén fújta a sípot, pedig azt gondolta, nem is utazhat el.

„A politikai helyzet nemigen kedvezett egy amerikai–szovjet párharcnak, én azt hittem, el is marad, de szóltak, menjek csak nyugodtan – idézte fel azokat a napokat. – Végül a meccsek példásan sportszerű légkörben zajlottak le, a közönség egyetlen rossz szóval sem illette a szovjet játékosokat vagy engem, az ugyancsak a kommunista blokkból érkező játékvezetőt."

Annyira nem bántották, hogy összesen hat ilyen szériát rendezett a két ország, hármat itt, hármat ott, és Kassai Ervin valamennyire hivatalos volt – egyedül az utolsóra nem tudott elmenni, mert az indulás előtt két nappal elhunyt az édesanyja. Önmagában már az állandó meghívás is hatalmas elismerésnek számított, ráadásul a kosárlabda-játékvezetők nemzetközi szervezete, az IAABO 1965. május 3-án Oscar-díjjal is kitüntette.

Az Egyesült Államok–Szovjetunió páros mérkőzésekről még annyit, hogy azokon amerikai részről nem a legnevesebb profik léptek pályára, és azért is volt szükség európai bíróra, mert a FIBA szabályai néhány ponton különböztek a tengerentúlon honosaktól – például ott el lehetett ütni a labdát a gyűrű fölül is, és az ütközéseket is másképp ítélték meg. Meggazdagodni pedig nem lehetett ezeken a turnékon: bármelyik fél is szervezte, fizette az utazást, a szállást, a teljes ellátást, ám ezen felül mindössze kétdolláros napidíj járt a játékvezetőknek...

„Naphosszat tudnám sorolni az élményeket – ásott le a múltba Kassai Ervin. – Washingtonban például Edward Kennedy végezte el a kezdő feldobást, a különböző olimpiákon pedig olyan későbbi legendáknak a meccsein ténykedhettem, mint Oscar Robertson, Jerry Lucas vagy Jerry West, de előfordultak furcsa pillanatok is. Az egyik amerikai turnén a közönség háborgott, mert szerintük a szovjeteknél Ugrehelidze állandóan lépéshibát követett el. Holott csak az történt, hogy a grúz hihetetlenül ruganyos volt, és jó ütemű labdaátvétellel a felezővonaltól a büntetőterületig tudott eljutni leütés nélkül. A szünetben ezért bemutatót tartottam a szurkolóknak: én adtam a labdát Ugrehelidzének, ő pedig a mozgását lassítva bizonyította, szabályos, amit csinál."

Akadtak persze kisebb botrányok is a pályafutása során, de ezekben csak nagyon ritkán volt része. Elismerésből annál többen. Például a FIBA 40. születésnapján négy helyszínen rendeztek Európa-válogatott–Egyesült Államok mérkőzéseket – mindenütt egy helyi bíró és Kassai Ervin működött közre.

Kérdés persze, hogy a tudásán kívül mivel vívta ki az egész kosarasvilág tiszteletét. Ő azt mondja, tudatosan alakította ki azt a stílust, hogy sohase tükröződjenek érzelmek az arcán, de ennél nyilván többről volt szó. Ugyanis nagyon szerette azt, amit csinált: kézben tarthatott valamit, hogy rend legyen, és hogy ne az erősebb, hanem a jobb győzzön – szerinte ebben rejlik a játékvezetés szépsége.

Egyetlen hiányérzete van csupán: bár idehaza 22 éven át állt a játékvezetői bizottság élén, nem sikerült utódot kinevelnie. Túl kemény volt, sokat követelt. Ma már másként cselekedne, de bevallotta, nem csak erről van szó. Az ő pályafutása ijesztően magasba ívelt, más számára elérhetetlen álomnak tűnt, nem lehetett célként kitűzni.

Viszont pont ezért lehet tagja a FIBA 2007. szeptember 12-én a Madrid melletti Alcobendasban megnyitott Hírességek Csarnokának – elsőként, egyúttal (Hepp Ferenc felvétele után) máig mindössze másodmagával.