Fazekas nagy dobása: nem hagyta magát

A múlt évi atlétikai Európa-bajnokság vége felé jártunk már, amikor a férfi diszkoszvetés selejtezőjére sor került. Fazekas Róbert és Kővágó Zoltán, azaz a 2002-es Eb győztese és Athén ötkarikás ezüstérmese is dobókörbe lépett, s mindkettejüket döntőbe vártuk. De nem az egykori eredményeik miatt, hanem mert a kontinentális ranglista kilencedik, illetve harmadik helyén álltak, és ritkán szokott megremegni a kezük.

Három éremesélyessel vágtunk neki a hatnapos versenynek, és közülük a kalapácsvető Pars Krisztián, valamint a gátfutó Kiss Dániel harmadik is lett azon a héten. A legbiztosabb dobogósnak hitt Kővágó reményei viszont hamar elszálltak. Az idény során addig minden fontos erőpróbán a három közé került, a Gyémánt Ligában a második helyen állt, és 67 méterre akkoriban már mindig képes volt. Most 61.97 is elég lett volna, de két érvénytelen kísérlet után az utolsó sorozatban csupán 59.04 méter jött neki össze.

Az első és második dobásával továbbmehetett volna, ám az egyik nyolcvan, a másik meg húsz centivel szélesebb lett a kelleténél. A szektorokat ugyanis szűkebben mérték ki, mint régen, mivel a szervezők nagyon féltették a futókat (és az ugrókat, tehetnénk hozzá, hisz épp a napokban számolt be rovatunk a néhány éve gerellyel telibe talált francia Salim Sdiri esetéről).

Harmadikra pedig egyszerűen kicsit dobott Kővágó. Mentségére szólt, hogy a gondolatai részben itthon jártak, mert odakint tudta meg – másfél nappal a megméretése előtt –, hogy édesapa lett, miután a vártnál másfél-két héttel korábban érkezett meg a családba a baba. És amíg ő ennek örült, a szezonban méterről méterre javuló, már 66 méterig is eljutó Fazekas nem sokat vacakolt: egyetlen mozdulattal (64.30) a fináléba került.

A másik magyar kiesésével a legtöbben a 2010. augusztus 1-jei záró napra kalkulált utolsó éremesélyünket is temették, de a szakértő sportbarátok eközben még valamit nagyon sajnálhattak: ha a 2004-es játékok másodikja nem marad le a döntőről, igazán történelmi mezőny gyűlhetett volna össze.

A névsorra persze így sem lehetett panasz, sőt: ott volt Sydney és Athén bajnoka, a litván Virgilijus Alekna, Peking aranyérmese, az észt Gerd Kanter, a vb-címvédő német Robert Harting, továbbá a 2008-as olimpián és a 2009-es berlini világbajnokságon is ezüstöt nyerő lengyel Piotr Malachowski is. Mellettük pedig földrészünk 2002-beli legjobbja, a 2003-as vb másodikja, Fazekas Róbert. Mert bármi is történt hét esztendeje Görögországban, versenyzői adottsága és lelkiereje megkérdőjelezhetetlen.

Ha az egyéni csúcsokat és a 2010-es maximumokat nézzük, Kantert a józan ész alapján nem lehetett volna felülmúlni: 73 méter feletti dobó, aki tavaly is 71 fölé jutott. Magyar riválisa 64.84-gyel kezdett, ami nagyszerűnek minősíthető. Aztán Harting 68.33-as dobása demoralizálhatta volna az összes aranyvárományost, ám Malachowski 68.87-tel, Eb-rekorddal válaszolt.

Ezalatt a Haladás versenyzőjének korábbi legnagyobb vetélytársáról, a nála három évvel idősebb, akkor 38 esztendős Aleknáról kiderült, hogy – legalábbis Barcelonában – magas neki ez a szint (végül ötödik lett), így Fazekasnak ezúttal a másik balti, Kanter volt az ellenfele. A küzdelmek derekához érve azonban egy méterrel őt is megelőzte, és a harmadik helyen állt, mégpedig 66.43-mal, vagyis 22 centivel megjavítva addigi tavalyi legjobbját. Athén óta egyszer sem szállt ilyen messzire a diszkosza!

A pekingi győztes észt az utolsó sorozatban ránk ijesztett, amikor viszont kiírták, hogy 66.20, fellélegezhettünk. A nap és az év csodája volt, hogy a gerincműtéte után (is) visszatérő Fazekas örömében sem esett szét: még egyszer, csak azért is, most már biztos dobogósként túlszárnyalta a 66 métert (66.15). Bronzérmes lett – mert nagy versenyző. Az Eb előtt szinte csak Gyulai Miklós, a honi szövetség elnöke mondogatta, hogy a három közé kerülhet, de mindenki furcsán nézett a sportvezetőre...

– Számított erre az eredményre?
– Az utolsó néhány héten már igen – mondta később az NS érdeklődésére Fazekas Róbert. – Persze senkinek sem említettem, mégiscsak meredek lett volna kijelenteni, hogy valahol a lelkem mélyén bízom a dobogóban, de jól mentek az edzések. Barcelonában is jó formában voltam, a melegítésnél is elértem a hatvanhat métert, ám végig az igazán nagy dobásra vártam, abban reménykedtem, hogy összejön a hatvanhét-hatvannyolc méter. Bele is találhattam volna, de még nem szereztem vissza a rutint, kevés technikai edzés van mögöttem. Na és kevés verseny. Athén óta talán tízszer indultam, ami egy idényen belül is kevés lenne, nemhogy hat év alatt. Tavaly ilyenkor még a műtőasztalon feküdtem, úgyhogy ez így is szép siker számomra.

– Kétezer-hat őszén térhetett volna vissza, ám csak egy esztendővel később jelentkezett.
– Mert mire versenyezhettem volna, annyira megfájdultak a térdeim, hogy mindkettőt műteni kellett. Kétezer-hétben hatvanhárom méterig jutottam, de az nem volt elég semmire.

– A következő szezonban mégis kijutott az olimpiára, és nyolcadik lett.
– Az utolsó pillanatban dobtam meg a szintet, hat centivel értem el nagyobbat a szükségesnél. Később reméltem, hogy a következő idényben ott folytatom, ahol Pekingben abbahagytam, ám nem így történt. Az alapozás alatt végig éreztem, hogy valami nincs rendben a gerincemmel, aztán június elején egy edzésen, szakítás közben leragadt a lábam, hatalmasat roppant a derekam, és tisztában voltam vele, hogy baj van. Estére félig lebénult a bal lábam, az ujjaimat nem bírtam mozgatni, a vádlim külső része sem hőre, sem szúrásra nem volt érzékeny. Más átestem hasonlón kilencvenötben, tudtam, hogy gerincsérvvel műteni kell. Egy héttel később megoperáltak, azzal bíztatva, hogy újra sportolhatok majd.

– Mikor kezdett ismét tréningezni?
– Bár iszonyú fájdalmaim voltak, egy héttel később már fekve súlyzóztam. Fokozatosan terheltem egyre jobban a derekamat, de a gerincemet és a keresztcsontomat már nem lehetett a korábbiakhoz hasonló szinten igénybe venni, ezért alternatív megoldást kellett keresni: a pilates módszerrel kezdtem erősíteni. Futni tavaszig nem tudtam, sprintelésre most sem vagyok képes igazán. Ha a panaszaim csillapítására nem szedtem be kétezer Voltaren tablettát, akkor egyet sem. Azért drukkoltam, hogy a gyomrom kibírja Barcelonáig.

– Azt hallottam, volt olyan edzése, hogy a diszkoszt az edzője, Annus Adrián szedegette fel a földről, mert nem bírt lehajolni. Az emberben felvetődik a kérdés, vajon mi hajtja még, különösen, hogy a Gyémánt Liga-versenyekre és a German meetings elnevezésű viadalokra nem hívnak meg olyan sportolót, akinek volt doppingügye. Így nem tud úgy keresni az atletizálással, mint Athént megelőzően.
– A világversenyek motiválnak. Nem akarok senkit sem megbántani, ám a kisebb erőpróbák nem hoznak igazán lázba. Nehéz hatvankét-hatvanhárom méteres dobókkal versenyezve felspannolni magam. Belőlem mindig az hozta ki a nagy eredményt, ha megszorítottak. De hát nagy gálákra már nem mehetek.

– Ez a bronzérem sem változtat a helyzeten?
– Nem, viszont már nem is érdekel. Keresek, amennyit keresek, én szeretem ezt csinálni. A világversenyeken ott lehetek, valami abból is csurran-cseppen. Nem annyi, mint kétezer-négy előtt, ám ha azt veszem, hogy az elmúlt időszakban nulla volt a versenyekből adódó bevételem, akkor előreléptem.

– Miből él, miként finanszírozza a felkészülését?
– Egy cégben résztulajdonos vagyok, a felkészülésemet pedig Szombathely városa, a klubom és a szövetség is támogatja. Természetesen így sem könnyű felvenni a versenyt a külföldiekkel, hiszen ahogy a lengyelektől hallottam, náluk a legjobbak állami és szponzori támogatásokból fejenként kétszázezer eurót költhetnek felkészülésre. A németeknél sem lehet kevesebb ugyanez.

– Mit szóltak a szerepléséhez a riválisok?
– Volt, aki örült, volt, aki nem. Valljuk be, őszinte öröm nincs, nem lehet igazán drukkolni az ellenfélnek. De nem is foglalkozom már azzal, hogy ki mit gondol. Aleknával nagyon jó a kapcsolatom, benne sohasem csalódtam. Malachowski is szimpatikus, ám mivel fiatalabb, nem nagyon ismerem, az idén beszéltem vele először.

– Hogy lehet bírni a fokozott terhelést harmincöt évesen?
– Okosabban kell edzeni. Ugyanazt a munkát nem tudom elvégezni, mint tíz esztendővel ezelőtt, mert nehezebben pihenem ki a tréningeket. De ettől még el lehet érni ugyanazt a nívót.

– Meddig tervez?
– Londonig, és talán még egy évet. Nem akarom meginni a túl sok munka levét, nem akarok ötvenévesen tolószékbe kényszerülni.

– Mik a céljai?
– Jó lenne ilyen szinten maradni, a dobogót elcsípni – ennél többet már nem akarok. Egy-két méter még van bennem, de nyerni azzal is nehéz lenne, így győzelemben nem gondolkodom. Igaz, sosem lehet tudni, kivel mikor mi történik, például ki sérül meg. Az elmúlt évtized sok váratlan dolgot hozott, most már úgy érzem, bármi megeshet.