Minden idők legjobbjaként vonult vissza

A hír önmagában nem volt meglepő, hivatalos rangra emelve azonban drámaian hatott nyolc évvel ezelőtt: Pete Sampras 32 esztendősen befejezte a pályafutását. Az akkoriban minden idők legjobb teniszezőjének tartott amerikai az előző évi US Openen aratott tornagyőzelme óta egyetlen tétmérkőzést sem játszott; néhány versenyre leadta a nevezését, majd lemondta a szereplést, így aztán egyre többen formálták meg a véleményt, hogy soha többé nem tér vissza a pályára.

Maga az érintett ugyanakkor nem jelentett ki semmilyen konkrétumot a visszavonulásával kapcsolatban, pusztán annyit közölt – azt viszont többször is –, hogy imádja a teniszt, illetve a vele járó kihívásokat, és idővel eldönti, van-e értelme a folytatásnak. Nos, az idő lejárt: Pistol Pete úgy döntött, nem folytatja 14 esztendővel korábban elkezdett ragyogó profi pályafutását, és a 2003-as Flushing Meadows-i Grand Slam-torna első napján ünnepélyes keretek között búcsút vesz a szurkolóitól.

Hogy mekkora űrt hagyott maga után, azt nem kell különösebben részletezni – eredményeinek nagy részét a szakírók felülmúlhatatlannak tippelték az utókor képviselői számára: rekordnak számító 14 GS-trófea, hat (1993–1998) év végi világelsőség.

Sampras voltaképpen keretbe foglalta az „életútját", hiszen első és utolsó Grand Slam-diadalát is New Yorkban aratta, mind a két alkalommal az örök vetélytárs Andre Agassit legyőzve a címmeccsen – mellesleg e két siker között 12 év telt el, éppen annyi, mint ahány GS-elsőséget gyűjtött a köztes időszakban.

Wimbledonban hétszer avatták bajnokká – 1997 és 2000 között zsinórban négyszer! –, a US Openen ötször (1990-ben minden idők legfiatalabb férfi győztesévé avanzsált), Ausztráliában „csak" kétszer, míg a Roland Garros salakján egyszer sem – és egyedül emiatt lehetett hiányérzete. Ha egyáltalán.

„Igazi példakép, mind emberileg, mind sportolóként. Talán ő az egyetlen teniszező, aki egy-egy mérkőzés élesedésekor nemhogy megremegett volna, de éppen akkor emelte még magasabb szintre a játékát. Ezt nem lehet utána csinálni" – vélte az egyesek által (elhamarkodottan...) Sampras-utódnak kikiáltott Andy Roddick.

A kis Petros egyedülálló képességeit hamar felismerték – igaz, elsőként édesapja, Soterios (másképp Sam), neki márpedig nem sok köze volt a teniszhez... –, így aztán váratlanul hatott, hogy Pete juniorként képtelen volt maradandót alkotni. 1990-ben, 19 évesen mégis révbe ért a US Openen, mire a legtöbb újság „Új csillag született" címmel jelent meg a tengerentúlon – aztán hősünk nem tudta tartani a szintet.

Említett sikerét követően ugyanis rengeteg kínos vereséget szedett össze, ami még nem lett volna akkora baj, ám a nagy Jimmy Connors valami egészen különlegeset fedezett fel benne: azt, hogy Samprast hidegen hagyják a fiaskói. „Ez észbontó. Idejön címvédőként, és miután kiesik a negyeddöntőben, megvonja a vállát, majd továbbáll. Valami nincs rendben ezzel a gyerekkel meg a játékával..." – kürtölte világgá 1991-ben Flushing Meadowsban a legendás, akkor még javában teniszező, sőt néhány nap híján 39 évesen egészen az elődöntőig menetelő Jimbo. Ekkor még nem tudhatta, hogy orbitálisat téved.

„Hiába magyarázom neki, nem érti meg, mit kell csinálni játék közben" – ezt meg az összesen 19 GS-döntőben szereplő (s közülük nyolcat meg is nyerő) Ivan Lendl mondta Samprasról, miután a kilencvenes évek elején egy egész hétig a szárnyai alá vette Pete-et.

De így alakult jól, hiszen ezután a görög-amerikai megtalálta azt, akire igazán szüksége volt: Tim Gullicksont. A nagyszerű edző faragott belőle igazi világklasszist, legnagyobb erényeként pedig azt lehetne fölhozni, hogy egyáltalán nem próbálta átformálni védence személyiségét. Megmaradt a rezzenéstelen arc, a pályán tanúsított példás magatartás, sehol egy ökölrázás (no jó, a vége felé már feloldódott valamelyest), de még lágy vita sem a bírókkal.

Ami persze nem jelenti, hogy érzelemmentes karriert hagyott a háta mögött. Először 1995-ben jött elő belőle a halandó, tegyük hozzá gyorsan: sajnos. A melbourne-i Australian Openen ugyanis kiderült, mentoránál agydaganatot fedeztek fel, és igazából már ekkor lehetett tudni, hogy Gullickson meg fog halni. Sampras elsírta magát – a pályán, Jim Courier ellen. Honfitársa felajánlotta neki, játsszák le később a meccset, ám ő hajthatatlan volt, majd 0:2-ről legyőzte a vörös hajú amerikait, és végül egészen a döntőig jutott. Ott azonban útját állta Agassi.

Egy esztendővel később, a US Open negyeddöntőjében óriásit alakított. A spanyol Alex Corretjával hallatlanul nagy és embert próbáló mérkőzést vívott, az elviselhetetlen, párás időben el is hányta magát a pálya szegletében, annyira kiszáradt. Alig állt már a lábán, mégis kicsikarta a győzelmet, ezúttal ráadásul meg sem állt a bajnoki címig. Az elődöntőben Goran Ivanisevicet négy-, míg a fináléban Michael Changot könnyed háromszettes találkozón verte el. És még sorolhatnánk a hozzá kapcsolódó, felejthetetlen pillanatokat.

Térjünk azonban vissza oda, ahol kezdtük: hogy visszavonult. Természetesen 2003. augusztus 25-én csordultig megtelt a lelátó a tiszteletére rendezett ünnepségen, neves közéleti személyiségek mellett külön gratuláltak neki egykori ellenlábasai, John McEnroe, Boris Becker, az előtte rövid ideig uralkodó Jim Courier, no és persze kedvenc riválisa, az ellene 34 emlékezetes csatát vívó Agassi.

Igaz, a még akkor is aktív, mellékesen nyolcszoros Grand Slam-győztes vegasi csak az óriáskivetítőn keresztül üdvözölte honfitársát, kijelentvén: „Sohasem találkoztam, és nem fogok találkozni olyan zseniális teniszezővel a pályán, mint Pete."

McEnroe nem hazudtolta meg önmagát, néhány komoly mondatot leszámítva könnyedre vette a figurát. „Mindig szerettem volna úgy szerválni, mint te. Nem sikerült. Mindig szerettem volna olyan tenyerest ütni, mint te. Ez sem sikerült. Annak viszont örülök, hogy részese lehettem, amint a pályán jól s...be rúgsz. Élmény volt veled teniszezni" – nevettette meg az ilyen búcsúztató ünnepségeken sírásra hajlamos amerikai népet Big Mac.

Becker is próbált humort csempészni e kétségkívül fájdalmas estébe: „Miután kilencvenötben átadtam neked Wimbledon kulcsait, jó szívvel tettem. Most, hogy végeztél, kérem vissza őket!" Sampras ekkor már őszintén tudott mosolyogni, kisfiával, Christiannal a karjában tett még egy tiszteletkört, majd szokása szerint szép csendesen eltűnt az öltözőfolyosó előtti „utcában" – boldog férjként és édesapaként nyilván elindult haza.

Előtte azonban csak kereste a szavakat. Öt percen keresztül felállva tapsolt neki a közönség, és miután az öltönyös úr nagy nehezen szóhoz juthatott, megindultak a könnycsatornái. Pedig sejthette, hogy egy hozzá hasonló nagyságnak kijár az efféle fogadtatás, meg az, hogy a sportvilág a legnagyobbak között emlegesse a nevét. És hogy mit érezhetett? Elégedettséget. Hiszen többé nem akadt, ami motiválta volna, a Roland Garros-győzelmen kívül mindent elért, amit ebben a sportágban el lehet.

„Hogy én volnék a világ legjobbja? Erre nem lehet egyértelmű választ adni, majd az idő eldönti, azt viszont nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy olykor tényleg úgy éreztem, ennél tökéletesebben képtelenség teniszezni. Igen, mindig is szerettem volna Grand Slam-csúcstartó lenni, még ha az első, tizenhárom évvel ezelőtti US Open-győzelmemkor erre nem is mertem gondolni. Utána sok kudarc ért, mígnem kilencvenkettőben ugyanitt kikaptam a döntőben Stefan Edbergtől. Ez nagyon jó lecke volt számomra. Addig úgy voltam vele, oké, döntőbe jutni csodálatos érzés, mindegy, mi lesz a vége. Attól fogva viszont nem értem be ennyivel. Tizennégy majort (ő szigorúan így hívja a Grand Slameket – a szerk.) nyertem, hatszor zártam az élen az év végi világranglistát, úgyhogy teljesen megnyugodott a lelkem. Hogy úgy mondjam, az út végére értem. Köszönöm."

Búcsúzóul pedig álljon itt a mondat, amellyel a híres kommentátor, Dick Enberg fogadta aznap a 32 éves legendát: „Hölgyeim és uraim, a tenisz történetének egyik legnagyobb bajnoka: Pete Sampras!"