Törékeny lány töretlen fejlődéssel élre tört

„A teniszsportban érthetően nem tartanak nyilván hivatalos világcsúcsokat – írta 1993. augusztus 22-én a Nemzeti Sport –, ám Martina Hingis, a sportág új csodagyereke így is rekorder. A mindössze 163 centis, 50 kilós törékeny kislány ugyanis két hónappal a tizenharmadik születésnapja előtt megnyerte a Francia nemzetközi bajnokság leány egyes versenyét, s ezzel minden idők legfiatalabb ifjúsági Grand Slam-bajnoka lett (kései utóda, Szávay Ágnes 16 és fél esztendősen let ugyanott Roland Garros legjobbja – a szerk.).

Olyan, nála egy fejjel magasabb, fejlettebb, fizikailag felkészültebb 17-18 éves ellenfeleket győzött le, aki közül az egyik például már a 141. helyen áll a felnőtt női versenyzők számítógépes világranglistáján.

A kislány a szemtanúk véleménye és a tudósítások szerint kivételes játékintelligenciával rendelkezik, technikai sokoldalúsága és taktikai érzéke máris bámulatos, az alapvonalnál és a hálónál egyaránt nagyszerűen mozog. A Blick, a svájciak bulvárlapja egyszerűen Stepball-Prinzessinként, azaz a rövid, ejtett labdák hercegnőjeként emlegeti. A dicsérő elismeréseket még folytathatnánk, de már csak egyetlen szakvéleményt idézünk: »Ilyen könnyed stílusa még nem volt női teniszezőnek…«

Martina Hingis tehát lényegében csodagyerek. Hogy azután felnőve is igazán nagy bajnoknő válik-e belőle, arra majd az idő ad választ. Az IMG, a teniszsportot uraló Mark McCormack-féle menedzserszervezet mindenesetre már kivetette rá a hálóját. Némi befektetéssel hosszú időre szerződtették, és ha beváltja a tehetségéhez fűzött reményeket, akkor milliós nagyságrendű bombaüzletet kötöttek.

Azért persze nem árt emlékeztetni arra, hogy csaknem hasonlóan fiatal, tán egy-két esztendővel idősebb korban feltűnt egykori csodagyerekek, mint Tracy Austin vagy Andrea Jaeger is túl hamar, különféle sérülések miatt már a huszadik életévük előtt búcsúra kényszerültek.

De még Jennifer Capriati, az immár tizenhat éves, ám külsőre jó húszasnak tűnő újabb amerikai tinisztár fejlődése sem mondható igazinak. Ma már a hírek szerint többet veszekszik a becsvágytól talán túlfűtött édesapjával, mint amennyit tréningezik, és nem közelít a megjósolt világelsőséghez. S valami egészen furcsa, de valahol mégis érthető módon azt állítja, hogy nem is szeret teniszezni... (Felnőttkorára aztán megkomolyodott, összeszedte magát, és sok évvel a berobbanása után, igen mélyről visszatéve szintúgy GS-diadalokig, illetve világelsőségig vitte – a szerk.).

A kis Hingis viszont egyelőre alig várja a jövő szeptembert, amikor majd bekapcsolódhat a profi tenisz vérkeringésébe, még ha 14 esztendősen csupán 12 pénzdíjas versenyen indulhat is 12 hónap alatt.

Korai feltűnése és fiatal korára rácáfoló kiváló szereplése amúgy máris sok vihart kavart. Édesanyja, a most 36 éves Melanie Zogg-Hingis, aki teniszedzői minősítését még otthon, Csehszlovákiában szerezte, elkeseredetten válaszolt a véleménye szerint mindössze irigységből fakadó vádaskodásokra...

„Martina nem csodagyerek, csak egyszerűen ügyes volt, és már kétéves korában vagy hússzor át tudta ütni a labdát a hálón. Ötesztendősen már versenyen játszott... Megtanítottuk teniszezni... Ő maga is nagyon szereti, szinte élvezi, amit csinál. Csak ezért van, lehet sikere. Vagy úgy gondolják, hogy az edzéseken korbáccsal a kezemben állok a háta mögött, és egyszerűen hajtom a labdák után? Az ilyen gyerekek még nagyon élvezik a játékot."

A játékot azt feltétlenül… Mindenesetre az edzőmama nyilatkozata a minap újra eszünkbe villant. A fullasztó kánikulában ötéves gyerkőc a szüleivel együtt érkezett Budapesten a szomszédos pályára. Az apa az edzők által használt hatalmas fémkosárból adogatta a labdákat az adogatóudvar végén helyezkedő kisfiúnak. Az anyuka az árnyékba húzódott. Előbb a tenyerest, majd a fonákot gyakorolták, s a kissrác meglepően ügyesnek tűnt.

Amikor a labdák elfogytak a kosárból és a papa nekiállt összeszedni őket, a kisfiú addig a hálótartó oszlop keskeny árnyékába húzódva, a földre kuporodva pihent és egy-egy korttyal oltotta a szomját. A neheze csak ezután következett, ugyanis mozgásból, hol fonákkal, hol tenyeressel kellett visszaütnie a labdát. »Davaj, davaj« – hangzott egyre erőteljesebben, mind durvábban a biztatás oroszul.

A gyerek pedig csak ügetett a labdák után. Amikor lemaradt, akkor egy kört kellett futnia a pálya körül... Ha lassan futott, az apja megcélozta, és olykor el is találta a teljes erőből megütött labdával… Kifejezetten megsajnáltuk a szegény fiúcskát, akiből a szülei nyilvánvalóan olyan bajnokot akarnak nevelni, mint mondjuk Volkov vagy Medvegyev, a ma már milliomos ukrán teniszező.

Szívből reméljük, hogy Martina Hingist nem így nevelték, vagy akár azt is mondhatnánk, nem így idomították. Az azonban, hogy eleve Martina névre keresztelték, azt jelenti, szerették, kívánták, ha lányuk a játékban, a pályán is követné Navratilova példáját. A hírek szerint egyelőre jó úton jár.

Csak délután háromkor szabadul az iskolából, ahonnan jó osztályzatokkal tér haza. A tanévben csupán naponta két órát, a szünetben valamivel többet tölt a pályán. A teniszt erőnléti edzés, foci, kosárlabda, balett, lovaglás, korcsolyázás egészíti ki. A szülők a szó valódi értelmében véve mindent megtesznek lányuk sikeréért, tehetsége kibontakoztatásáért. Bár nyilván ők is jól tudják, hogy nem minden csodagyerekből lesz igazi nagy bajnok!"

Nos, Martina Hingist annak szánták, és az is lett. Ráadásul olyan klasszis volt (egész fiatalon, tizenévesen, amíg a sérülései őt is hamar „ki nem vonták a forgalomból"), aki még csak most harmincéves, de máris, jó ideje sokan visszasírják őt és a korszakát.