Horvát blama Máltán: 1-1, stadionátépítés

Úgy állt a helyzet 2005 őszének elején, hogy ha az éllovas horvátok megverik idegenben a sereghajtó máltaiakat, a csoportban másodiknál rosszabb helyen már csak akkor végezhetnek, ha októberben a Puskás-stadionban legalább négy góllal kikapnak. Ilyesmire azonban természetesen gondolni sem akartak, csakis az első hely megtartására.

Majdnem ötszáz szurkoló kísérte el a kicsiny szigetországba a vendégcsapatot, de a futballisták egyáltalán nem voltak tekintettel honfitársaikra. Szemlátomást nem úgy léptek pályára, hogy minden vágyuk megszórni a helyieket, meglehetősen kényelmesen támadgattak.

A hazaiak sebezhetőségére jellemző, hogy így sem kellett húsz percet várni az első gólra: Seric előretört a bal oldalon, majd centerezett, de az ívelés kissé hosszúnak tűnt. Srna azonban a túloldalon időben érkezett, kapásból rögtön lőtt is, a Wellmanról Niko Kranjcar elé pattanó labdát pedig a Hajduk Split karmestere az itthoni bajnokságból is ismerős Haber kapujának bal alsó sarkába rúgta.

A szünet után a horvátok folytatták a nagyképű, kényelmeskedő játékot, és erre idővel csúnyán ráfizettek. A Wellman által a 74. percben elvégzett 23 méteres szabadrúgás valószínűleg irányt változtatott valakin, mert Pletikosa kapus dermedten nézte, ahogy a hálójába vágódik a labda.

A máltaiak ezután értelemszerűen beálltak védekezni, az egyszeriben kapkodásra váltó favorit meg nekifogott rohamozni. A fejetlenségnek annyi lett az eredménye, hogy Babic a 89. percben hatalmas ziccert rontott el, aztán Tokic a hosszabbításban megkapta a második sárga lapját is, így kiállították.

A jelek szerint a horvátok nem tanultak abból, hogy hét évvel korábban a friss világbajnoki bronzérmes gárdájuk könnyelműen lépett pályára a Ta'Qaliban, s alig bírt 2–1-re nyerni – és nem tanultak a pár nappal korábbi izlandi leckéből sem, hiszen ezúttal is már elsősorban a Svédország elleni majdani „csoportdöntőre" gondolva futballoztak.

(Reykjavíkban egy félidőn keresztül tizenegy horvát mezbe öltözött Columbo nyomozta a pályán a labdát, miközben az északiak Gudjohnsen vezérletével 1–0-ra vezettek; a nagy mellényt a második játékrészre sikerült levetkőzni, ami akkor elégnek bizonyult, és végül 3–1-re fordítottak is a délszlávok.)

Ráadásul a horvátoknak Máltán (1–1) nem csupán a játék ment még kevésbé, hanem az önmagukat stadion-átalakító brigádnak képzelő szurkolóik botrányos viselkedése miatt is szégyenkezniük kellett. A lefújás után az őrjöngő drukkerek először a szektoruk üléseit tépdesték fel módszeresen, majd megindultak a VIP-páholy felé, ahol a saját szövetségük vezetői is ültek.

Az ilyesmit bizonyára először látó máltai rendőrök igyekeztek visszatartani őket, de meglehetősen felkészületlennek mutatkoztak a huligánok kezelése terén, akik többek között egy székkel fejbe találták a helyi kormány egyik miniszterét, az ottani szövetség egyik vezetőjét pedig leütötték...

Aligha meglepő, hogy a történtek nyomán a horvát lapok egyként „ugrottak neki" Zlatko Kranjcar csapatának, illetve a „szurkolóknak". „Leírhatatlan, mennyire gyengén és kedvetlenül játszott nemzeti csapatunk. Szinte semmit sem produkált, megérdemelte a szégyenteljes eredményt" – írta tudósításában a legolvasottabb lap, a Vecernji list.

Kolumnistájuk tovább is ment: „A játékosoknak először bocsánatot kellene kérniük azoktól a normális nézőktől, akik a mérkőzés után hitetlenül álltak a tribünön, valamint mindazoktól, akik otthon nagy reményekkel kísérik a nemzeti tizenegy szereplését. Nincs mentség a blama miatt, amatőrök ellen játszottunk."

Az utóbbi tényező a Slobodna Dalmacija újságíróit is megragadta: „Amatőrök a téves oldalon! Tényleg nehéz elhinni, hogy a világbajnoki szereplésünket sodortuk veszélybe a pontvesztésünkkel..."

A Vjesnik című zágrábi lap szerint a csapat az utóbbi 15 év legszégyenteljesebb produkcióját nyújtotta, és sajnos a szurkolók is lesüllyedtek a gárda szintjére. „Nagyképű futballistáink és a felbőszült tömeg is szégyent hozott az országra. A stadionban talán ha tíz rendőr volt, de ők sem hitték el, hogy ilyen megtörténhet ebben a békés államban. A huligánok egy órán keresztül verekedtek velük. Még szomorúbb, hogy csapatunk nem mutatott többet a máltai amatőröknél. Az európai élklubokban légióskodó játékosaink csodálkoztak, hogy nem potyognak maguktól a gólok...".

A horvátok ráadásul azért is aggódtak, mert attól tartottak, hogy a botrány a Magyarországgal közös 2012-es Eb-pályázatot is veszélybe sodorja. Talán ezért is, de Vlatko Markovic, a szövetség elnöke igyekezett tompítani a szövetség felelősségét, és mindenért a drukkereket okolta.

„Nagy tragédia ez mindannyiunknak. Ott voltam a Heyselben is, de még az a borzalom sem hasonlítható össze azzal, ami itt történt. Semmi köze sem volt a sporthoz, a labdarúgáshoz, itt néhány magáról megfeledkezett ember Horvátország tekintélyét rombolta. A szövetségnek semmi köze hozzájuk, ezek az emberek nem a mi szervezett utazásunk keretében jöttek Máltára. Eddig kettőszáznyolcvanezer svájci frankot fizettünk a közönségünk bűneiért, most azonban nem minket terhel a felelősség" – mondta a sportvezető.

Az ügy, aligha meglepő módon, nem ragadt le a sportberkeken belül, másnap, a 2005. szeptember 8-i kormányülésen is központi téma volt a botránysorozat. „Nagyon szomorú vagyok, mert nem nyertünk, de a labdarúgás és a sport arról szól, hogy az emberek közelednek, barátkoznak egymással, nem pedig arról, hogy nemzetközi incidenseket okozzanak" – mondta Ivo Sanader horvát miniszterelnök.

A máltai hatóságok mindenesetre nem kértek a további barátkozásból: bíróságuk gyorsított eljárással az összesen őrizetbe vett 103 garázdából 96-ra szabott ki hét-hét hónap felfüggesztett börtönt, de hogy később se kelljen ennyi huligánnal megterhelniük a büntetés-végrehajtó kapacitásukat, azon melegében ki is utasították őket az országból, „többé nem akarjuk látni magukat" címszóval...

A horvát labdarúgásnak persze voltak tartalékai, és egy hónappal később hazai pályán is – újfent Srna találatával, szintén 1–0-ra – felülmúlták az egyszer már elvert svédeket, akiktől ezzel visszavették az időlegesen átengedett vezető helyet.

Így aztán az utolsó körben nyugodtan játszhattak 0–0-t a Matthäus-féle magyar válogatottal Budapesten, az őket Izland legyőzése révén pontszámban befogó Ibrahimovicék az egymás elleni eredmények miatt mögöttük maradtak. (Más kérdés, hogy a skandináv csapat már akkor is ragyogóan élt a lehetőséggel, amire idén is hajt, azaz legjobb csoportmásodikként mentesült a pótselejtezők alól...)

Valószínűleg az Eb-rendezés ügyét sem hátráltatta a (nem először előforduló) horvát huliganizmus, hiszen 2005 novemberében a nyolc pályázat közül a második legtöbb szavazattal élte túl a mezőny szűkítését a közös kandidálásunk. Amikor pedig másfél esztendővel később meglepetésre a lengyelek és ukránok projektje lett a befutó, vélhetően szintén egészen más tényezők döntöttek – ellenünk...

Ezért ne is ezen a „fronton" keressünk tanulságot, hanem ott, hogy úgy látszik, szomszédaink máltai égése nem volt elegendő figyelmeztetés számunkra: bő egy évvel később ugyanott a mi legjobbjaink még nagyobbat buktak (1–2) – és velük a Bozsik, Détári szakvezetőduó is...