Portugál dicsőség és a „magyar Mourinho”

Matt Dickinson, a The Times főmunkatársa elkészítette a világ legjobb edzőinek ötvenes toplistáját. Túl azon, hogy a kolléga nyilvánvalóan a szigetországi szakembereket favorizálta – ami tulajdonképpen érthető, hiszen ha mi állítjuk össze az NS által 2007. szeptember 23-án leközölt angol listát, nyilván rajta lenne Sebes Gusztáv, Bukovi Márton, Baróti Lajos neve is –, a kelleténél talán kevésbé méltányolta a válogatottakkal elért eredményeket.

Másképpen fogalmazva: egy klubcsapatnál végzett, olykor több évtizedes építőmunka nála nagyobb súllyal esett latba egy-egy világbajnoki diadalhoz képest, ezért kerülhettek az egy-egy csapathoz köthető nagy brit menedzserek – Sir Matt Busby (MU), Sir Alex Ferguson (MU), Bill Shankly (Liverpool), Bob Paisley (Liverpool), Brian Clough (Nottingham) – mind a legközvetlenebb élcsoportba.

A nyolcadik helyen pedig ott van annak a magyar trénernek a neve, akivel kapcsolatban megkockáztatható, hogy mifelénk a legtöbben nem is tudják igazán (értékelni), milyen nagy edző és mekkora egyéniség volt Guttmann Béla, a futballtörténelem egyik legnagyobb világvándora. Pályafutása során 12 ország 25 csapatát irányította, de sehol sem maradt sokáig, két okból: egyrészt a nehéz természete miatt, másrészt mert hű maradt a mottójához: „a harmadik szezon végzetes" (vagyis nem szabad megvárni...).

A szakmájában azonban kétségtelenül kivételesnek számított, amit csak a „látnoki képességével" múlt felül. Amikor 1962-ben egymás után a második BEK-trófeáját is megnyerte a Benficával, extraprémiumot követelt a klubelnöktől, amire dr. António Mundrunga azt felelte, hogy ez nem szerepel a szerződésben. Guttmann Béla dühbe jött, s mielőtt rácsapta volna az ajtót a – szerinte – zsugori főnökre, megátkozta a klubot azzal, hogy soha többé nem nyer Európa-kupát.

Nem is nyert, pedig azóta ötször játszott döntőt, a legutóbbit 1990-ben Bécsben, ahol 1–0-ra kapott ki a Milantól. Eusébio, a Benfica akkor már tiszteletbeli elnöke a meccs előtt kiment a temetőbe – Guttmann Béla ugyanis a számára élete során állandó visszatérő bázist jelentő osztrák fővárosban nyugszik –, s imádkozott egykori mesteréhez, hogy szüntesse meg az átkot. Ő azonban a jelek szerint hajthatatlan maradt...

A Budapestről világhódító útra induló magyar edző 1900. március 13-án született Budapesten, zsidó családban. Játékosként fiatalon kétszer nyert magyar bajnoki címet az MTK-val, majd 1922 elején Ausztriában folytatta a pályafutását. A Hakoah Wien színeiben odaát is ünnepelhetett egy élvonalbeli elsőséget, de talán fontosabb megemlíteni azt, hogy tagja volt annak az együttesnek, amelyik első kontinentális alakulatként hazai pályán tudott legyőzni egy angol gárdát (1923-ban a Hakoah 5:0-ra verte meg a West Ham Unitedet).

Sikerei nyomán három év elteltével ismét visszakerült a magyar válogatottba, amelyben 1924-ben több meccset is játszott (hivatalosan négy szereplést számlál egy góllal, utóbbit még korábbról, a legelső bevetéséről), de a búcsúja nem sikerült szépre.

Párizsban ő elégedetlenkedett a leghangosabban, amiért ötkarikás csapatunkkal szinte több kísérő utazott ki, mint maguk a játékosok, miközben a montmartre-i szállás a mérkőzések előtti ráhangolódásra, pihenésre tökéletesen alkalmatlan módon zajos volt, és egyéb hiányosságokkal is küszködött. Ennek illusztrálására társaival patkányokat lógatott az edzők szobájának ajtajára... Soha többé nem húzta magára a címeres mezt azután, hogy az olimpián elszenvedtük a 0:3-as egyiptomi csapást.

Guttmann a Hakoah egy amerikai túrája után kint ragadva később hat évig New York-i klubokban futballozott – ezekből is akadt néhány, ami később trénerként jellemezte –, majd miután az 1929-ben kezdődő nagy gazdasági világválságban szinte mindenét elbukta (ugyanis előzőleg, a játék mellett betársult az alkoholtilalom korának szeszesitalüzletébe is), visszatért Bécsbe, és a Hakoahnál kezdte meg négy évtizedes edzői karrierjét.

Ezután Hollandia következett, majd ismét Bécs, és hamarosan az első bajnoki cím itthon az Újpesttel (1939, plusz egy KK-trófea). Miután máig tisztázatlan körülmények között túlélte a holokausztot (állítólag Svájcban), a Vasasnál kezdett, Bukarestben folytatta (a Ciocanulnál), megint dirigálta az Újpestet (újabb NB I-es arany, 1947), 1948-ban pedig egy ideig a Kispestet.

A KAC-nál idősb Puskás (Purczeld) Ferenc utódaként kapott lehetőséget, de aztán összeveszett játékosával, az ifjabbik Puskás Ferenccel – két dudás egy csárdában esete... –, s világgá ment, szó szerint.

Olasz gárdák, Argentína és Ciprus után 1953-ban ült le a sztárokkal (Nordahl, Liedholm, Schiaffino, Maldini) teletűzdelt AC Milan kispadjára, ahonnan 1955 elején állították fel.

Nem az eredményei miatt kellett távoznia (a lombardok élen állnak a bajnokságban, és a szezon végén bajnokok lettek, csak éppen már mással), hanem a klubon belüli intrikáknak esett áldozatául. Ezek után vetette bele a mindenkori szerződéseibe, hogy ne lehessen kirúgni, ha éppen vezetik a tabellát...

Vicenza következett, majd 1956–1957 telén csatlakozott a Puskás Ferenc meg az Aranycsapat több más játékosa által fémjelzett Honvédhoz, amely dél-amerikai túrán vett részt, ő viszont ott is maradt Brazíliában, ahol a Sao Paulo vezetőedzője lett, és nemsokára állami bajnokságot nyertek.

Akkori tevékenységéről sokáig méltánytalanul kevés szó esett, pedig Guttmann vezette be és népszerűsítette arrafelé azt a támadásorientált, 4–2–4-es felállást, amelynek kidolgozásában neki is szerepe volt Sebes Gusztáv és Bukovi Márton, a nagy magyar edzőtriász másik két tagja mellett. E formációval aztán a selecao 1958-ban végre megnyerte története első világbajnoki címét.

Abban az esztendőben Guttmann Béla visszatért Európába, és Portugáliában vállalt munkát, ahol bajnoki címhez segítette a Portót, majd a szurkolók legnagyobb bánatára a rivális Benficához távozott. Lisszabonban pedig összeálltak a kirakósjáték elemei: a mester nagyszerűen tudta integrálni a brazíliai tapasztalatokat az európai labdarúgásba.

A „sasoknál" csodát tett: két hazai arany mellett következtek a legnagyobb sikerek, a Benfica ugyanis kétszer elhódította a Bajnokcsapatok Európa-kupáját is. A portugál együttes volt ráadásul az első, amelyik megtörte a Real Madrid egyeduralmát a sorozatban.

Mindehhez az kellett, hogy az elején kiseprűzte a régi társaság jó részét az öltözőből, és 18-20 éves srácokkal töltötte fel a keretet. Eusébiót úgy fedezte fel, hogy a fodrásznál véletlenül mellé ültették José Carlos Bauert, a Sao Paulo akkori edzőjét, aki beszélni kezdett egy zseniális mozambiki fiúról, akit akkoriban látott futballozni.

Guttmann Béla kiugrott a székből, azonnal repülőjegyet váltott Lourenco Marquesba, a mozambiki fővárosba – ma Maputo –, s két nap múlva a fiatal csillag már a Benfica labdarúgója volt, noha addig a nagy rivális Sporting helyi fiókcsapatában játszott (lett is ebből egy kis kalamajka, mielőtt megnyugodtak a lisszaboni kedélyek).

Az 1961-es BEK-siker még az utóbbi nélkül, a Barcelona ellen született meg, de az 1962-es amszterdami döntőben már a mindössze 20 esztendős Eusébio vezérletével fektették két vállra a nagy favorit „királyi gárdát"– azt a finálét máig az európai foci legnagyobb momentumai között emlegetik. S hogy milyen nagy stratéga volt a magyar mester!

A félidőben 3:2-re vezetett a Real Madrid, éppen Puskás három góljával, s a spanyolok uralták a meccset. A szünetben Guttmann Béla csak annyit mondott a tanítványainak: „Az ellenfél már gyakorlatilag halott, simán nyertek, rúgtok neki egy ötöst." Mindnyájan azt hitték, hogy az edző megbolondult, de az események őt igazolták: a Benfica 5:3-ra győzött...

Guttmann tehát karrierje csúcsán távozott Lisszabonból, és bár még 1973-ig aktív volt – ezalatt Ausztrián és Portugálián kívül megfordult Uruguayban (ahol a Penarolnál Libertadores-kupa-elsőségre képes gárdát rakott össze, de a babérokat már az utódja aratta le), Svájcban és Görögországban is –, korábbi sikereit nem sikerült megismételnie. Ő sem lett fiatalabb, és a hatvanas években előretörő catenaccio, a defenzív futball hódítása sem neki kedvezett.

Az bizonyos, hogy az edzők örökrangsorában még előkelőbb helyen állhatna (azoknál például, akik Matt Dickinsonhoz képest hátrébb tették a saját listáikon), ha nem vált olyan gyakran klubot, és mindenhol jobban kiaknázza munkája gyümölcseit. 1981. augusztus 28-án, Bécsben távozott az élők sorából.

Nagyszájú, magamutogató, nehezen összeférhető, önbizalomtól túlfűtött, anyagias zseni volt – de majdnem mindig neki lett igaza. E hasonlóság révén, amelyre a nemzetközi szaksajtó is felfigyelt, illetve a portugál futball csúcsra juttatása által tulajdonképpen egy korai José Mourinho volt – amikor az igazi még meg sem született.