A hibátlan Veszprém egyik titka: Pérez

Előzőleg, 1992-ben az orosz Igor Zubjuk és Jurij Zsitnyikov nyerte el a magyar állampolgárságot a veszprémi idegenlégiósok közül, s utóbb válogatottunkban is szerepelhettek Joósz Attila kapitánysága alatt. Legközelebb pedig, mint a Nemzeti Sport 2000. október 15-i beszámolójából kiderült, Carlos Reinaldo Pérez Enrique került a klubból a honosítás küszöbére, miután megkapta a bevándorlási engedélyt.

Az az idő tájt Fotex KC-nek nevezett együttesbe, amely az akkori ranglista alapján a világ ötödik legjobb férfi kézilabdacsapatának számított, három évvel korábban érkezett karibi hazájából a majdnem kétméteres átlövő, aki több válogatott honfitársával együtt jött Magyarországra 1997-ben. Közülük Ivo Díaz és az azóta tragikusan fiatalon elhunyt Vladimir Hernández kapus utóbb szintén magára húzhatta az itteni címeres mezt is.

Ami Pérezt illeti, hamar kitűnt, hogy mekkora értéke a veszprémieknek: a sydneyi játékok után, amikor az adminisztráció terén az említett nagy előrelépés történt, a lejátszott bajnoki mérkőzések alapján a 39. helyen állt (szűk háromévnyi szereplést követően) a házi örökrangsorban, a gólok tekintetében viszont már 15. volt az új idény előtt a maga 308 addigi találatával.

„Pérez óriási erőssége a csapatunknak – nyilatkozta Hunyadfalvy Ákos klubelnök. – Magyar felesége van, megkapta a bevándorlási engedélyét, és a napokban leteszi azt a vizsgát is, amely szükséges az állampolgárság megszerzéséhez."

„Fontos hír, hogy a nagyszerű átlövő magyar állampolgár lehet, s ezzel megnyílhat előtte az út a válogatottba – mondta Hajdu János szövetségi kapitány. – Buta lennék, ha ezek után nem számítanék a játékára. Az olimpia is fényesen bizonyította, hogy több kettős állampolgárságú kézilabdázó is szerepelt új hazája színeiben. Meg kell nézni, hogy Pérez mikor lépett pályára legutóbb a kubai válogatottban, és ha a szabályok lehetővé teszik, akkor természetesen tagja lehet az együttesünknek."

A nemzetközi szövetség előírása szerint – amelyet a 2000-es ötkarikás viadal előtt magyarrá lett Radulovics Bojana és a franciákhoz „igazoló" Szabó Melinda esetében nem tartottak be – három évnek kellett eltelnie a régi és az új válogatottbeli bevetés között. Pérez az 1999-es vb-n már nem játszott a kubaiaknál, mert a torna előtt megsérült.

Végül 2002-ben mutatkozhatott be a magyar nemzeti csapatban Charlie (avagy Csárli), ahogy a szurkolók becézik a szép lassan sportági ikonná előlépő játékost. A következő évi világbajnokságon már ő lett gólkirály, a 2004-es olimpián pedig tagja volt a negyedik helyen végző válogatottunknak. Klubjában BL-döntőig és KEK-diadalig jutott, hazai fronton pedig mostanáig 12 bajnoki és 11 kupaaranyat gyűjtött társaival. Fénykorában a világ (egyik) legjobbjának tartották a posztján.

A múlt idő egyébként kissé megtévesztő, hiszen az idén negyvenéves klasszis értelemszerűen már tavaly sem volt fiatal, ezekben az októberi napokban mégis nagyon szépeket írhatott róla az NS. Mégpedig azt, hogy „ismét sorozatban aratja bravúros győzelmeit a BL-ben az MKB Veszprém, amelytől ez nem is nagyon meglepő, mivel az utóbbi esztendőkben a csoportküzdelmek során hasonló eredményekkel kényeztette szurkolóit. A korábbi és az idei őszi sikerek egyik titka a sokadik fénykorát élő Pérez Carlos remek formája".

A játékos az új évadban (2010–2011) is klubja egyik vezéregyénisége volt, a cikk készültekor mindenképp: az addigi négy Bajnokok Ligája-mérkőzésen 21 gólt lőtt (ráadásul a legyőzöttek közül legalább kettő – a Hamburg és a Montpellier – esélyesnek számított akár a négyes döntőbe jutásra, amiről amúgy az MKB-nál is álmodoztak csendben), és ha róla esett szó, a szakemberek s a drukkerek egyaránt azt mondták: le a kalappal előtte.

„Hogy miért? Erre évek óta ugyanaz a válasz: a kivételes adottságokkal és hasonló tehetségekkel megáldott jobbkezes átlövő töretlen szorgalommal és kitartással szolgálja és lendíti előre meccsről meccsre a Veszprémet. A fergeteges hangulatú találkozókon rendre csodálatos élménnyel ajándékozza meg a nézőket, akiknek méltán nagy kedvence."

Pérezt olykor már csak tizenöt-húsz percre állította be Mocsai Lajos mester, akinek tekintettel kell(ett) lennie a sportoló terhelhetőségének határaira is, ám ha nagyon szorul(t) a kapca, az átlövő hosszabb időre is pályán marad(t).

„Nem kell semmilyen titokra gondolni, mert annyi az egész, hogy nagyon szeretek játszani, ezért vigyázok a kondimra, és persze annyit segítek a csapatnak, amennyit csak tudok – mondta minderről. – Örülök, hogy szívesen küld be az edzőnk a legforróbb pillanatokban, ez jelzi, hogy bízik bennem. Tudja, lekötöm az ellenfél védőit, és ezzel helyet teremtek a többieknek a góllövéshez, ami persze nekem is a kedvencem. A lényeg azonban mindig ugyanaz: nyerjen a Veszprém!"

Utóbbi óhaja nagyon gyakran, de azért nem mindig és nem is könnyen teljesül. Márpedig a városban – ahol a leggazdagabb vetélytársak költségvetésének mintegy negyedéből-ötödéből gazdálkodnak – a győzelem számít igazán, egyedül az lehet cél (a tisztes helytállás talán hiányzik is a helyi szótárakból...).

„Hosszú évek óta tapasztalom, és ahol csak lehet, elmondom, hogy a BL-ben valamennyi mérkőzés rangadó, nincs olyan összecsapás a csoportban, pláne a nyolcaddöntőtől kezdve, amelyre ne kellene tökéletesen felkészülnünk – folytatta Pérez. – Az én játékom nem csodafegyver, de arra tudatosan törekszem, hogy ha lehetőséget kapok, a holtponton átlendítsem a társaimat, valamint a meccsek lélektanilag fontos pillanataiban segítsem az együttest. Ehhez az is kell, hogy az edzőmmel, a játékosokkal és a szurkolókkal maximálisan élvezzük egymás bizalmát."

Az NS szakírója 2010 júniusában, a szlovének elleni Eb-selejtezőn tanúja volt egy baráti beszélgetésnek, amely során Mocsai Tamás, a válogatott jobbátlövője félig komolyan, félig viccesen megkérdezte Pérezt: „Charlie, őszintén mondd meg, meddig szeretnél kézilabdázni?"

A válaszon csak egy pillanatig gondolkodott a klasszis: „Őszintén? Amíg az édesapád az edzőm." A hangján érezhető volt, hogy nem pusztán udvariasságból mondta, hiszen akkor már negyedik éve különleges munkakapcsolatban állt a szakvezetővel.

„Nemcsak genetikai adottságainak, hanem kivételes emberi tulajdonságainak és példás életvitelének is köszönheti, hogy a legjobbak közé tartozik" – jellemezte Mocsai Lajos a veszprémi átlövőt, majd hozzátette:

„Ugyanolyan büszke vagyok rá, mint azon korábbi játékosaimra, Talant Dusebajevre vagy Daniel Stephanra, akiket akkor választottak a világ legjobbjának, amikor a tanítványaim voltak. Veszprémbe kerülésemkor Pérez már a visszavonulás ötletével foglalkozott, ám közös munkánk eredményeként ezt meggondolta. Évek óta elkerülik a súlyos sérülések, tagja a válogatott keretnek, ezért nem is érdemes találgatni, meddig marad a csúcson."