Erdeit megverték - nem értette, mi lelte

Elkeseredettebb olimpiai érmest aligha hordott hátán a Föld, mint Erdei Zsolt – írta 2000. október 12-én a Nemzeti Sport. – Sydney harmadikja még most, több mint egy héttel a játékok zárása után sem igazán találja a helyét, szomorú a hangja, süt róla, hogy aranyért utazott Ausztráliába, aztán egy, az orosz Gajdarbek Gajdarbekov ellen érthetetlenül elveszített elődöntő miatt be kellett érnie a bronzéremmel.

Élete utolsó olimpiáján, hiszen megy a profik közé, tán meccse is lesz az idén, javítási lehetősége viszont éppen ezért az amatőrök között bizonyosan nem.

– Mielőtt megkérdezné, hogy miként érzem magam, gyorsan rögzíteném: jó közepesen – mondja 1997 világ-, 1998 és 2000 Európa-bajnoka.

– Ez nem rossz hír, mert akkor máris jobban, mint Sydneyben.
– Hát annál nem volt nehéz... Mondhatnám úgy is, kevés boldogtalanabb ember érkezett haza Ausztráliából, mint én.

– Ötkarikás éremmel a nyakában meg végképp.
– Ez a legborzasztóbb az egészben. Nézem a győztesek arcát, a boldog érmesekét, akikkel közös rendezvényekre hívnak, akikkel együtt ünnepelnek, igaz, őket jobban, akik életük álmát váltották valóra, míg én ott állok egy harmadik hellyel.

– Szégyenkeznie azért nem kell.
– Arról tényleg nincs szó, ráadásul, komolyan mondom, engem valóban örömmel tölt el, ha mások örömét látom, csak éppen... Szóval köztük szerettem volna lenni, erre készültem, erről álmodoztam, ez éltetett, erre tettem fel mindent.

– Márpedig még egy olimpiája nem lesz.
– Nem, sajnos valóban nem. Ez azonban csak az egyik, igaz, talán a legfontosabb oka a csalódottságomnak. De az is nagyon fáj, hogy tudom, esélyem volt az aranyra. Aztán nyolc perc alatt minden elúszott. Számomra ugyanis ma sem kérdéses, hogy ebben a mezőnyben én voltam a legjobb.

– Azon a bizonyos csütörtök estén mégsem.
– Most sem tudom az okát, egyszerűen leblokkoltam, semmit sem tudtam megvalósítani abból, amit Szántó Öcsi bácsival a meccs előtt megbeszéltünk, teljesen begörcsöltem. Siralmas voltam, nem is emlékeztethettem valódi önmagamra. Mindentől, bírói, pontozói tevékenységtől függetlenül is rá voltam kényszerítve egy teljesen idegen bokszra. Pontosabban nem is teljesen függetlenül, hiszen a mérkőzésvezető azért engedte szabálytalanul bokszolni az oroszt, a pontozók pedig kissé furcsán pontozták a mindig nagyon fontos első menetet. De nem, mégsem, én voltam más, rajtam múlt.

– Látta a döntőt?
– Igen, azt megnéztem. A saját vereségemet viszont még most sem bírtam nézni, pedig a kazetta megvan.

– Kinek szurkolt? Gajdarbekovnak, vagy a kubai Gutiérreznek?
– Az lett volna a normális, hogy az orosznak szorítsak, hiszen ő győzött le, és ha megnyeri az olimpiát, elmondhattam volna, hogy a bajnoktól kaptam ki. Mégis a kubai sikerét vártam. Ő is furcsa bunyós, semmi különleges, merthogy a kubaiaktól mindig valami extrát vár az ember. Na, tőle nem kapja meg.

– Viszont olimpiai bajnok.
– Ez az, ezért fáj az egész: nála, tudom, hogy jobb vagyok. Nem is olyan gyors, nem is olyan technikás, bár az tény, hogy nagyon kemény gyerek, no meg balkezes is, és ami ennél is lényegesebb: képes volt négy meneten keresztül megingás, kihagyás nélkül végigcsinálni, amit eltervezett. Én pedig nem.

– Nyilván rengeteget törte már a fejét, hogy mi volt a kudarc oka.
– Keresem az okot, ám még nem találtam meg. Az nyilvánvaló, hogy rossz napot fogtam ki, de ez sem elégséges magyarázat, hiszen aki bajnok akar lenni, az folyamatosan ekként kell, hogy teljesítsen. Márpedig én nyerni akartam.

– Most már mindegy, nem sikerült.
– Apróságok, kicsi nüanszok zavartak, volt egy izomcsomó a hátamban, beteg is voltam, éreztem, hogy könnyebben elfáradok, és a többi...

– Két éve Minszkben félig „rokkantként", kézfej- és könyöksérülés, felrepedt szemhéj, súlyproblémák, allergia által kínozva nyert Európa-bajnokságot, mégsem törődött semmivel, csakis azzal, hogy aranyérmes legyen.
– Akkor sikerült megőriznem a hidegvéremet, most pedig nem. Ha nyugodt maradok, ezúttal is nyertem volna.

– Nem maradt.
– Nem, sajnos immár jóvátehetetlenül nem.

– A hivatásos élet még csak most kezdődik.
– Ez az egyetlen, ami motivál. Mondjuk, egyelőre ez sem nagyon, Sydney óta szinte meg sem mozdultam, most megyek először futni a hegyre.

– Nem sürgetik a németek?
– Nem, megértőek. Ugye úgy volt, hogy a hétvégén kimegyek Kokó meccsére, de a parlamenti fogadás miatt nem jött össze. A hónap végén azonban mindenképpen felkerekedem, mert rengeteg részletet tisztáznom kell, nincs még lakásom, miegymás.

– Van esély rá, hogy még az idén bemutatkozzon profiként?
– Szeretnék, szuper lenne, ha már decemberben felléphetnék valamelyik gálán.

– Kettőt rendez az Universum. Egyet a hónap elején, egyet karácsony előtt.
– Ez a második tűnik reálisnak. Ha Kokó világbajnoki címmeccse előtt bokszolhatnék, az maga lenne a tökély.

– Talán be is gyógyítaná a sebeit.
– Ahhoz még sok kell, de biztosan segítene. Kótai Misi szombati egri esküvőjén például először éreztem olyat, hogy na, talán most egy kicsivel közelebb kerültem a gyógyuláshoz. Elengedtem magam, elraboltuk a menyasszonyt, nagyot buliztunk. Szűcs Pista, Ladányi Robi és Lakatos Pali is ott volt, mind Vasas-bunyósok.

– A Vasastól már elbúcsúzott?
– Nem nagyon, nem beszéltem még senkivel. Klein Csabával persze igen, ő legalább annyira elkeseredett, mint én, de egyébként senkivel. A szakosztályban örültek nekem, mégiscsak érmet nyertem egy olimpián. Az sem sikerül mindenkinek, nem?