Leandro: kreatív jóllét a jólét szigetén

Az 1982-es születésű Leandro de Almeida kamaszkorától Magyarországon élt, azóta csak egy szezon erejéig tért vissza Brazíliába. Több csapatot is végigjárt nálunk az MTK-tól Bükön meg a Haladáson át a Fradiig, mígnem 2010 januárjában a Debrecenből Nicosiába szerződött. Magyar állampolgárságával „felvértezve" előzőleg a válogatottban is bemutatkozott, de tíz szereplés után, immár majdnem négy éve elakadt e statisztikája javításában.

Máskülönben viszont remekül megvan, amint arról a Nemzeti Sport munkatársa is beszámolt a lap 2010. október 19-i számában. A ciprusi fővárosban találkoztak, s a két helyi nagycsapat egyikének tekinthető Omonia játékosa – múlt nyáron ünnepelték a huszadik bajnoki címüket – rögtön általános kitekintéssel szolgált az ottani viszonyokra nézve.

„Jól élnek az emberek, a kertész például, akit arra kértem, hogy nyesegessen már le a lakásunk előtti fáról néhány ágat, mert a lehulló tüskékbe folyton beletrappolnak a gyerekeim, egy pompás Mercedesszel érkezett a minap" – mesélte a futballista.

Hamarosan persze az előző napi edzőváltásra terelődött a szó, Takisz Lemoniszt ugyanis menesztették (utóbb kiderült, hogy a boszniai szerb Dusan Bajevics követte, az idényt azonban már Neofitosz Larkuval fejezte be a gárda...).

„Öt bajnokiból hármat megnyertünk, míg kétszer vesztettünk. Legutóbb a városi derbin az ősi rivális APOEL-től három nullára kikaptunk, ami főbenjáró bűn a szurkolók szemében. Mivel előtte a Bajnokok Ligája és az Európa-liga selejtezőjéből is kiestünk, ez már sok volt a vezetőségnek, de főleg a drukkereknek. Az az igazság, hogy nem játszottunk olyan jól, mint az előző szezonban, s nekem sem ment igazán" – mutatott rá a váltás mögötti okokra Leandro, aki a zöld-fehéreknél régi (azaz egykori brazíliai) szerepkörében, belső középpályásként játszott.

Utóbb bevallotta, hogy valójában maga sem tudja pontosan, hol is a valódi helye a csapatszerkezetben, de a kreativitása inkább érvényre jut a pálya közepén, mint amikor balhátvédként futballozik, ahogyan a Lokinál is tette. Közbevetőleg pedig megjegyezte: azért nem választott a beszélgetéshez a csendes kis kávézónál forgalmasabb objektumot, mert ott nem hagynák békén a szurkolók.

„Nem ajánlatos a felkapott helyekre beülni, mert felismernek, odasereglenek a drukkerek, és szűnni nem akaró kérdésekkel bombáznak arról, mit miért csináltunk a legutóbbi meccseken. Itt mindenki szurkol valamelyik klubnak, és elfogult fanatikus. Az egyik csapattársam említette, hogy egy hétéves kislány valamelyik derbin elszenvedett vereségünk után nem mert iskolába menni, annyira szégyellte magát és annyira tartott az APOEL-szimpatizánsok zrikáitól.

Többnyire persze kedvesek és jó modorúak, amikor odajönnek, már nekem is volt néhány ilyen élményem. A kemény mag természetesen itt is elvakult, mint mindenhol, a derbik előtt és után a fél várost le kell zárni..."

Leandro elmondta azt is, hogy könnyen és gyorsan beilleszkedett a patinás nicosiai (azaz görögül, belföldi használatban: lefkosziai) együttesbe, amiben nagy segítségére volt két brazil, illetve perui klubtársa, s a családos játékosok immár rendszeresen összejártak ebédre és vacsorára feleségestül, gyerekestül. A felvetésre, miszerint az egykor vehemens labdarúgó lecsillapodott, érettebb lett, s teljesen profivá vált a mentalitása, a következőképp reagált:

„Nem pejoratív értelemben mondom, de Magyarországgal ellentétben itt tényleg semmi mással nem kell foglalkozni, csak a játékkal. A létesítmények, az edzőközpont, az orvosi háttér – itt sohasem kell kórházba menni, mert havonta jön egy francia orvosi stáb, és tetőtől talpig megvizsgál mindenkit: adatokat vetnek össze, s ha gond van, azonnal, sorban állás nélkül jöhet a kezelés.

A fizetések pontosan érkeznek, minden kiválóan meg van szervezve. Az elején ennek ellenére nem volt könnyű, ám mivel gyorsan beverekedtem magam a kezdőcsapatba, s jól játszottam, a beilleszkedés is hamar ment."

Noha látszólag tehát minden tökéletesnek tűnt, Leandrónak volt hiányérzete is. „Az ételek, a levesek, a fűszerek és a barátaim. Tíz évet éltem Magyarországon, magyar válogatott lettem, amire életem végéig nagyon büszke leszek, s rengeteg barátom van otthon. Ezt nem lehet pótolni semmivel.″

Mindezek hallatán egyszerűen muszáj volt megkérdezni, hogyan látja a jelenlegi (illetve hát a tavalyi) együttest. „Egervári Sándorral a kinevezése után beszéltem telefonon, s akkor azt mondta, hogy figyelemmel kíséri a teljesítményemet. Amikor keretet hirdet, mindig bizakodva várom, hátha megjön a meghívó" – mondta, s mintha vágyakozás csillant volna meg a szemében.

Majd hozzátette: bízik magában, tudja, hogy szerinte tudna segíteni, de tiszteletben tartja a szövetségi kapitány döntését, és amikor nincs a többiekkel, akkor is tiszta szívből szurkol nemzeti együttesünknek. A hogyan tovább kapcsán is őszintén válaszolt.

„Huszonnyolc éves vagyok, nyárig szerződésem van (azóta meghosszabbították a 2010-es bajnoki aranyához idén tavasszal kupadiadalt társító, továbbra is alapembernek számító játékos megállapodását – a szerk.), s opciós lehetőségem a maradásra. Tisztában vagyok a képességeimmel, s persze szívesen játszanék Spanyolországban vagy Angliában, de én itt is boldog vagyok."