Miként szorult Anglia külföldi kapitányra?

Az angol szurkolók több okból is szomorúak, csalódottak voltak tizenegy évvel ezelőtt. A „háromoroszlános" válogatott ugyanis hazai pályán kikapott az ősi rivális Németországtól, amelynek kispadján Rudi Völler kisebb csodát tett a belga-holland közös rendezésű nyári Eb után, s együttese visszavágott az ott elszenvedett, szintén 1–0-s fiaskóért.

A Nationalelf egyébként a 14. percben váratlanul tett szert a végül megőrzött szűk előnyére, amikor Didi Hamann 32 méterről, az ímmel-ámmal felálló sorfalféleség és a későn vetődő David Seaman mellett kilőtte a bal alsó sarkot (a kapus csak beleérni tudott a vizes füvön felgyorsuló labdába), s ezzel igencsak elrontotta a lebontás és átépítés előtt álló régi Wembley Stadion búcsúmeccsét.

Majd röviddel az elbukott találkozó után jött az újabb pofon: az előző évben – Glenn Hoddle utódjaként – még a drukkerek nyomására kinevezett Kevin Keegan tudniillik lemondott a szövetségi kapitányi tisztről. „Csődöt mondtam. Hiányzik belőlem az, ami feltétlenül szükséges a feladat ellátásához – indokolta meg döntését a játékosként kétszeres aranylabdás szakember. – A közönség eleinte akart engem, mára azonban érzésem szerint elfordult tőlem."

A „Hatalmas Egér" bukását egyértelműen az okozta, hogy nem tudott mit kezdeni a keretben található szupersztárokkal. A David Beckham vagy Michael Owen szintű klasszisok tudása megkérdőjelezhetetlen volt, ám belőlük nem sikerült igazi csapatot formálni (plusz immár hiányzott egy olyan center, mint Alan Shearer, aki az Eb után elköszönt a válogatottól).

A 2000-es Európa-bajnokság kudarcot jelentett, mert bár legyőzték az „ősi ellenség" németeket, de kikaptak Portugáliától és Romániától, így a csoportmérkőzések után egyből utazhattak haza. Sokan már akkor felvetették, hogy Keegannek mennie kellene, ám a szövetség akkor még kitartott mellette. Az első vb-selejtezőn elkönyvelt vereség után azonban már a tréner is úgy látta, hogy elérkezett a búcsú ideje.

A néhány nappal később sorra kerülő, Finnország elleni összecsapásra az addigi másodedző, a már Keegan előtt is egy alkalom erejéig beugró Howard Wilkinson kapott átmeneti megbízást, azt követően viszont sürgősen kapitányt kellett találnia az FA-nek.

A fogadóirodák Terry Venablest – akinek irányításával a gárda az 1996-os kontinensviadalon az elődöntőig jutott – tartották a legesélyesebbnek, de mellette több más honfitárs szakember (például Peter Taylor, John Gregory, George Graham), illetve külhoni kollégák nevét is bedobták a köztudatba.

Utóbbiak közül a következő napokban Aimé Jacquet, az 1998-ban világbajnokságot nyerő franciák mestere, majd a Manchester Uniteddel sikert sikerre halmozó Sir Alex Ferguson is jelezte, hogy nem vállalná a megbízatást (a skót edzőt persze brit lévén akár „belföldinek" is nevezhetjük), Marcello Lippi ugyanakkor igent mondott volna a felkérésre (ő végül nem kapott, de valószínűleg így járt jobban, hiszen egy másik társasággal, hazája legjobbjaival később feljutott a vb-trófeában testet öltő csúcsig).

Miközben zajlott a találgatás, Anglia folytatta gyatra szereplését, és be kellett érnie gól nélküli döntetlennel Helsinkiben. A Keegan által magára hagyott nemzeti csapat ötlettelen játékával csoportja utolsó, ötödik helyén ragadt! Mentségére szólt, hogy ezúttal öt alapembert (köztük Beckhamet) nélkülözniük kellett sérülés miatt, így még a veterán Teddy Sheringhamet is visszahívták a már eleve igen magas átlagéletkorú együttesbe.

Ráadásul balszerencséjük is volt: a meccs kulcspillanatának Ray Parlour 87. percben leadott lövése bizonyult, amely után az angolok szerint a gólvonal mögé pattant a labda – a francia Alain Sars játékvezető viszont úgy ítélte meg, hogy nem, s ezzel 0–0 lett a végeredmény...

„Csapatom összes tagja úgy ült az öltözőben, mint akit megfosztottak egy győzelemtől. Másrészt a játékosok fejben teljesen szétestek, nem bíznak magukban, nincs hitük" – nyilatkozta a lefújást követően Wilkinson.

Akár bent volt, akár nem, a válság sújtotta szigetországi alakulat világbajnoki szereplése komoly veszélybe került, mivel Ballackék már öt ponttal elhúztak tőlük, és csak a csoportelsőnek járt automatikus indulási jog. Az ideiglenes szakvezető még tovább ment:

„Nagy az esélye annak, hogy fel kell adnunk a vb-részvételért folyó versenyfutást. A majdani új szövetségi kapitánynak fontolóra kell ezt vennie, és inkább hosszú távra terveznie. A következő két évben elkezdhetnénk a felzárkózást az olaszokhoz és a németekhez" – vázolta a futballnagyhatalmak esetében majdhogynem szentségtörőnek minősíthető véleményét.

Mondatai pontosan kifejezték az angol nemzeti együttes körül kialakult hangulatot, amelyről az NS 2000. október 14-i számában olvashattunk részletesebb háttérelemzést. A gárda mély gödörbe zuhant egy hét alatt: a két gyenge eredmény országszerte riadalmat keltett, és ezt csak tetézte, amit Wilkinsontól hallottak.

A szakértők máris elkezdték kutatni a kudarc okait, és néhányan arra jutottak, hogy a Manchester United, valamint a Liverpool játékosai közötti állandó rossz viszonyban kellett keresni a problémák gyökereit. A Premier League-ből akkoriban (az Arsenallal együtt) leginkább kimagasló két északnyugati egylet futballistái klikkeket alkottak a válogatotton belül, és nem nagyon kommunikáltak egymással.

Finnországban a 27 kerettagból hatan képviselték az MU-t és a merseyside-iakat is, ők pedig külön utaztak és ettek a többiektől, valamint egymástól. Az érintett labdarúgók nem is tagadták a másik tábor iránt érzett ellenszenvüket.

„Én is úgy nőttem fel, mint az összes United-szurkoló, azaz hogy utálni kell a Liverpoolt. Sohasem szerettem azt a klubot és nem is fogom. Pályafutásom legcsodálatosabb mérkőzései azok, amelyeken az MU színeiben győzünk az Anfielden. Fordítva ugyanez a helyzet. Vegyük például Robbie Fowlert, aki, amióta az eszét tudja, a Liverpoolért él. Ő sohasem játszana a Manchester Unitedban, és én sem húznám magamra a Liverpool mezét" – fejtegette például Gary Neville, a „vörös ördögök" hátvédje.

Vele ellentétben Beckham más oldalról közelítette meg a „frakciózást": „Mi, manchesteriek nem alkotunk klikket, de együtt vagyunk jóban, rosszban. Sokkal jobban ismerjük egymást, mint a többieket a keretből" – vallotta a középpályás. (Tegyük gyorsan hozzá, hogy az Old Traffordon sem volt egyszerű az élet, hiszen Andy Cole és Sheringham ekkoriban már két éve nem beszélt egymással egy gólhelyzet miatt, amely a Bolton ellen maradt ki...)

Keegan is elismerte, hogy ez az ellenségeskedés okozta a csapat vesztét. A Liverpool egykori legendás csillaga elárulta: a megelőző néhány esztendőben az volt a szövetségi kapitány legfőbb feladata, hogy megpróbálja felmelegíteni a két klub tagjai közti fagyos légkört.

„Amikor én voltam játékos, semmiféle ilyen ellentét nem volt, ez nemrégiben alakult ki. Az MU futballistái között kivételes az összetartás, hiszen együtt nőttek fel, együtt mennek mindenhová a válogatott munkájakor is" – fogalmazott a szakember.

Persze olyanok is voltak, akik szerint mindezek mellett sem veszett el a világbajnoki szereplés reménye. Harry Redknapp, a West Ham menedzsere még a csoportelsőségről sem mondott le. Ehhez azonban egyre többek szerint nem angol edző kellett (noha a poszt 1946-os létrehozása óta csakis ők dolgozhattak a legjobbak élén!), hanem olyan külföldi „pszichiáter", aki ismeri a focistákat.

Ilyen lehetett Arsene Wenger, az Arsenal francia mestere, aki azt nyilatkozta: ha szabad lenne, szívesen elvállalná a feladatot, de nem akar kiszúrni londoni csapatával, ahol ragaszkodnak hozzá. Hozzátette: két évvel később azonban szívesen visszatérne a kérdésre.

Az első számú külföldi jelöltté így Sven-Göran Eriksson lépett elő. A Lazio neves svéd edzőjére annyian esküdtek a ködös Albionban, hogy 3:1-es aránynál le is kellett zárni a rá köthető fogadásokat.

„Nagy álmom, hogy egyszer a Manchester United menedzsere legyek, hiszen az angol bajnokság roppant magas színvonalú" – mondta a skandináv tréner még augusztusban. A fogadók szerint pedig innen már csupán egyetlen lépés kellett ahhoz, hogy a szakember az ország válogatottjának irányítására is vágyjon. Mindenesetre a hazai „éllovas", azaz Venables még mindig esélyesebb volt Erikssonnál, ráadásul hamarosan a klub nélküli, tehát könnyen szerződtethető Johan Cruyff neve is felbukkant (a sajtóban legalábbis mindenképpen).

Végül mindenkit megelőzve mégis az északi lett a befutó, holott ő éppen alkalmazásban állt Itáliában. Az előbbi tény sokaknál kiverte a biztosítékot, és az utóbbi is okozott némi nehézséget.

A kinevezését ostorozók nem törődtek azzal az érvvel, hogy Anglia az 1966-os vb óta nem nyert semmilyen világeseményt. Gordon Taylor, a játékosok érdekeit képviselő szövetség (PFA) elnöke volt a kritikusok közül a leghangosabb:

„Általában a harmadik világ államaiban neveznek ki külföldi edzőt, ott, ahol nincsenek hagyományai ennek a sportnak, és kell valaki, aki megtanítja focizni a játékosokat. Nagy szégyene ez az angol labdarúgásnak, és azt mutatja, hogy a negyven évvel ezelőtt elkezdett edzőképző programunk teljesen eredménytelen."

Az FA élén álló Adam Crozier higgadtan válaszolt a bírálatokra, és kiállt a lépés mellett: „Évtizedek óta egy helyben toporgunk, sőt olyan országok mögött szerénykedünk, mint Norvégia vagy Paraguay. Lépnünk kell, és ehhez megfelelő emberre van szükség. Ha jönnek az eredmények, a kritikusok is elcsendesednek."

És hogy miért éppen Eriksson? A Göteborg és a Benfica után a Lazióval is duplázni tudott egyazon évben (bajnokság plusz hazai kupa), ami addig senki másnak nem sikerült, és az IFK-val annak idején nyert UEFA-kupához a rómaiak élén UEFA-kupa-döntőt, és főleg az utolsó KEK-ben (valamint majd az európai Szuperkupában) aratott diadalt is hozzátette, hogy az egyéb itáliai címekről (köztük a Romával és Sampdoriával egykor elhódított kupatrófeákról) és a lisszaboniak élén átélt BEK-, illetve UEFA-kupa-fináléról már ne is beszéljünk. Továbbá az akkori jelenben is jól állt a Lazio, menetelt a BL aktuális kiírásában.

Október végén jelentették be, hogy a következő július elsejétől öt éven át a svéd lesz a „háromoroszlános" csapat szakvezetője. A Leicester City vezérkara azonnal reagált, mondván, nincs akadálya, hogy a Wilkinson után átmenetileg megbízott Peter Taylor (egykori U21-es kapitány) egészen az idény végéig ellássa a feladatát – ebből annyi lett, hogy november közepén vele kapott ki Anglia 1–0-ra Olaszországban –, míg a rómaiak elöljárói tudatták, nem gördítenek akadályt az elé, hogy trénerük távozzon a nyáron, amikor lejár náluk a megállapodása.

Mindez mégis hamarabb történt, mint előzetesen bárki gondolta volna. A Lazio ugyan az Arsenal mögött csak az egymás elleni eredmények miatt maradt le az első BL-csoportszakaszban, de a második során – amelyet majd a tavasszal utolsó helyezettként zárt a gárda – két meccs után nulla ponttal állt.

Szó sem volt már végső diadalról – így mindkét fél számára könnyebb lett a végleges váltás: a Lazio történetének sokak szerint legsikeresebb edzője már a télen otthagyta az Örök Várost és januártól munkába állt Angliában. Hiszen márciusban kettő, júniusban egy vb-selejtező várt az együttesre – melynek a rájátszást érő második hely megszerzéséhez meg kellett előznie a pillanatnyilag jobban álló finn, görög, albán hármast. Erikssonnal aztán nem aprózták el: még a leendő világbajnoki ezüstérmes németeket is lehagyták, saját maguk helyett a nagy vetélytársat küldve „playoffozni"...

A továbbiakat már nem nyújtjuk hosszúra: az utóbbi bő két évtizedben, Bobby Robson óta senki nem maradt annyi ideig az angol nemzeti csapat élén, mint az északi tréner, akit az FA Sir Alf Ramsey után a második legsikeresebb edzőnek hirdetett ki a válogatott történetében.

Hiszen a szövetségi kapitányok sorából neki volt a legjobb pontátlaga, mindössze öt tétmeccset veszített el az öt és fél év alatt, és nevezetes sikerek is fűződtek a nevéhez (például hogy 2001-ben Németországban 5–1-es revánsot vettek a Keegan-buktató wembley-beli vereségért...).

Ugye emlékszünk még, hogy a tradícióira oly büszke országban mennyire tiltakoztak sokan, amiért idegen kézbe került a válogatottjuk? Nos, egy Steve McClaren munkásságával (és a 2008-as Eb-részvétel kínos elmulasztásával) fémjelzett kétéves „közbevetés" után immár majdnem négy esztendeje megint egy külföldi sztáredzőtől, nevezetesen az olasz Fabio Capellótól várják a megváltást a régi dicsőségüket elszántan hajszoló derék angolok.

Egyelőre ugyan csak várnak rá – Eriksson időszakával ellentétben a tavalyi világversenyen már a nyolc közé sem jutottak be –, de nagy kérdés, mikor (és kinek a révén...) ülhet majd le újra megkérdőjelezhetetlen szakmai tekintélyű hazai szakember a csapat kispadjára.