Nagy(várad) Fradi-veréséből népünnepély

Az 1941–1942-es szezon volt az áttörés ideje az élvonalban, legalábbis abból a szempontból, hogy a mezőnyt immár a frissen visszacsatolt határon túli területek legjobb csapatai is erősítették, mindjárt hárman (főszereplőnk mellett a Kolozsvár és az Újvidék). A történelmi okokból korábban csatlakozó Kassa ugyanis csak átszállójegyet váltott, egyből ki is esett a két évvel azelőtti szezon végén.

Az 1940-ben visszakerült Észak-Erdély arra érdemes képviselői nem kaptak azonnal automatikus indulási jogot a legfelső szinten, mint előtte és utána a felvidékiek, illetve délvidékiek (mondjuk tény, hogy az augusztus 30-i második bécsi döntés ilyen szempontból az esztendő túl késői szakában született).

Ezért aztán volt egy átmeneti idény is, de utána kezdhettek megbarátkozni az új konkurensekkel az anyaország vezető klubjai (elsősorban a bajnok Fradi, illetve az újpestiek és a feltörekvő csepeliek; a Hungáriát addigra megszüntették). A Nemzeti Sport a következőképp harangozta be a „meglepetések bajnokságának" titulált évad legrangosabb 10. fordulóbeli összecsapását.

Kezdetek és klasszisok

„Az esti mérkőzésen (nyári felkészülési meccs – a szerk.) csak nehezen győzött a Ferencváros a nagyváradi együttes ellen, és többek között ez is azt sejttette, hogy a NAC igen jelentős szerepet fog játszani. A rajtja jó is volt, a folytatás azonban már gyengébben sikerült. Ez érthető is. Abból, hogy saját otthonában barátságos mérkőzések során egész sereg jó csapatunkat megverte, még nem következhetett, hogy a bajnoki találkozók nehéz levegőjében is fölényes küzdőfél lesz.

A NAC-nak az NB II erdélyi csoportjában nem voltak igazán erős ellenfelei, így nem szokhatott hozzá a kemény küzdelmekhez, a komoly ellenálláshoz. Amikor aztán bajnoki mérkőzések keretében került össze NB I-es csapatainkkal, bizony nem minden ment úgy, ahogyan arról a váradiak álmodoztak. Ez azonban nem jelenti, hogy a NAC nem jó csapat. Igenis az, kiváló játékosegyéniségekkel rendelkezik, és ha az élvonalban nélkülözhetetlen rutint megszerzi, teljesedésbe mehetnek a váradi álmok.

Ha a mai esélyeket latolgatjuk, meg kell állapítanunk, hogy a Ferencváros most közel sincs bajnoki formában, és ha nem játszik jobban, mint Csepelen, bizony könnyen újabb meglepetés érheti. Kétségtelen viszont, hogy – főleg a hátsó vonalakban – a bajnoknak sokkal több a klasszisa, mint ellenfelének."

Az NS felkereste a címvédő gárda egyik igen rutinos válogatott futballistáját is, hogy esélyeket latolgasson. „Ha valaki szemrehányást tesz a Ferencvárosnak az idény előtti túlságos elbizakodottság miatt, Polgárral és Lázárral, a két jó barát fedezettel kivételt kell tennie. Ők nagyon is erősnek tartották a mezőnyt, a legjobb véleménnyel pedig a NAC-ról voltak. Drumival a gőzfürdőben találkoztunk.

»Gyengébben szerepeltek eddig, mint gondoltam, nem is tudom, mi lehet az oka – mondta Polgár. – Pedig a NAC nagyon jó csapat. Tele van klasszisokkal, főleg a balszárny. Azt hiszem azonban, velünk most nem lesz baj. A fiúk nagyon fogadkoznak. A tegnapi klubvacsorán Mailinger elnök úrnak is külön-külön megígérte mindenki, hogy más Ferencváros játszik, mint a WMFC ellen.«

Annyit emlegette mindenki a partiumi gárda remek futballistáit, hogy muszáj megemlítenünk: legjobbjai (elsősorban a csatár Bodola, Sárvári-Spielmann, Tóth III és Kovács I, de a fedezet Juhász és Diményi-Demetrovits is) mind szerepeltek a román válogatottban (Tóth III majd csak a világégés után), sőt az elsőként említett három labdarúgó eddigre már a magyarban is (a később mindkét nemzeti mezt felöltő fiatal Perényi-Pecsovszki ezen a budapesti meccsen még nem jutott szóhoz).

Érdekes ellentét ugyanakkor, hogy az együttes (CA Oradea néven) három évvel azelőtt kiesett a létszámszűkítést beiktató román első osztályból, tehát jó néhány játékosa – akik eleve odavalósiak voltak, és közben, átmenetileg sem igazoltak át máshová, például Bukarestbe – három másodosztályú szezont (kettőt odaát, egyet már itt) követően próbáltak éppen hozzáedződni az elitszinthez.

Szélvihar és góleső

Mit mondjunk, ügyesen csinálták, még akkor is, ha „csupán" hatodik helyezettként vágtak neki a fővárosi erőpróbának, miközben a Fradi harmadik volt (az Üllői útiak nagy csalódására jócskán lemaradva a majdnem hibátlan Csepeli WMFC-től, egyúttal az Újpest mögött). A hazaiak összeállítása: Csikós – Szoyka dr., Tátrai – Sárosi III, Polgár, Lázár – Kiss, Sárosi dr., Jakab, Kiszely, Gyetvai; a vendégeké: Solymosi – Záborszky, Domján – Krasznai, Juhász, Deményi – Kovács II, Kovács I, Sárvári, Bodola, Tóth III.

„A napsütéses, de nagyon szeles időben sűrű sorokban vonult a közönség az FTC sporttelepe felé." Végül 18 ezren gyűltek össze, és azt látták, hogy az első félidőben az „erős széltől támogatott váradiak nagy ostromot rendeznek". Sárvári be is talált kétszer, a másodiknál pont a tőle már előre nagyon tartó vb-ezüstérmes Polgárt csúnyán átverve, tetszetős megoldással. Hamarosan ugyanő kapufát is rúgott.

„A közönség nem győz betelni a pompás játékkal, még a legelfogultabb ferencvárosiak is kénytelenek elismerni, hogy az ellenfél nagyon tud." A szünetben a látogatók, készülvén az ellenszélre, taktikai fogáshoz nyúltak: az egyik középpályást mintegy negyedik védőként (hogy miért nem harmadikat írunk, lásd felállás, arról később) ráállították Gyetvaira (a mára már kilencven fölött járó balszélsőt, akivel a minap közölt interjút a Sportnaptár, így osztályozta a lap: „elöl egyedül az ő nagy akarása volt érték, a többi csatár tologatott").

A második játékrész elején óriási fölényben játszott a Ferencváros, ám ez nem tartott sokáig. Nemsokára Kovács II talált be, de ezt a játékvezető tévesen lesnek ítélte, majd Kovács I már érvényes gólt szerzett. Aztán Bodolát lökték fel a büntetőterületen belül, a tizenegyest pedig Tóth III nagy erővel vágta a léc alá. Totálisan megzavarodva futballoztak a hazaiak, azonban szerencséjükre Sárvári újabb gólja valóban lesről született.

A Fradi tehetetlenségében háromszor is megvariálta a támadóalakzatát (nem cserékkel ugyebár, hanem mindig más embert küldtek centerbe), ám erőtlen akcióit ezúttal is „simán szerelik a védők. A közönség tüntetve tapsol a NAC-nak, zajosan ünnepli őket, és ez mind többet ismétlődik. A váradiak most is teljes erőbedobással játszanak, és helyenként még arra is marad idejük, hogy jól kicicázzanak a zöld-fehérekkel." A lényegen már nem változtatott, hogy Kiszely szépíteni tudott, így a vége 4:1 lett a Nagyváradnak.

Újítás és mentalitás

„Az a tapsvihar, amely a befejezés után fogadta a váradi fiúkat, ékes bizonyítéka, hogy a legelkötelezettebb ferencvárosi szurkolók is megbecsülték azt a csapatot, amely vitathatatlan tudásfölénnyel tiszta sportban győzött. Olyan tűzijátékot láthattak, amilyet nem fognak egyhamar újra. A NAC sikere valóban nem volt kétes, és minden tekintetben felülmúlta a Ferencvárost.

A Nagyvárad hatalmas akaraterővel és lelkesedéssel játszott. Ezzel szemben a Ferencváros erőtlennek látszott, a játékosok mozgása lagymatag volt. A NAC támadójátéka igen korszerű volt. Csatárai gyorsan futtatták a labdát, akkor játszották magukat tisztára, amikor nem volt náluk a labda, lyukra futottak, s lehetőleg mindig előre irányult a támadásuk.

Bodola enyhén szólva megérdemelt egy kis figyelmet. Olyan volt, mint egy élő motor. A mérkőzés végén éppen akkora lendülettel száguldott a sajátjától az ellenfél kapujáig, mint az elején. Mozgékonysága, gyorsasága, óriási energiája többet tett ki, mint a Ferencváros két összekötőjéé együttvéve. Ha Sárosi III megfelelően helyezkedve vigyáz az örökmozgóra, a feladat akkor is hatalmas, de talán meg lehetett volna zavarni. Hihetetlen könnyelműség volt Bodola teljes szabadon hagyása!

A fővárosiak támadásai ezzel szemben lassúak voltak, bosszantóan sok oldalpasszal tették ezeket csigalassúságúvá. A NAC a szünet után is jobban bírta, holott eddig nem volt híres erről. Most viszont a második félidőben is gyakran tudott fölényt kiharcolni." A tudósítás alcíme mindezt így foglalta össze: „A nagyváradiak meghódították a közönséget szemet gyönyörködtető, korszerű és lelkes játékukkal."

Ami a korszerűséget illeti, azokban az esztendőkben a sportág berkein belül kiemelt figyelmet kapott az a vita, amely a modern játékszisztéma, a WM-rendszer – többek között az NS által erőteljesen pártfogolt – térhódítását övezte. Bizonyos együttesek megkíséreltek átállni a három védőre (azaz hogy a középfedezet kimondottan romboló feladatokat lásson el, és ne a támadások építésével foglalkozzon), így például a Fradi is alkalmazta már ezt a módit – de nem a szóban forgó találkozón.

A nagyváradiaknál sem ment könnyen az új stílus elsajátítása, emiatt is történt, hogy valamivel várakozás alatt kezdtek 1941 őszén. Ám aztán a Szeged ellen már váltottak, és a IX. kerületben is arra szavaztak, hogy a rutinos Juhászt hátravonják, meggyőzve őt arról, hogy tapadjon az ellenfél középcsatárára, s korábbi beidegződésével szakítva csak igen óvatosan húzódjon előre.

Meg is fogadta a kérést (ezért csalóka a lapban feltüntetett hagyományos, 2–3–5-ös felállás), az eredmény pedig önmagáért beszél. Ez már tehát 3–2–5 volt, így jött ki, hogy még egy ember emberfogónak állításával a szünet után az egyik oldalon igen szokatlant, négy védőt láthattak a nézők a hetven évvel ezelőtti rangadón.

Amelyet ekképp értékelt Kemenesy Sándor, a fővárosiak főtitkára – némi áthallással a kor fő (politikai-társadalmi) kihívásaira: „A labdarúgás átalakult azzá, amivé az élet. 1941-ben már nincs békebeli kényelmesség, hanem van küzdelem, lendület, gyorsaság, rohanás. Ahogyan az életben át kellett állítani erre az ifjúságot, ugyanúgy kell a labdarúgásban is. Ezen a mérkőzésen a NAC volt az, amely a mai kornak megfelelően játszott. Sajnos nekünk még mindig van egy-két játékosunk, akinek az az elve, hogy játszadozni kell."

Krüger Károly, a váradiak szaktanácsadója: „Végtelenül boldog vagyok, hogy végre sikerült Budapesten is győznünk, méghozzá ilyen meggyőző játékkal." Rónai Ferenc vezetőedző: „Biztosra vettem a győzelmünket. Már a pénteki játékosértekezleten kijelentettem a fiúknak: »Tessék tudomásul venni, hogy megveritek a Fradit! Vége a lámpalázas korszaknak! «"

Sikerek és örömök

Nem véletlenül próbálta a futballisták önbizalmát felsrófolni, hiszen szélesebb körben is a fővároson kívüliek kishitűsége volt akkoriban a legjellemzőbb. Ennek igazolásául egy nemzeti sportos életkép a meccsről:

„A mérkőzés körülbelül a második félidő közepén járhatott, amikor az egyik telefonunk ideges, szaggatott csengéssel jelezte, hogy vidékről akar valaki nagyon sürgősen – a csengetésből erre lehetett legalábbis következtetni – szerkesztőségünkkel beszélni.

– Halló, itt Nagyvárad, a NAC vezetősége – jelentkezett valaki a vonal másik végén. – Nagyon kérem az urakat, mondják meg, hogyan áll a Fradi–NAC mérkőzés.
– Négy nullra vezet a Nagyvárad – mondottuk, de az illető nem akarta elhinni

– Uram, komolyan beszél, vagy csak viccel? – kérdezte szemrehányó hangon. – Ne haragudjon, de ezt nem akarom elhinni...
Erre elmeséltük a negyedik gól történetét.

– Isten bizony? – kérdezte most már némi reménnyel.
– Becsületszavunkra kijelentjük, hogy a NAC ebben a percben négy nullra vezet – mondtuk most már türelmetlenül.

Ez hatott. A nagyváradi érdeklődő az indián-csatakiáltáshoz hasonlóan elrikkantotta magát, s a hirtelen örömtől csak dadogva mondta:
– Kö-kö-köszönöm, nagyon kö-köszönöm..."

A meccs másnapján, 1941. október 20-án pedig már arról számolhatott be az NS, hogyan terjedt tova a szenzációs hír Bihar vármegye székhelyén:

„Nagyváradon leírhatatlan az öröm és a büszkeség a Ferencváros felett aratott győzelem nyomán! Már vasárnap délután megbolygatott méhkashoz hasonlított a város főtere. Gyorsan elterjedt a Nemzeti Sporttól kapott hír, hogy 4:0-ra vezet a NAC. Az emberek nem akarták elhinni az eredményt, és siettek rádió közelébe jutni, hogy meghallgassák a második félidőről jelzett közvetítést. Amikor aztán így is meggyőződtek arról, hogy igaz a hatalmas győzelem, nem lehetett a szurkolókkal bírni. A késő éjjeli órákban is nagy tömeg hömpölygött a főtéren, és másról sem lehetett hallani, csak a mérkőzésről.

Közben a csapat úton volt hazafelé, Rónay mester erről a következőket mondta: »Együtt jöttünk a Kolozsvári AC és az NB II-es Marosvásárhelyi SE játékosaival, akik szintén nyertek Budapesten. Kezdetben nagy barátkozás folyt és a boldog játékosokból csak úgy ömlött a szó. Lassan azonban elcsendesedett a társaság és a legtöbben elaludtak. Az egyes állomásokon a vasutasok lelkes és sorozatos gratulációit mi, vezetők fogadtuk. «

Otthon pedig sokan hajnalig fennmaradtak, hogy megvárják a csapatot. Négy órakor futott be a vonat, s legalább száz ember fogadta a győztes együttest. Ölelték, csókolták a játékosokat! Délelőtt aztán tovább folytatódott az ünneplés. A játékosokat elárasztották ajándékokkal, a NAC egyre-másra kapta a távirati üdvözléseket, a klubhelyiség telefonja pedig egész nap csengett, boldog-boldogtalan gratulált a zöld-fehéreknek.

A színház kedd estére három páholyt ajánlott fel a játékosok részére, míg az egyik szurkoló 1100 pengőt nyert a NAC győzelmén, s ebből az összegből 500 pengőt a játékosoknak adott, míg 500-at jótékony célokra juttatott el.

A hivatalos város is részt kért az ünneplésből. Délelőtt ülést tartott a sportbizottság, és napirend előtt a polgármester meleg szavakkal emlékezett meg a győzelemről. Kifejezésre juttatta az egész város büszkeségét, és javaslatára jegyzőkönyvben is megörökítették a NAC sikerét."

Úgy sejtjük, a hasonló gesztusok később sem maradtak el. A klub tovább menetelt, sőt az élen fordult a tavaszi szezonra. Utána azonban nem bírta a saját maga által diktált iramot, és visszacsúszott az ötödik helyre. Igaz, még így is megelőzte egy ponttal a jókora hullámvölgybe keveredő Fradit... A 2–4. pozícióban az Újpest, Szolnok, Szeged trió végzett, míg a bajnok ezúttal a Weiss Manfréd FC lett.

Legközelebb szintén a csepeliek diadalmaskodtak, de már csupán három ponttal megelőzve a NAC-ot (az Üllői útiak lettek a harmadikak). 1944-ben viszont végre senki sem állhatott a váradiak útjába, és a Kolozsvár, Ferencváros kettős előtt brutális fölénnyel megszerezték az aranyérmet. Mint jól tudjuk: az elsőt vidéki alakulatként a magyar futball történetében.

VIDEÓ: EGY MÁSIK FTC–NAC RANGADÓ, A NAGYVÁRAD LEGJOBB IDÉNYÉBŐL (1943)