Puhl Sándor is bírálta Maradonát, aki egyszer azért villant

Az 1994-es egyesült államokbeli vb előtt bő fél évvel került szembe egymással minden idők legerősebb párosa az interkontinentális pótselejtezőket tekintve (egyedül talán az 1961-es Marokkó–Spanyolország kettős vitathatná el a hízelgő minősítést, hiszen akkor az afrikai zóna győztese küzdött meg a klubszinten vezető futballország legjobbjaival, akik a földrész következő Európa-bajnokai is lettek majd).

Az egyik dél-amerikai csoportból ugyanis csak az első helyezett jutott tovább csont nélkül, márpedig Argentína csupán másodiknak futott be. A világ túlsó feléről eközben szokás szerint Ausztrália szerzett jogot a folytatásra, miután egy playoffkörön már túlesett; azon a szintén távoli Kanadát búcsúztatta hajszállal (azaz szétlövéssel jutott tovább).

Az 1993. október 31-i odavágón a gauchók a Kolumbia által szeptember elején Buenos Airesben(!) megtépázott (0–5) nimbuszukat szándékoztak helyreállítani – és elsősorban a 33. születésnapját épp előtte, 30-án ünneplő Maradonától vártak sokat.

Alfio Basile – részben kényszerből – váratlanul sok helyen változtatott a nyári ecuadori Copa Américán, illetve a kvalifikációs sorozat korábbi szakaszában szereplő csapatán. A legfontosabb plusznak természetesen a legnagyobb csillag visszatérése ígérkezett.

Az egyszezonnyi sevillai szereplése után hazaköltöző kezelhetetlen zseni ekkoriban épp a Newell's Old Boysnál időzött, de túl sok meccset nem játszott a rosarióiaknál (összesen öt bajnokit), míg a válogatottban az 1990-es Mondiale óta nem lépett pályára.

Önsanyargató fogyókúrája (állítólag 13 kilót leadott) nyomán már csak az ellenségei nevezhették DunDiegónak, ugyanakkor teljesen azért nem kezdett új életet, mert Sydneyben is nagyot rúgott egy operatőrbe, aki megpróbálta lefilmezni. Impertinens magatartása ellenére mindenki arra számított, hogy ő lesz a fő szám a meccsen, az egész földkerekség kíváncsian leste, hogy valóban szükség volt-e rá a selejtezők bakija ellenére változatlanul aranyesélyesnek tartott argentin együttesben.

„Coco" kapitány a védelemben a rekorder (és még 1986-ból világbajnok) Oscar Ruggerire, míg a középpályán a jóval fiatalabb Diego Simeonéra nem számíthatott, másrészt megbocsátott a tavasz óta már olasz állampolgársággal is büszkélkedő csatárnak, Abel Balbónak. Hiába, nagy úr a szükség – rajta kívül ugyanis elöl csak Gabriel Omar Batistuta és a végül a cserepadon rekedő Ramón Medina Bello állt a rendelkezésére...

Ausztrália a legacélosabb összeállításával, gyakorlatilag „európai" csapattal fogadta az előző vb ezüstérmesét. A szakvezető, Eddie Thompson hazahívta mások mellett Mark Bosnich kapust az Aston Villából és Ned Zelicet a Dortmundból (előbbi később az MU-ban is megfordult, utóbbi pedig majdan Bundesliga-győztes lett a Borussiával). A házigazdák amúgy 1988-at emlegették nagy lelkesen, amikor az országuk fennállásának 200. évfordulójára rendezett tornán 4–0-re legyőzték Carlos Bilardo vb-címvédő válogatottját.

A mostani találkozójukon aztán három újoncot is csatába küldött Basile, míg a főszerepet a középpályán ügyködő Fernando Redondo játszotta. A Tenerife menője (akit nem véletlenül vitt el később a Real Madrid, ahol kiteljesedett) ezúttal is csodálatosan ténykedett. Maradonáról viszont, bár adott egy gólpasszt – a vezető találatnál a 37. percben harcosan szerzett labdát, majd beívelését épp a visszafogadott Balbo fejelte szépen a rivális kapujába –, kiderült: egyszerűen (már) nem kilencvenperces futballista.

Mindenesetre ő és társai szemmel láthatóan roppant elégedettek voltak a döntetlennel – a Waregemben légióskodó Aurelio Vidmar viszonylag hamar egyenlített, amikor öccse, Tony beadását a hálóba belsőzte –, hiszen a második félidőre Balbo is hátrébb húzódott, s Batigol maradt az egyetlen csatár.

A vendéglátó alakulat pedig, amellyel az átlagszurkoló ekkor már nagyon régen, majdnem húsz éve nem találkozott, olyan benyomást keltett a vele ismerkedő (tévé)nézőkben, hogy masszív gárda lehetne a Premier League-ben. Harcmodorával oda, a sok külföldi által akkor még alig „háborgatott", régimódi angol stílushoz illett, és a tudásszintje is meglett volna hozzá.

Erős iramot diktált, ám a játéka sablonokra épült, amin azért nem tudott túllépni, mert nem volt a középpályán olyan ember, aki a hóna alá kapta volna a társait. Jellemző, hogy a BVB centerhalfját, Zelicet küldték egy sorral előrébb „szervezni".

Az eredmény maradt 1–1, és az NS értékelése szerint Argentína csalódást okozott. Nem is annyira a kimenetellel, hanem elsősorban a látottakkal, melyek azt mutatták, hogy háromnegyed ével a vb előtt Basilének még nincs kész az együttese. Holott alig voltunk túl a kontinensgyőzelmén, amikor – veretlenségét megőrizve – elsősorban pont a fegyelmezettségével, a szervezett csapatjátékával tűnt ki. Igaz, a Kolumbia elleni szégyen frissebb fejlemény volt...

Ami pedig a társaság legnevesebb tagját illeti, a világ vezető sport (és politikai) lapjai a meccs után öles címszavakkal idézték – Puhl Sándor Maradonáról szóló szavait. A magyar játékvezető ugyanis nem elégedett meg a gratulációkkal, melyekkel kiváló közreműködését ismerték el az érdekeltek és a külső szemlélők egyaránt. A FIFA-bíró az AP hírügynökségnek nyilatkozva olyasmiket is mondott, amit aztán az egész világsajtó átvett.

„Maradona sokkal jobban játszott, amikor kövérebb volt. Teljesen formán kívül lépett pályára ezen a fontos mérkőzésen. Valójában egy lépést sem tudott lefutni, s amikor mégis nekiiramodott, percekig tartott, mire magához tért" – jelent meg a közeli szemtanútól vett vélemény az International Herald Tribune európai kiadásában, a La Gazzetta dello Sportban, és még számos más tekintélyes újságban.

Ez a kijózanító tapasztalat (és persze maga a helyzet) nem változtatta meg azonban az erőviszonyokat. Az ausztrálok szinte rögtön vetélytársuk után maguk is elutaztak a világ túlsó felére, hogy két héten át a helyszínen akklimatizálódjanak a vb-selejtezősorozat legutolsó felvonására, a november 17-i visszavágóra.

A Ruggerit és Simeonét (meg Diegót és a többi említett kiválóságot...) ismét bevető argentinok bár nehezen, de azért fel tudták őrölni vendégük ellenállását. Igaz, a Soccerooson nem nagyon látszott, hogy mindenáron gólt kellett (volna) szerezniük a továbbjutáshoz, ráadásul ezúttal hiányzott a háló elől Bosnich, aminek volt némi szerepe abban, hogy a 60. percben Batistuta igen éles szögből elengedett, s egy védőn megpattanó labdája a kapujukba hullott. Összesítésben ez már kétgólos hátrány volt – de egyet sem sikerült ledolgozni.

A dél-amerikaiak továbbra is messze jártak előző tavaszi kitűnő formájuktól, ám azért az is vitathatatlan, hogy az ausztrálok ekkorra már tényezőkké lettek a labdarúgásban, akiket nem lehetett csak úgy legyalulni. Okkal-joggal szidhatták a FIFA-t, mert noha jobbnak tűntek, mint Ázsia több továbbjutója, az afrikaiak közül is le tudták volna birkózni némelyik vb-résztvevőt, sőt valószínűleg az Európát majdan képviselő csapatok közül sem lettek volna a leghalványabbak, a lebonyolítási rendszer nagyon nem kedvezett nekik.

Mindig pótselejtezniük kellett más földrészekről érkező ellenfelekkel, és míg 1986-ban például Skóciával szemben estek ki, most a létező egyik legerősebb válogatott került az útjukba...

Ez történt tehát 18 esztendeje. Epilógus gyanánt, jobbfajta filmek módjára, megnézzük, kivel mi lett később a történet főszereplői közül. Az auszik legközelebb az irániakban botlottak el (idegenben lőtt kevesebb góljuk miatt), majd 2002 előtt egy kétszeres világbajnokban...

A következő alkalommal viszont, ha csak tizenegyesekkel is, de revánsot vettek Uruguayon, míg legutóbb Dél-Afrikába végre saját jogon, interkontinentális túlóra nélkül jutottak el – ugyanis megunták a plusz akadályokat, és átkéredzkedtek Ázsiába, ahol szívesen is látták őket.

Puhl Sándorra nem sokkal később még többen figyeltek, mivel az amerikai vb-n ő vezette a brazil–olasz döntőt, valamint 1994 és 1997 között zsinórban négyszer választotta meg a világ legjobb játékvezetőjének a labdarúgás történetével és statisztikáival foglalkozó szervezet, az IFFHS. Az utóbbi években szakkommentátorként találkozhatunk vele az egyik sporttelevíziónál, ahol bizony nem csak a bírók munkájáról fejti ki (jellemzően markáns) meglátásait.

Maradonának pedig, hiába az ausztráliai produkcióját érő kritikák és a következő évi vb-ről való dicstelen távozása (ezúttal nem kokainnal bukott le, mint annak idején Olaszországban, de a doppingvizsgálata után kizárták élete negyedik világbajnokságáról), ezek a kínos epizódok sem veszélyeztették a helyét a futball leges-legnagyobbjainak panteonjában.