Afrika egyetlen aranylabdása államfőként?

Monrovia nyomornegyedéből irdatlan út vezetett az Aranylabdáig, legalább olyan hosszú, mint Bob Marleytól Silvio Berlusconiig – hogy a sportbeli tündérmesék világából máris a politika nem kevésbé lebilincselő, ám tündérinek semmiképpen sem nevezhető síkjára szálljunk. Térben és időben is hosszú volt az út, mire a szegény ifjúból Afrika legjobb futballistája, a hazájáért sok mindenre kész, tiszteletreméltó ember lett.

A küldetéstudat mindenesetre sohasem hiányzott George Weah-ból. Egy sanyarú sorban felnövő – tizenkét testvérével együtt a nagymamája nevelte –, majd szerencséje és saját ereje jóvoltából jómódba kerülő, tiszta szívű ember lelkesedésével igyekezett mindig is segíteni rászoruló honfitársain.

Kezdetben Bob Marley, a reggae korán elhunyt királya volt a példaképe, akiről nehéz eldönteni, hogy zenészként vagy „népi hősként" hagyott hátra nagyobb örökséget – egy biztos, a maga módján minden eszközzel küzdött a Jamaicát sújtó szegénység és erőszak ellen.

Bár Európa több országában és az Egyesült Államokban is berendezett otthont magának, sőt megszerezte a francia állampolgárságot is, „Mister George" – közkedveltsége és a labdarúgásban elért sikerei nyomán odahaza egy idő után így szólították – egyre több pénzt áldozott a hazájára.

Azon túl, hogy országa válogatottját szinte egymaga utaztatta és öltöztette, futballiskolát alapított gyerekeknek, szerepet vállalt az afrikai szegénység és a HIV-fertőzés elleni küzdelemben is. Előbb a Nemzetközi Labdarúgó-szövetségtől (FIFA) kapott fair play díjat (1996), majd az ENSZ egyik szervezete, az UNICEF választotta jószolgálati nagykövetének (1997). Nelson Mandela, a századvég egyik legtekintélyesebb politikusa „Afrika büszkeségének" nevezte.

Az elismerések ellenére Weah nem tartotta kielégítőnek vállalt feladatait. Nem tagadta, abban, hogy játékos-pályafutása alkonyán egyre többet gondolt a politikai szerepvállalásra, Silvio Berlusconinak is nagy szerepe volt.

A kilencvenes évek közepén Olaszországba kerülő támadó közelről tanulmányozhatta klubja, a Milan elnökének politikai ambícióit, majd immár a távolból figyelhette, hogy 2001-ben a populizmust nem megvető gazdag üzletember – egy rövid, 1994-es időszakot követően immár másodszor – a miniszterelnöki székbe is beleült, sőt később harmadjára is. (Az most más kérdés, hogy az itáliai politikus épp a minap bukott meg, és az életmódja sem feltétlenül jelentett követendő példát Weah-nak vagy bárkinek...)

Libéria eközben az évtizednél hosszabb polgárháborút, majd a következményeit nyögte. Kilátástalan szegénység, fel-fellángoló erőszak, mindent elborító nihil. „George király" – íme, egy másik becenév a rajongóktól –, hazája leghíresebb és tán legnagyobb hitelű szülötte kezdte úgy érezni, neki kell a napfényre vezetnie népét. Honfitársai is nógatták, így aztán, noha megfelelő iskolák híján leginkább a vízióit, a szívét és a megbecsültsége révén kialakult kapcsolatait ajánlhatta fel, 2004 novemberében elfogadta a kihívást.

Az újonnan alakult, Szövetség a Demokratikus Átalakulásért (CDC) nevű párt elnökeként vezette a kampányát, melyre leginkább a fiatalok voltak fogékonyak. Békét, igazságosságot, munkát, alapinfrastruktúrát ígért, mint ahogyan a többi 21 jelölt is. A világ sokat szenvedett, elmaradottabb régióiban ilyen egyszerű a feladvány.

Hogy követői miért hallgattak éppen rá? „Neki már megvan a maga gazdagsága, így nyugodtan rábízhatjuk a pénzünket, az biztonságban lesz" – szolgált egyszerű magyarázattal egyik választója. Tény, Weah semmiféle módon nem kötődött az addigi, korruptnak bélyegzett kormányokhoz, így csorbítatlan tekintéllyel és tiszta lappal indulhatott harcba.

Az egykori futballsztár természetesen a saját televíziós csatornáját és rádióállomását is mozgósította, ám a modern kampánystratégia nem feltétlenül hatékony egy olyan államban, amelynek fővárosában már 14 éve nem volt folyamatos áramszolgáltatás.

Maradt a kampánykörút. Volt, hogy a borzalmas közlekedési viszonyok következtében sárba ragadt terepjárójában töltötte az éjszakát. Mellesleg 32 járműből mindössze öt bírta végig a szavazatgyűjtő országjárást – nem meglepő a lemorzsolódás, Libériában mindössze 200 kilométernyi szilárd burkolatú út állt rendelkezésre...

Azóta már tudjuk, hogy eme sanyarú helyzetből nem „Mister George" vezeti ki a népét. Hat éve a második körben „csak" bő 40 százaléknyi szavazat jutott neki, s bár követői csalást kiáltottak és tüntetésbe kezdtek, az ENSZ-megfigyelők szerint súlyos szabálytalanság nem történt, a labdarúgópályák csillaga „önerőből" maradt alul Harvardon végzett vetélytársával szemben, aki amúgy a fekete földrész első, s jelenleg az egyetlen női államelnöke!

Mindenesetre a volt futballista népszerűségének értékével tisztában lévő Johnson Sirleaf asszony egyből felajánlotta neki: legyen miniszter az újonnan megalakuló kormányban. Az NS egy héttel később, 2005. november 15-én számolt be részletesen a fejleményekről, de az már csupán később derült ki, hogy Weah „nem állt át", hanem az idei választásokon is elindult ellenzékből – azonban belátta, hogy más talán felkészültebb (és esélyesebb) lehet nála a legfőbb posztra, ezért ezúttal Winston Tubman alelnökjelöltje volt.

Épp a napokban zajlott le a második kör – egyelőre természetesen csak előzetes eredmények vannak –, amelyet a CDC bojkottált az első forduló körüli szabálytalanságokra hivatkozva. Így aztán a néhány hete (megosztott) Nobel-békedíjjal kitüntetett idős államfő asszony magabiztosan őrizte meg hivatalát, Weah-nak tehát most sem sikerült.

Másrészt két éve bekerült a szenátusba, épp miután visszatért az Egyesült Államokból, ahol nem mást csinált – mint a tanulmányait folytatta! Ugyanis annyira komolyan vette a közjogi szerepvállalásához szükséges képzettségét hiányoló kritikákat, hogy a miami egyetemen lediplomázott üzleti adminisztrációból.

Látnivaló tehát, hogy nem üres hatalomvágyból találta ki magának a politizálást, s ezen a területen is legalább olyan kitartó, szorgalmas, valamint elkötelezett, mint egykor a labdarúgásban volt. És talán egyszer majd az eredményei is megközelítik a futballban elérteket...