Fülhallgatóval védett a kapus; de szabad-e?

A belga futball résztvevőiben buzog a tettvágy, hogy alapjaiban alakítsák át imádott sportjukat. Az átigazolási szabályokat a kilencvenes években átíró Jean-Marc Bosman után a következő különös húzás Jan Moons, a Genk kapusa nevéhez fűződött, aki egy piciny fülhallgatóval védte végig csapata FC Bruges elleni bajnoki meccsét nyolc esztendővel ezelőtt.

Természetesen nem egyéni „partizánakció" volt ez, hiszen a készülék révén feletteseivel, Sef Vergoossen vezetőedzővel, illetve a kapusok trénerével állt összeköttetésben, és kapott tőlük üzeneteket. A kísérlet pedig a jelek szerint bevált, mivel a házigazda Racing – az 1980-ban európai aranycipős Erwin Vandenbergh fia, a nem sokkal előbb csereként beálló Kevin egy szem találatával – felülmúlta a (többek között a Debrecen elleni tavaszi UEFA-kupa-folytatásra készülő) riválist, amely ezzel már hat ponttal lemaradt tőle.

Aztán amikor a nyilvánosság előtt is fény derült a sikeres „cselre", Moons annyival hajtotta el az érdeklődőket, hogy: „Nem, az edzőm nem mondta meg, hogy merre vetődjek." Persze azért ő is érezte, hogy ennyi nem lesz elég a zsurnalisztáknak, ezért hozzátette: „Az első pár percben elég furcsa volt, aztán később már észre se vettem. A mester kétszer vagy háromszor adott taktikai utasítást, ezeket én továbbítottam a védőknek. Ennyi volt az egész."

A szabályalkotók viszont ennél a néhány szónál kicsit jobban leragadtak a szokatlan módszernél, és úgy repültek rá a témára, mintha csak az oldalvonalakat akarta volna valaki kiiktatni...

Mindenekelőtt belga hivatalnokok szándékoztak vizsgálódni az ügyben, ám ehhez először is az kellett, hogy a precedensértékű találkozó bírói jegyzőkönyvében is szerepeljen az eset. A futballisták felszerelésére vonatkozóan a FIFA négyes számú előírása a mérvadó, ez viszont említést sem tesz adó-vevőkről. Amit tartalmaz: „semmi olyat sem viselhet a játékos, amivel magát vagy ellenfelét veszélyeztetné, különös tekintettel az ékszerekre".

Mint látható, az európai labdarúgás szereplőit váratlanul érte az ötlet, ezzel szemben mondjuk a Formula–1-ben vagy az amerikaifutball-bajnokságban már régóta bevett fogás a rádiózgatás. Az angol szövetség (FA) szóvivője, David Davies a következőket mondta: „Mi is furcsálljuk a történteket, de mindig is nyitottak voltunk az újra. Ám sokszor magunk maradtunk az újító elképzeléseinkkel."

A genkiek honfitársa, a belga szövetségi kapitány, Aimé Anthuenis még lelkesebb volt: „Ez egy igazi forradalmi ötlet. Ha a FIFA rábólint, én azonmód bevetem majd!"

Csakhogy nem lehetett mérget venni a jóváhagyásra, mivel valószínű volt, hogy a nemzetközi szabályalkotó testület, az IFAB (International Football Association Board) nem fog repesni az örömtől – ez ugyanis egy roppant hagyománytisztelő társaság, elég megnézni a sportág „(h)őskorában" gyökerező összetételét: a négy szavazattal rendelkező FIFA mellett az Egyesült Királyságot alkotó Anglia, Észak-Írország, Skócia és Wales egy-egy képviselőjéből áll a (mindig tehát nyolc voks mérlege alapján döntő) testület.

Róluk feltételezni lehetett a konzervatív hozzáállást, de míg a közvélemény várt az IFAB soros, február 28-i londoni ülésére, az NS – hogy közelebb kerüljünk a történethez – két magyar kapust is megkérdezett az ügyben. A lap 2004. január 22-i számában jelent meg, mit is gondoltak ők a hat nappal korábban lejátszott meccs érdekességéről.

Rabóczki Balázs ekkoriban épp a dán bajnok FC Köbenhavn téli felkészülésén vett részt. „Szerintem marhaság az egész! Én nem hiszek abban, hogy a kapus megkapja az utasítást, aztán kiszalad a jobbszélsőhöz, és közli vele, mi a teendő. Azért vannak az edzések, az edzőtáborok, a taktikai értekezletek, hogy a meccsen ilyen segítségre már ne legyen szükség. Ha a tréner mégis tudatni akarna valamit, akkor odaküldi a kapusedzőt a háló mögé, aki diszkréten előadja a mondandóját, amíg a labda nincs a közelben, majd visszamegy a helyére."

A Nemzeti Sport 2003. őszi rangsorának legjobbja, a már az idő tájt is rendkívül tapasztaltnak számító Végh Zoltán (MTK) sem volt elragadtatva az ötlettől, és tömören össze is foglalta a meglátását: „Nem hinném, hogy ez jó megoldás. Én azt sem szeretem, ha a pályán kívülről szólnak be, de az végképp borzasztó lenne, ha valaki folyvást a fülembe karattyolna. Ez halott ügy."

És pláne az lett, miután a sportág független szabályalkotó testülete bő egy hónappal később elvetette. A futball tehát ezen a fronton egyelőre visszaverte a modernizáció támadását – a technikai fejlődésnek „kitartóbbnak kell lennie", ha be akar férkőzni a világ kedvenc játékának nehezen bevehető, a változatlanság építőkockáiból masszívan felhúzott sáncai mögé...