Halmosi Péter ára és gólja is a fellegekben

– Nagy a baj?
– Elég nagy – felelte akkor az NS-nek a rá jellemző őszinteséggel a 23-szoros (azóta 31-szeres) válogatott Halmosi Péter. – Futballista vagyok, játszani akarok, de erre legutóbb a múlt havi FA-kupa-meccsen adódott lehetőségem. Győztes csapat tagja voltam ugyan, de azóta csak a kispadon jut nekem hely, a bemelegítésnél tovább egyszer sem jutottam.

– Mit gondol, miért nem?
– Nem tagadom, hiába vertük meg a Millwallt, sok közöm nem volt hozzá, nem úgy ment a játék, ahogy elvárom magamtól. Érdekes, amíg én több fórumon is elismertem, hogy gyengén teljesítettem, menedzserünk, Phil Brown sem nyilvánosan, sem négyszemközt nem kritizált. Igaz, azt vehetem egyfajta bírálatnak, hogy azóta nem állított be a csapatba...

– Reménytelennek látja a helyzetét?
– Többek között azért sem, mert nem vagyok az a típus, aki egykönnyen feladja. Amit eddig elértem pályafutásom során, önerőből ment! Csak magamnak köszönhetem, hogy Debrecenből Plymouthba kerültem, csak magamnak köszönhetem, hogy szerződést ajánlott a Hull City, és csak magamnak köszönhetem, hogy válogatott labdarúgó lettem. A családom vagy a menedzserem mindig mögöttem állt és áll, de befolyásos emberek nem egyengették az utam. Meglehet, ez az oka, hogy amíg mások folyton-folyvást bizalmat kapnak, én hol játszom, hol nem – ez a klubomra és a nemzeti együttesre egyaránt vonatkozik. Vigasz persze akad: miközben milliók álmodoznak arról, hogy a Premier League-ben futballozzanak, nekem ez huszonnyolc éves koromra megadatott. A helyzetet persze így sem könnyű kezelni, ugyanakkor biztos vagyok benne, előbb-utóbb talpra állok.

– Mi szükségeltetik ehhez?
– Semmi más, csak játéklehetőség. Az itteni lapokban is úgy nyilatkoztam: ha négy-öt mérkőzésen át végig pályán lennék, formába lendülnék. Tisztában vagyok vele, ez itt a világ legerősebb bajnoksága, ahol még a legnagyobb sztároknak sincs bérelt helyük, hát még nekem, de így is emésztem magam azért, mert nem játszom annyit, amennyit szeretnék.

– Nem kopogtatott be Phil Brownhoz, hogy rákérdezzen, miért került partvonalon kívülre?
– Miért kopogtattam volna be? Ha valami baja lenne velem, nyilván tudatta volna, ám eddig nem jött oda hozzám. Amióta Hullban vagyok, egyszer sem bajlódtam sérüléssel, egyetlen edzést sem hagytam ki, és még soha senki nem állított meg azzal, hogy Péter, ezt vagy azt rosszul csinálod. Panasz tehát aligha lehet rám.

– Hogy érzi, helye lenne a kezdő tizenegyben?
– Mivel tartom magam olyan szintű labdarúgónak, mint aki a posztomon szerepel, igen. Nem vitatom, Kevin Kilbane jó játékos, azonban nem jobb nálam. Legfeljebb annyi előnye van, hogy őt januárban igazolták, feltehetőleg a menedzser kérésére. És ő ír, nem magyar – s azt bizony érzékelem, hogy ez Angliában sokat számít.

– Karrierje során akadt már példa arra, hogy ennyire mellőzzék?
– Nem. Csakhogy ez a különbség az angol élvonal és a járási nyolc között. Ha utóbbiban játszanék, bizonyára rendre kezdő lennék, ellenben egy Premier League-csapatba nem könnyű bekerülni. De ez van, ezt a helyzetet is kezelni kell.

– Tudja?
– Nem mindig. Van, amikor könnyen túlteszem magam azon, hogy nem léphettem pályára, van, amikor idegbeteg vagyok.

– Megbánta már, hogy a nyáron elfogadta a Hull City ajánlatát?
– Dehogy bántam meg! Ha egy championshipbeli gárdában koptatnám a padot, a fejemet verném a falba, ám csak ismételni tudom magam: ez a Premier League. Úgy vélem, az angol második vonalat kinőttem, azaz nem a véletlen műve, hogy megkeresett a Hull. Arról nem beszélve, hogy én az alig jegyzett magyar bajnokságból küzdöttem fel magam idáig, nem pedig a franciából, a németből vagy éppen a spanyolból. Szóval nem elégedetlenkedem – legfeljebb kicsit türelmetlenkedem...

– Szabott magának határidőt?
– Nézze, a három plusz egy évre szóló szerződésemből valamivel több mint fél esztendő telt el, szerintem nincs okom ugrálni. Különben pedig nem annyira csúf az összkép: az eddigi huszonhat bajnokiból tizenhaton szóhoz jutottam – bár tizenkétszer csak csereként –, miközben több kupamérkőzésen játszottam, mint amennyin nem.

– Bizakodhat: csütörtökön FA-kupa-csata vár önökre.
– Ha lehetőséget kapok, örülök, még akkor is, ha ott motoszkál a fejemben, hogy gyaníthatóan azért lesz, mert vasárnap sorsdöntő bajnokit vív az együttes, és a szakvezetőnk esetleg pihentetni akarja a legjobbakat. De az esélyt legalább újra megkapnám a bizonyításra, és ha rúgok öt gólt, csak nem hagynak ki...

Nos, nem ötöt rúgott (hanem egyet) – „ezért" rendre ki is hagyták később. Viszont 2009. február 26. kétségkívül Halmosi Péter napja volt: a végig nagy kedvvel futballozó ballábas középpályás remek játékkal és győztes góllal járult hozzá a Sheffield United elleni 2–1-es diadalhoz, s ezzel együtt a továbbjutáshoz. A sárga-feketék ugyanis az FA-kupa legjobb nyolc csapata közé kerültek – ez igazán nem mindennapi haditett volt, hiszen előtte legutóbb 38 esztendeje meneteltek ilyen messzire...

„Nyertünk, megszereztem az első gólomat a Hull mezében, mi kell még a boldogsághoz? – tette fel a költői kérdést a Millwall elleni január 24-i kupacsata óta most először bevetett Halmosi Péter. – Úgy érzem, sikerült bizonyítanom a bennem kétkedőknek, még akkor is, ha hasra azért nem estem magamtól, merthogy tudok még ennél jobban is játszani.

Több fórumon is a mezőny legjobbjának választottak, de ennél fontosabbnak tartom, hogy menedzserünk, Phil Brown annyit közölt velem a lefújást követően: minőségi futballal rukkoltam ki. Igaz, ez nem jelenti, hogy mostantól helyem lesz a csapatban, ám a csütörtök este arra is jó volt, hogy jelezzem: itt vagyok, rám is lehet számítani!"

A válogatott labdarúgót a másnapi edzés végeztével érte utol az NS, és nem is tagadta, hogy kimerülten nyilatkozik. Más kérdés, hogy nem a foglalkozás kegyetlen mivolta miatt.

„A tréning nem állt másból, mint hogy a szakember kivitt minket egy nagy rétre, és ott sétáltunk háromnegyed órán át. A fáradtságot az indokolja, hogy a kupamérkőzés sokat kivett belőlem. Csodálkozni nem kell ezen, hiszen az elmúlt egy hónapban mindössze ötpercnyi játéklehetőséget kaptam, azt is a válogatott izraeli mérkőzésén.

Ráadásul aludni sem tudtam az összecsapás után, egyre csak az járt a fejemben, hogy mit csináltam jól vagy rosszul. A gól mindenesetre szépre sikerült: Nick Barmby mesteri beadását követően jó magasra felugrottam, és belsővel továbbítottam a hosszú sarokba. Jó volt látni, hogy a kapus vetődik, talán meg is nyúlik a levegőben, de hiába..."

Kényelmes pozícióba került hát a Hull: várhatta, hogy a negyeddöntőben melyik klub lesz az ellenfele, az Arsenal vagy a Burnley.

„Bármily megtisztelő az ágyúsok ellen pályára lépni, inkább a Burnleyvel játszanék, a második ligás klubbal szemben mégiscsak több esélyünk lenne a továbblépésre – helyezte a személyes élmények elé a közös érdeket Halmosi Péter. – Az elődöntőnek már a Wembley ad otthont, és mivel életemben nem jártam még ott, minden vágyam, hogy eljussak a Szentélybe. Ha úgy veszem, csupán kilencven percre vagyok tőle..."

A londoniak elleni csatában aztán a 74. percig a kiscsapat állt jobban, végül mégis a nagynevű házigazdák kerekedtek felül 2–1-re. Vagyis ez az álom nem teljesült, és a több szereplésre vonatkozó sem: az idény hátralévő részének bajnokijain a magyar légiós csak kétszer kapott lehetőséget, s akkor is mindössze az utolsó percekre küldték be csereként.

A következő szezon első felében pedig már egyetlen PL-meccsen sem, csupán három kupatalálkozón (igaz, kezdőként) – az élvonaltól végül búcsúzó gárda ezért a télen kölcsönadta nevelőegyesületének, a Haladásnak, amely 2010 nyarán végleg is megszerezte.

Ha azonban Halmosi Péter pályafutása szóba kerül, az egykori átigazolási rekordösszege mellett azt is mindmáig megemlítik mértékadó helyeken, hogy azon a három évvel ezelőtti napon, szinte fejmagasságba felröppenve, ő lőtte a Hull City továbbjutását hozó emlékezetes kupagólt.