Büszke Kanada: Gretzky, hoki, mindenki

Képtelen és hamis vállalkozás lenne Wayne Gretzky említése nélkül érzékeltetni, hogy mit is jelent Kanadának a jégkorongozás. A kettő – szinte egy fogalom volt sokáig, s nagyrészt még ma is az. A legnépszerűbb téli sportág és a Great One („a nagy ember") nem lehetnek meg egymás nélkül, együvé tartoznak.

A szimbolikusan elénk tűnő kép még így is hiányos maradna, egészen addig, amíg meg nem jelenne felettük egy hatalmas piros-fehér juharleveles nemzeti zászló, s háttérdallamnak nem hangzana fel az „O Canada", Jégország himnusza – írta az NS 2002. március 12-i számában korábbi munkatársunk, aki egykor maga is hosszabb időn át élt a távoli országban.

Salt Lake Cityben az amerikaiak nem olyan olimpiai döntőt kaptak, mint amilyet vártak. A 2002-es finálé a mindig mindenben kissé lebecsült északi szomszédok lehengerlő, 5–2-es győzelmét hozta. A tét óriási volt: az Egyesült Államok már hetven éve nem veszített otthon ötkarikás mérkőzést, a kanadaiak ugyanakkor hokiban éppen ötven évvel azelőtt diadalmaskodtak legutóbb a téli játékokon.

Az álomfináléban a hazaiakat Herb Brooks, az 1980-ban Lake Placidben győztes csapat edzője vezette, vele szemben pedig a torontói Pat Quinn irányította Mario Lemieux-t és társait. Csakhogy utóbbiaknál a fővezér felelősségét a válogatott teljhatalommal felruházott igazgatója, Wayne Douglas Gretzky „jéggenerális" viselte.

Itt most lemondunk a statisztikák adatainak zavarba ejtő bőségéről. Legyen elég annyi, amit 1999-ben mondtak róla, amikor befejezte a húsz esztendeig tartó (1979–1999) dicsőséges NHL-pályafutását, és a szokásoktól eltérően nem három év után, hanem azon nyomban beválasztották a Hírességek Csarnokába.

A beszéd így zárult: „Az NHL történetének legeredményesebb játékosa – megelőzve Gordie Howe-t – 2857 ponttal (894 góllal, 1963 gólpasszal) ... 1980 és 1994 között tízszer bizonyult az idény legponterősebb jégkorongozójának, kilenc ízben lett az alapszakasz MVP-je, továbbá négyszeres Stanley-kupa-győztes. A legnagyobb mind közül, akik valaha is korcsolyát húztak a lábukra."

A játék iránti alázatát mindvégig megőrző szupersztár 2000-ben rábólintott az olimpiai válogatott irányítására. Remekül szedte össze együttese tagjait, alakulata lényegében megegyezett a közvélemény sugallta csapattal.

Óriási tekintélyével, s azzal, hogy az egyik sajtókonferencián a kritikus kérdésekre válaszul elmondott híres „védőbeszédével" mindenért tartotta a hátát, s ezzel megőrizte saját és csapata nyugalmát a gyatra kezdés, a svédektől elszenvedett, megalázónak nevezhető 5–2-es vereség és az újabb pontvesztés (a csehek elleni 3–3) után. „Mindegy, miként jutunk el a fináléig – jelentette ki. – Ott, a mindent eldöntő csatában kel hozni a maximumot."

Még a szerencsét is odacsalogatta a pályára, pontosabban alá. A jeget kanadai gyártmányú rolba masina készítette, és a beüzemelés idején Gretzky gondoskodott arról, hogy kabalának a középkör alá egy kanadai loonie (kanadai kacsát ábrázoló fém egydolláros) kerüljön.

Előzetes esélylatolgatása számunkra ismerősen hangzott, mert azt ismételte meg, amit Rajki Bála szövetségi kapitány a müncheni olimpián szereplő vízilabda-válogatottunkról mondott még 1972-ben: „Az ezüst már kudarc lenne." Ezt állította Gretzky is. És hozzátette: „Márpedig annál semmit nem gyűlölünk jobban..."

Kanadában az ötkarikás döntő révén február 24-e a győzelem napja lett, amelyet több mint tízmillió tévékészülék előtt szorongott végig az ország apraja-nagyja, hogy aztán össznépi diadalünnepen, extázisban tombolja ki magát. A keleti St. John'stól a nyugati Victoriáig – egészen reggelig, sőt még másnap is.

Jean Chretien, Kanada miniszterelnöke rögtön az eredményhirdetést követően telefonált Gretzkynek: „Egész Kanada bennetek ünnepel! Csodálatos győzelem ez, kimondhatatlanul boldogok vagyunk és büszkék rátok."

Wayne Gretzky már többször mennybe ment. Ezúttal is, jóllehet még mindig csak 41 esztendős volt. De végül is nem a személyét akarjuk a középpontba állítani, noha az egy évtizeddel ezelőtti nagy diadalban is elévülhetetlen érdemei voltak a kivételes sportembernek.

Ehelyett inkább azt hangsúlyoznánk, hogy egy nemzet életében milyen jelentőséget tulajdoníthatunk egy-egy világsikernek. Főként egy olyan sportágban, amelyet a polgárai a szívügyüknek tekintenek. A csodacsatár Lemieux említette, hogy az ellenfeleiknél jobban ösztönözte őket a büszkeségük, mert a jégkorongozást kanadai játéknak, vagyis a sajátjuknak tekintik...

Arrafelé a hoki nem pusztán népszerű, tömegesen űzött, közkedvelt sportág – mint mondjuk az Államokban a baseball –, hanem annál lényegesen több. Nagyon sokak számára – még ha ez túlzásnak is tűnik – életforma. Abban az értelemben, hogy voltaképpen az életük minden pillanatában kapcsolatban állnak vele.

Megvannak ennek a földrajzi eredői is. Az irdatlan kiterjedésű északi vidéken hosszú és kegyetlen a tél. A Föld édesvizeinek egyharmadával rendelkező ország tavai és folyói jégpályává változnak, szinte kínálják magukat a férfias, izgalmas sportnak.

A jégkorongnak ezen felül nem csak sportfunkciója van. Ebben a soknemzetiségű, multikulturális államban kevés az egységre, összetartozásra ösztönző idea. Inkább az ellentétek jellemzőek a múltra és jelenre egyaránt. Gondoljunk csak az örökös angol–francia rivalizálásra, a nyelvi különbözőségek okozta problémákra, az ország keleti és nyugati része között érzékelhető feszültségre, az Ontario és Quebec közötti „csetepatékra", a központi és tartományi kormányok ellentéteire.

A hoki iránti vonzalom és szenvedély azon kevés átható érzelmek közé tartozik, amelyekben a nemzet vitathatatlanul egységes. Nem túlzás azt állítani, hogy a hazafias érzések ápolása mellett az összetartozást is jelképező – és elősegítő – sportról van tehát szó.

Ezért szerzett ekkora örömöt a fél évszázados aranyszünet megszakítása, és ezért jelentett csak múló kisiklást a 2006-os torinói szereplés (amikor a négy évvel korábbihoz hasonló szerepet betöltő Gretzky csapata már a negyeddöntőben kiesett). Legközelebb, „érdemei elismeréséül" az egyik legnagyobb presztízsű feladatot bízták rá: a megnyitón ő futhatott utolsóként az olimpiai fáklyával, majd egyike volt a stadionbeli kandeláber(ek) lángját meggyújtóknak.

Aztán a következő két hétben mint a csapat tanácsadója figyelhette végig, ahogy Kanada – ezúttal hosszabbításba torkolló drámai csatában (a csoportszakaszban elszenvedett vereségért visszavágva...) – ismét felülmúlja a döntőben az ősi ellenfél amerikaiakat! S mindezt a lehető legünnepibb helyszínen, a saját rendezésű vancouveri ötkarikás seregszemle megkoronázásaként! Az ezt követő eufóriát fölösleges is ecsetelni. A jégkorong hazatért...